Népújság, 1973. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1973-02-18 / 41. szám

•*^AAAAA»,^As»>AAyV>tAAAAAAAJ\<Mi» J>AAA^W^WW»VWiVVWWW'sMA FARKAS ANDRÁS: Hogy Veronában .. . Mit le nem ir ma az ember? Fürge agyával ezerszer Üjra kísérli, kísérti, Megmagyarázza, hogyan van, Vagy hogyan is lehetett az, Ez meg amaz hogyan is volt, Vagy csak ügyes kitalálás, Hogy Veronában a szép lány Akkora bölcs 'vala-volt már, Gyermeki-nagy szerelemben. Hogy ma kevés az a könyvtár, Mely kitalálja a szándék * Régi-valódi alakját. Mert az alakban a lényeg, És ha a Júlia száján Fellobogó örömökben Ott van az emberi elme Rádobogása a szóra, Mind csak azért, csak azért van* Mert aki álmaiból él. Mint az az északi költő* Tudja, hogy ott az igazság, Gyermeki szóban, az érzés Gyermeki lendületében — Júlia tiszta, azért bölcs, Júlia gyermek, azért kell Benne figyelni a látást. Általa élni az élet Messzevlvő üzenését. Júlia abban a nagyság És az az északi költő Abban adott, menekülést Néki a balga halálból, Hogy nem a testet üzente, Nem csak a testet üzente Kései sok figyelőnek, Ám ama testben igenlő, Boldog, okos ragyogását Annak a földi reménynek, Hogy valahol szabadulunk, Hogy valahol menekülünk Egyszer a kósza haláltól. tAAA(Ai*M**AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA<VNAAA)*^^*A/^A*A/\*^A/VVAAA/^\A/WAAAA^SWtAA/VSAA^W^/WVN/VV/l*WSAA/1» F -y »/.->' A / A XV. század tudósai előtt is központi gondolat volt a kozmosz, a világmindenség szerkezete. Mit tudott eladdig az em­beriség? Már az ókorban is voltak ellentétes vélemények. Leg­primitívebb volt az a felfo­gás, hogy a Föld korong ala­kú — amit vagy egy teknős­béka a hátával, vagy néhány elefánt tart az ormányával. Ez a felfogás, más vélemé­nyekkel egyszerre, a közép­korig fennált egyes körök­ben. Csak akkor bizonyoso- dött be előttük á Föld gömb alakja, amikor 1519—21 kö­zött Magellán portugál hajós azt körülhajózta. A görög gondolkozók kö­zül Arisztarhosz L e. 250 kö­rül már azt hirdette tanít­ványai előtt, hogy a gömb alakú Föld forog a tengelye körül és kering a Nap körük Ez a tény ma is helytálló. Persze, tanítása nem terjedt eL Annál inkább ismertté ,Aki megállította a Napot és elindította a Földet” KOPERNIKUSZ 1473-1543 vált az Alexandriába» &6 görög csillagász Ptolemaiosz elmélete. Szerinte a világ- egyetem középpontjában a mozdulatlan, de gömb alakú Föld helyezkedik el, s ezzel a hivatalos egyházi felfogás is egyetértett Azért sem fogadták el az Arisztarhosz felfogásával egyező elképzeléseket, mond­ván, ha a Föld forogna a tengelye körül, annak saét kellene esnie. Sőt, a repülő madár sem találna vissza a fészkébe, ha alatta a Föld elfordulna. Ptolemaiosz azt állította továbbá, hogy a Föld körül keringenek na­ponta az égitestek a követ­kező sorrendben, a Földtől kiindulva: a Hold (ez ma is érvényes), a Merkur, a Ve­nus, a Nap, a Mars. a Jupi­ter, a Satumus (több boly­gót akkor nem ismertek), végül a legkülső szférán rög. zítve a csillagok. A Nap és a csillagok ezen látszólagos napi útjának a magyarázatá­val nem is volt különösebb baj. De a bolygók mozgásá­nak a bonyolult magyaráza­ta sok fejtörést okozott. A bolygók ugyanis nem mindig ugyanabban az irányban ha­ladtak. Mozgásuk fő iránya nyugat—keleti. Ezen az úton látszólag hetekre megálltak, sőt, bizonyos távolságig visz- sza is fordultak Az égbolton, úgynevezett hurkokat írtak le. Mindezek mai magyará­zata az csupán, hogy a Föld ezen égitestek pályáján belül és nagyobb