Népújság, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-04 / 29. szám

Űj könyvek Ribakov Anatolij: Az ismeretlen katona Egy moszkvai fiú, Szerjóz&a, a sikertelen egyetemi felvételi vizsga után vidékre indul nagy­apjához. Útépítőknél vállal ö; tet&zerüen munkát, hogy kere­sethez jusson. Az útépítő gépek egy ismeretlen szovjet katona sírját hozzák felszínre. A sírt áthelyezik, Szerjőzsa azonban mindenáron fel szeretné írni a fejfára a katona nevét — ez a vállalása bontja ki a történetet, melyben élők és holtak máig ható kapcsolatai, a múlt em)é~ keinek gondolat- és érzeieméb- resztő hatása tárul fel megreng dítöen. (Kozmosz könyvek) Harkov Georgij: Szibéria KM fiatal szerelmes, Katya es Iváú történetének tükrében egy i'öldrésznyi országrész sajátos éle­tébe enged bepillantást ez a re­gény. A sokáig ismeretlen, tá­ron és titokzatos Szibéria vilá­gában megismerjük az európai kultúrát képviseld szám űzőite­ket, a vasszorgalmú, de igába hajtott szibériai parasztok, taj- gai vadászok, az egyTe erősebb munkásosztály harcait. Az 1905- ös forradalom drámai időszaká­nak hiteles ábrázolásával, né­hány kitűnően jellemzett forra­dalmár sorsának bemutatásával egy nagyszerű és tragikus törté­nelmi időszakból ad hiteles ké- jpct Markov könyve. . (Európa Kiadót Bábmúzeum Monte-Carlóban Monte-Carloban egy Char­les Garnier, híres múlt szá­zadbeli francia építész által épített, ódon házban bábmú­zeum nyílik. A kétszintes múzeumban összesen 400 bá­but, 87 automatabábut és £000 különféle, egyéb tárgyat állítanak ki, amelyek a XVIII. századi és a XIX. szá­zad eleji mindennapi életet, szokásokat és ruhákat ábrá­zolják. A látogató előtt, miniatűr formában a kor szokásait áb­rázoló „zsánerképek* bonta­koznak ki. Számos kiállítási tárgy mozog, a bennük el­rejtett szerkezet következté­ben: például egy ügyvéd he­ves taglejtések kíséretében védőbeszédet mond, egy ze­nész clavecinen játszik, bo­hócok és zsonglőrök mutat ­ják be számaikat. Richard Barton űj szerepben Pam Cosmatos rendező irá­nyításával Rómában megkezdték a Richard Katz regényéből ké­szült „H&lál Rómában’* című filin forgatását. Richard Burton a náci Manfred Kappler szere­pét játssza a filmben. Kappler IMI. március 24-én 320 túszt gyilkoltatott le, miután egy olasz partizáncsoport tűzharcban megölt 32 német katonát. Megtalálták Petőfi bejegyzését egy futárkönyvben Petőfi Sándornak szinte minden napjáról pontosan tu­dunk, megírhatnánk élete naplóját, napról napra. Ennek ellenére lennének ebben a naplóban fehér foltok is. Az egyik folt kitöltéséről most kaptunk véglegesnek tűnő hírt a Kolozsváron megjelenő Utunk című irodalmi lap­ban. Több mint kuriózum —, rendkívül fontos történelmi, politikai és irodalmi adalék. Petőfi tudvalevőleg egyet­len évfordulóját élte meg az 1848-as márciusi napoknak. Több mint 110 év óta nyitott kérdés azonban, hol volt Petőfi 1849. március 15-én? A korabeli sajtóból részletesen értesülünk róla. hogy Debrecen és Kolozsvár népe nagy lelkesedéssel ünnepelte a napot —, de Petőfi nélküL A helyi lapok részletes beszámolói sem említik a ne­vét, pedig bizonyos, hogy személye az érdeklődés közép­pontjában állott volna, mindkét város örömmel vette vol­na, ha ezen a napon együtt ünnepelhet vele. De hol volt Petőfi? Irodalomtörténeti monográfiák megállapítják, hogy március 16-án Petőfi Debrecenben volt, de még nem tu­dott Bem l^gragyogóbb győzelméről, Szeben bevételéről, ami március 15-én közismert volt Kolozsvárott, falraga­szokon közölték az örömhírt a várossal. A román Akadé­mia bukaresti levéltárában most megtaláltak egy fontos dokumentumot az Aradról odakerült iratok között. Egy szürke kis füzetről van szó, amelynek címlapján ez a fel­irat áll: „Futárkönyv Csányi László kox-mánybiztos úr rendeletéről”. A füzetben a futárok neveinek saját kezű bejegyzése 1849. február 4-én kezdődik és március 19-én ért véget. A füzet 7-ik oldalán felülről a második sorban, ott áll Petőfi keze írása. A rovatolás szerinti bejegyzés értelme: a költő 1849. március 15-én indult el Kolozsvárról Deb­recenbe, Csányi László küldetésében. A dokumentum fel­lelése utón a következő hipotézis alakult ki: a költő pem a szokott járattal utazott, hanem külön futárkocsiban és jóval reggel 4 óra előtt indult el. Néhány percen múlha­tott a dolog, hogy Petőfi nem értesült a diadal híréről, megismétlődött tehát rajta az, amiért egy későbbi levelé­ben Szeben bevételével kapcsolatosan panaszkodott: ,.A sors úgy akarta, hogy részt vegyek e hadsereg annyi fá­radalmaiban, veszélyeiben és szerencsétlenségében, s hogy diadalánál ne legyek jelen.” Diadalának hírénél sem le­hetett jelen Kolozsvárott és Debrecenben sem, ahonnan másnap korán reggel tovább utazott Szalontára és csak a lapokból értesülhetett a hírről, amely nyomóban járt Petőfi tehát minden bizonnyal 1848. március 15-nek első évfordulóját — számára az utolsót —, gyorskocsin töltöt­te hosszú úton döcögve át „igen hűvösen fúvó szélben” Kolozsvár és Debrecen között. * tt gubbasztott a padom a fal mellett s az öltöző-vetkező asszonyok szeme át-átfutott rajta. — Miért nem indulsz, Teri? Hi­szen már elkészültél! Mit töltőd itt az időt?... — kérdezte egyi­kük. SóJyomné felemelte hervadtam is csinos kis arcát: —■ Indulok... Mindjárt indu­lok ... — felélte a rajtakapottak szégyenlős mosolyával. De csak ült tovább, a térde mellett fekvő, tenyérrel felfelé for­dított kézzel. Lábánál szorosan, hogy a cipőjén keresztül is érezze, a tömött táska, amelyben holmi­ját hozta-vitte. — Csak nincs valami baj veled, vagy a családdal? — kérdezte Pál- iiiné, akivel már több esztendeje egy műhelyben dolgozott. — Dehogyis... hogy lenne, Sólyomné fáradtan, erőtlenül mosolygott. Jobbjával bágyadtan legyintett, hogy megnyugtassa a másik asszonyt. — Talán az urad? Jól benne van a korban, ilyenkor szokták megbolondulni a férfiak. — Pál- likné vádoló hangsúllyal beszélt, és sötéten nézett egy határozott pontra a falon túl. — Hogy a nya­valya essen beléjük! — tette hoz­zá. — Nincs az én urammal sem­mi... Sólyomné felsóhajtott. Nincs, igazán nincs vele semmi baj. Hir­telen megrándult a szája széle, va­lami, mintha hirtelen támadt görcs lenne, felszaladt a torkáig, s csak egy hosszú, ziháló lélegzettel ol­dódott ki. P áUikné erősen ránézett! —- Mégis csak mocorog tebenned valami! Valid be, hogy Imre mi­att... Nincs abban semmi szé­gyen. — Ugyan már ..; — Sólyomné megint legyintett kicsi, kidolgozott kezével. — Nagyon jó ember az én uram. Alighogy ezt kimondta, szeme könnyes lett. Mereven nézte maga előtt az öltöző cementpadlóját. Szemhéján kihűlt az iménti íorro nedvesség. Bihari Klára: BOLDOGTALANSÁG — Akkor meg.;: — Pállíknéle­záró, érezhetően megrovó hang­súllyal ejtette ki a két szót, és felvonta vaskos vállát. Sólyomné felkelt, a tükör előtt