szögsebességgel kering, a külső bolygókat le. körözi, r Tftrrofckepzödésl igen komplikált módon magyarázta PtcáemaioSK. Ennek olvasása köz­ben X. Alfonz, Kasztilia ki­rálya állítólag így kiáltott fel: „Ha én lettem volna Is­ten helyében, egyszerűbbnek teremtettem volna a világot!’» Ezt az ismeretlen egyszerű­séget keresték a XV. század csillagászai, akik közül csak két nevet említek: Galeotti és Regíomontanusz nevét, akik 1467—71. között Mátyás király pozsonyi egyetemén, az Académia Istropolitanán tanítottak. Regíomontanusz ott határozottan azt hirdet­te, hogy a Föld forog a ten­gelye körül. Táblázatot is készített a bolygók mozgásá­ról, melyet mint helymeg­határozó segédeszközt Ko- kwnbusz Kristóf is haszríilt A pozsonyi egyetem bezárá­sa után, 1492-ben az egyetem csillagászati feljegyzéseit és eszközeit Ilkus Márton, az egyetem volt tanára magával vitte a krakkói egyetemre. Ebben az időben, 1491—94. között ezen az egyetemen ta­nult a lengyelek nagy fia, az új csillagászat megteremtő­je: Mikolaj Kopernik, aki ott jógi, orvosi, teológiai, matematikai és csillagászati ismereteit alapozta meg. To- runban született 1473. febru­ár 19-én. Édesapja jómódú rézműves és kereskedő volt, de akit 10 éves korában el­veszített. Attól kezdve nevel­tetéséről anyai nagybátyja, a warmiaí kanonok, majd püspök gondoskodott. 1496. A csuvas nyelvről A csuvas nép a Volga—Káma vidéki Bulgária területén kb. a X. században ön­állósult, teljesen különvált a török nyelv­család bolgár ágához tartozó bolgár—tö­röktől (onogur) és a kazártól. (Bolgár—tö­rökök, kazárok — a VI. század végén Dél- Oroszországban törzsszövetséget alkotó tö­rök nyelvű nomád nép, ill. a hozzá tartozó törzsek. — A fent említett két nyelv már kihalt, s a mai bolgár a szláv nyelvcsalád déli ágának egyik tagja.) Az írásbeliség, a nemzeti irodalom ki­alakulását jelentősen elősegítette a XVIII. században megjelent első csuvas nyelvtan, majd I. J. Jakovlev orosz betűk alapján megalkotott ábécéje (1873). A nyelvészek a kazányi egyetem megnyitása után (1804), rendkívüli érdeklődést tanúsítottak bará­taink nyelve iránt. Elsősorban orosz, német, finn és magyar tudósok kutatásai érdemelnek figyelmet. Őseink a honfoglalás előtt, vándorlásaik során kapcsolatba kerültek a csuvas-törö­öszén olasz egyetemekre küldte unokaöccsét, aki előbb a bolognai egyetemre irat­kozott be, ahol matematikát és csillagászatot tanult. Itt is Regiomontanusz csillagá­szati hagyományaival talál­kozott. Időközben hazájában kanonoki állást kapott, így a külföldi tanulmányai költ­ségeit ebből a jövedelemből fedezhette. 1501-ben a pa- duai egyetemre ment, ahol az orvosi fakultáson gyarapí­totta ismereteit és a képesí­tést is megszerezte. Két év múlva már Fémárában kö­tött ki, ott az egyházjogi tu­dományok doktorává avat­ták. Mindezen ismereteken kívül jó arcképfestőnek és költőnek is bizonyult 1506. év elején tért vissza hazájába. 1512-ig nagybátyja háziorvosaként szerepelt a hozzáforduló idegen bete­gek gyógyításával is' foglal­kozott Az új csillagászati elképzeléseit olasz földről hozta magéval. Erre vall egy későbbi megjegyzés: „...az újítás nálam nem kilenc, ha­nem négyszer kilenc évig el­rejtve hevert" Ezen évek alatt fogalmazta meg az új csillagászati világképről al­kotott véleményét „Kis kommentár ’ címen. Ez nyomtatásba» nem is jelent meg, hiszen matematikai bi­zonyítékokat nem is tartal­mazott Élete hátralevő két évtizedét a Balti-tenger melletti városkában, From- borkban