eligazította selyemsálját a nyaka körüL A sál kellemesen tarka és habos volt, az új őszi-tavaszi ka­bátjához vette. Megnézte magát, hiúság nélkül, kedvetlenül, azután fogta a táskáját és a hosszú gyár­udvaron keresztül kiment az ut­cára. A kapuval szemközt, a túlsó oldalon ott állt az ura. Amint észrevette, megállt, s szája széle ismét megrándult, mintha megbántották volna. Várt, míg az ura igyekvő léptekkel át­vágott az úttesten. — Szervusz, lelkem — köszönt már félúton, a meglepetés hang­ján, mintha már régen nem látta volna a feleségét. Alacsony, öt­venéves ember volt, régimódi & vidékies, rövid, vastag felsőkabát- jában, a lapos ellenzős sapkában. Barna szemében, kerek, barna ar­cán az egész életre kiterjedő, jó­indulatú, bizalomteljes mosoly fénylett. Belekarolt a nála is ki­sebb termetű asszonyba és járásá­hoz igazította lépteit. — Késtem egy kicsit... de le­het, egy negyedórát is... — szó­lalt meg Sólyomné. Nyújtott hang jóban egy csöpp kihívás rezgett ö maga sem észlelte ezt, csak egy kis ütést érzett a gyomrában. — Nem tesz semmit, lelkem, nem gép az ember, hogy rugóra járjon — válaszolt az Ura nyu­godtan. Az asszony nem nézett rá, mégis tudta, hogy mosolyog. — Én meg éppen ma tovább ma­radtam benn. A holnapi gépcsere miatt. — Sólyom megszorította karjával az asszony karját. —Így azután, hogy te is késtél, mégis­csak összejöttünk. — Settél te «agyon. „. Aáfert értél ide... azért előztél meg... — felelt Sólyomné és hosszan só­hajtott. N em tagadóin... — nevetett fel az ura. — Ha már ilyen közel dolgozunk egymáshoz, hát együtt menjünk hazafelé. Bárcsak mindennap így sikerülne. Bár tíz év alatt sokszor sikerült. — Egy kicsit elüldögéltem... — szólalt meg most már érezhető in­gerültséggel az asszony. A tíz év említésére zúgás támadt benne, és ez tovább rezegtette a nyugtalan­ságát Leültem a mosdás, meg az öltözködés után, csak úgy... — tette hozzá, s az utolsó tót szót megnyomta — Hát ha úgy tartotta kedved... — A férfi jóindulatúan nevetett Megint lépést váltott, mert a fe­lesége más ritmusban ment mel­lette. — Vegyünk gyümölcsöt? Almát, körtét? — kérdezte kicsit később. Az elébb csak a szavakat fogta fel, mert az asszony hangsúlyának apró változatait elnyelte, közöm­bösítette a gyanútlanság. —■ Szil­vát is lehetne, ha kedved van hozzá. — Vehetünk... — felelt az asz- szony a bánat nehezékével hosszú sóhajában, mint akit arra ítéltek, hogy visszanyomja türelmetlensé­gét. ö kért gyümölcsöt az utcai árusnál. Az ura, régi szokás sze­rint, addig sem engedte el a kar­ját, amíg kézitáskájából előkotor­ta kis pénztárcáját és fizetett, csak engedett a mozgásának. Az­után odafogta a megtelt szatyrot az ő szerszámoktól duzzadt akta­táskája mellé. — Nézd csak, milyen szép nő! — Sólyomné szabad kezével egy rózsaszín arcú uranyszőke asszony­ra mutatott, aki megállt a köze­lükben. Maga sem tudta. miért hívja fe! rá az ura ügyeimet. Mintha eg' vigyorgó kis ördög piszkálta volna, nem tudott ellen­állni ennek az ingernek. S ólyom ránézett a nála fél fejjel magasabb, telt, göd­rös állú nőre és jólelküen elmo­solyodott : — Szép, derék asszony csak­ugyan. De hát az urának szép. Te meg énnekem, anyukám. Sólyomnénak hirtelen elgörbült a szája, mintha a sírás kényszere rántotta volna félre. ★ — Fene a gazemberébe, hát nem megütött az este, mert visz- szacibáltam az utcáról, amikor a talponállóba akart menni! — kia­bálta másnap reggel keserű ha­raggal Pállíkné az öltözőben. — Eltűrted? — a mellette vet­kőző, vaskos asszony megvetően nézett rá. — Énhozzám nyúlna az uram, tudom, megkapná a magá­ét! Még egy év múlva is megem­legetné. De te csak itt kiabálsz, otthon meghúzod magad. Szereted, azért tűrsz neki. — Szeretem a bitangot, az már igaz, magam sem tudom, mért — mondta Pállíkné sötéten. De a szemében fények gyúltak, s egy rejtett, titkos örömre világítottak rá. — Igaz, nagyon tud kedves­kedni, ha jókedvében van. Talán azért bocsátók meg neki, ha nem is érdemli meg. — Ha nem is érdemli meg.,. — morogta csak úgy magának a testes asszony. — Az a bajom ne­kem is, hogy azért a pár kedves szóért, amit nagy néha odadob ... ( Sólyomnéba, ahogy hallgatta őket, belevágott valami. Amikor megértette, hogy ez az irigység ér­zése, egészen elgyengült. Mi az? Mi van vele? Nemrégen kezdődött el ez a furcsaság. Huszonhat évi boldog, zavartalan házasság után. Ez a nyugtalanság. Mintha vala­mi tapadó háló nyűgözné, amitől nem tud szabadulni. Ami egy helyben, egy állapotban, egyforma hőfok alatt tartja. Nem tudja mi ez, de valami tűrhetetlen van ’ ' li­ne, mint az olyan álomban, , in­kor mozdulni próbál, de nem le­het, mert a tagjait lehúzza az el­lensúly. D e hát mit irigyel voltakép­pen? Az ütést, amit Pál- likné kapott az urától? Nem, nem, de azért mégis— Elképzelte a közelharcot, amiben Erzsi vissza­tartja az urát a kocsmától. Meg azt a másik küzdelmet, amivel ki­kényszeríti a kedvességét. Mégis... történik köztük valami. Akárhogy- is, de történik. Azt szeretné talán, hogy Imre is igyon? Dehogy is szeretné! És mégis, áthullámzott rajta az elképzelt, feltételezett in­dulatok hevessége. Ha neki is birkóznia, küzdenie kellene... El nem használt, jelenlevő erő­ket érzett magában, amelyek fel­tolakodtak, viaskodni akartak, s amelyeket le kellett gyűrnie. Neki soha nem kellett lebeszél­nie az urát az italról. Egy pohár íröccsöt ha felhajtott, a vasárnapi ebéd után. Nem figyelte sem nyíl­tan, sem suttyomban a nőket, még azokat se igen vette észre, akik szégyentelenül kellették magukat. Ha neki egyszer is össze kellett volna magát szednie ahhoz, hogy egy másik asszony vonzásából visszahúzza az urát! De nem. Min­dig csak azt hallotta: te vagy ne­kem a legszebb, a legkedvesebb, anyukám! Pedig milyen forrón zúdult át rajta a féltékenység, csak attól, hogy elképzelt egy ve­szélyes helyzetet. Hogy tudott vol­na kiabálni, veszekedni, küzdeni Imréért, az ő tulajdonáért! Lám, ezek az asszonyok itt körülötte, hogy emelkednek-zuhannak egyik indulatból a másikba, szinte min­dennap történik velük valami. Csak ő nem várhat semmit. Sem­mit, amitől zúghat a vére, a lelke. De most már mindegy. Nincs már reménye arra... Mire is? Hogy valami változás lesz, hogy még nincs vége, hogy még nincs vég­legesen elintézve. .. 'Micsoda? — Könnyű neked! — rezzent fel Pállíkné hangjára. — A kapuban vár rád az urad, karon fog, úgy megy veled az utcán, mint egy vőlegény. Láttam tegnap is. — Attól még... — A testes asszony legyintett. — Nagyon tud­nak a férfiak ssínlelni. És éppen azok, a gazembereit, akik a leg­jobban értik a hizelkedést. A z enyém nem olyan... Az enyém igazán kedves... — suttogta Sólyomné. A szeme hir­telen könnyes lett, a hangja pa­naszosan megrezzent: — Mindig jó ember volt... Most is az... Nagyon, nagyon jó ember...

Next

/
Oldalképek
Tartalom