élte le — mint ír­ták róla — ,.a fromborfci remete”. A székesegyházat körülvevő várfal egyik tor­nyában rendezte be obszer­vatóriumát Különösen a Mars-bolygót figyelte beha­tóbban, sajnos, még távcsö­ve sem volt. Élete vége féké egyik ta­nítványa, Rheticus, a witten­bergi egyetem matematika­tanára és egy régi barátja, kökkel. Számos jövevényszavunk is erre utal (szél, ökör, iker, borjú, gyűrű, szőlő, sár, sárga, sas stb.). A XVII. század második felétől a ma­gyar nyelvet általában a „napkeleti nyel­vektől” származtatják (török, mongol, sémi, iráni). A híres utazó és dilettáns nyelvész- kedő Vámbéry Ármin még a századfordu­lón is felújította a magyar—török nyelvro­konság elméletét. Budenz József és tanít­ványai azonban végleg diadalra vitték a magyar nyelv finnugorból való származta­tásának tudományos igazságát. A csuvas írás fonetikus (a nyelv hangej­tési különbségeit árnyalataiban is jelöli). I. J. Jakovlev ábécéje 25 betűből állt. A csu- vasok jelenleg 37 betűt használnak, ebből 33 orosz, 4 diakritikus (a betűk felett elhe­lyezett jelek megváltoztatják azok hangér­tékét; ilyen például, a magyar á, é). Szókincsére elsősorban török hatás jel­lemző, így az alapszókincs szavai nagyobb részben török eredetűek és belső keletke- zésűek. Arab—perzsa, tatár, orosz, finn­ugor mary, udmurt hatás is kimutatható. Saiga Attila IKr*CDPERNICVS Tiedemann Giese biztatására beleegyezett, hogy munkája nyomdába kerüljön. A mű neve: „De Revolutionibus Or. bium Coelestium”, avagy Az égi pályák körforgásáról. Ennek lényege: A Föld nem központja a világmindenség­nek, hanem csak a nehézke­désnek és a Hold mozgásá­nak. Minden körmozgás a Nap körül történik, mintha ez lenne a világmindenség központja. (Giordano Bruno és Kepler ezen fogyatékos­ságokat később kiigazították). A Föld a rajta levő tárgyak­kal naponta megfordul pó­lusa körül. A Föld másik mozgása éppúgy a Nap kö­rül történik, mint a többi bolygó keringése. íme Kopernikusz az ég­bolt, az égitestek napi moz­gását: felkelését, lenyugvá­sát a Föld saját forgása kö­vetkezményeként magyaráz­za; ha például egy tengeri hajón tartózkodunk, nem a parton levő házak szaladnak, hanem a hajó halad ellen­kező irányban. Művét Nürnbergben nyom. tatták ki, amely 1543. tava­szán jelent meg. Eszméletén kívül volt, amikor az első nyomtatott példányt, a kezé­be adták. Már nem tudott annak örülni — május 25- én, 70 éves korában meghalt. De az igazságot megismerte! Dr. Zétényi Endre &*AAAA*AAAy\/W>AAAAAA^AAAAAAA**A/SAA/vV\AAAAAAAí A történetben nem fialtunk nem négersorsról, sem a dél­afrikai fasizmusról, sem a rendőrönkényrőU A cenzúra elhárításának is szerepe le­het ebben, bizonyára. De Kumalo olyan író, aki ért a kinemmondás művészetéhez. Az erőszakos halál borzal­mát írja meg és közvetve ugyan, de félreérthetetlenül protestál, lázad a (ryükos diktatúra ellen; s' mi vele együtt Ítélkezünk. A znap, amikor két barátom­mal együtt bejöttem Cape- Townba, láttam e merő tragédiát, . életnek és hirtelen halálnak drá- ' máját, amelyet a valóság játszott el a hatodik kerület, a fok városi Csikágó környékén; és ettől az él­ménytől félni kezdtem, és már meztelennek is érzem magam. Az egyik megálló után a busz lassan közeledett a Tennant Street felé, amikor a széles utca sarkán rohanó férfi bukkant föl. Szoro­san a nyomában fiatal fiú sza­ladt és a vad üldözőt egy galerira való suhanc követte. Vagy har­minc yardot tehettek meg, a ban­davezér már majdnem elkapta a menekülőt, amikor az elképesztő fürgeséggel megállt, sarkon for­dult, ütött — és mi, a buszon, már csak a tett végeztével láttuk meg a kést a felemelt kézben, akkor döbbentünk rá, hogy a kamaszt leszúrták. A másik megfordult új­ra, és továbbpienekült — a ledö­fött fiú megtorpant, mellére nézett Peter Kumalo dél-afrikai író novellája: HÁLÁL A NAPFÉNYBEN és mintha töl gyorsan értette vol­na meg, hogy mi is történt vele—, ingén a vöro6 folt egyre nagyob­bodott — láttuk arcán a hitet­len meglepetést, az értetlen rémü­letet, láttuk, hogy élni akar, nem akar meghalni itt, most, előttünk. „Ó! Istenem segíts!” — kitátotta és szaladni kezdett a busz fara felé, míg a vér kicsorgott szívéhez szorított bal kezének ujjai közül — mintha csak meg akarná állítani a vérsugarat A busz pedig csak ment nagyon lassan, a motor hal­kan morgott, s az utasok a döb­benet pózaiba meredtek, szóra képtelenül. Aztán megpróbáltunk letolakod­ni a busz emeletéről, le az alsó peronra, de az egyik utas, aki már az előbb lefelé indult, mozdu­latlanná dermedt az iszonyattól és félre kellett löknünk. A haldokló keze nyomán nagy vérfolt maradt a fényes, krómacél kapaszkodón, ott, ahol a fiú rá­markolt, hogy felhúzza magát a peronra. Most az ülések közti fo­lyosón feküdt, hátára fordulva, lá­ba térdben becsuklott. karját hát­racsapta — mintha egy térdeplőt döftek volna le imádkozás közben. Az inge átázott a vértől, a vér rätröccseait a nadrágjára, az ülé­sekre, és a padlóra is. Mellkasa nehezen emelkedett — az ing szorosan ráfeszült bordái­ra, ahogy lélegzetet vett Nyitott, senkire sem néző, kifejezéstelen szemében indulat látszott, borza­lom, a félelmetes és tébolyító tu­dat, hogy ez az elképzelhetetlen dolog, a halál, már közeledik, és hogy a fiú nagyon egyedül van. Az élet vére pedig egyenletesen ömlött átszúrt szívéből. És mi, mi oly tehetetlenek voltunk, nem menthettük meg ezt a gyönge, fia­tal »életet P E s a halál, amikor jött, gyors volt és hirtelen, mint az aranyló naplemente, amikor hát­tal állunk a napnak, vagy mint véletlen harangkondulás nyári éj­szakán. Teste már olyan emberé volt, akiből kitörlődött minden emberi, hulla volt: élettelen, akár valami lottyadt, személytelen ' bá­bú, melyből hab és vér folyik; s kárminpiros csikót hagyott a pe­ron kemény acélszegényein és a forró aszfalton. Az utasok persze pánikba estek, de azért akadt néhány ember, aki, mikor a busz végre megállt, se­gítségért sietett, orvosért, a men­tőkért, és a rendőrségért. S máris szájtóti, de hemzsegő tömeg kere­kedett a sikátorokból, ahonnan ez a fiú oly gyorsan érkezett, hogy meghaljon. Cifra ruhájú embe­rek és munkától törődöttek, meg szennyes ruhájúak is; meg kócos hajú, piszkos kötényű háziasszo­nyok, részegek, meztelen talpú gyerekek, akiket a halál varázsa elhívott a játéktól. Mind izgatott, mind kíváncsi volt, mind látni akart és amikor már látott, ké­nyelmetlen, kérdő némaságba csi­tult, az ellenséges és kéretlen je­lenség láttán. És az egész idő alatt nem szakadt meg a gyors beszéd, az izgatott hangok remegő züm­mögése, amely fölé kérdések és bi­zonytalan magyarázatok emelked­tek. — Jaj, szegény anyja — mond­ta egy asszony. — Hogy hittak? — Itt a Tennant Streeten la­kik ... — Jaj, borzasztó. — Vigyázz — csupa vér... — mondták mások és aztán kérdé­sek következtek. — Meghalt? — Csak nagyon kevesen merték felelni, hogy igen, meghalt, hiszen még ők is remélték, hogy él — életben kell maradnia. Nemigen válaszoltak tehát, csak hümmög- tek halkan, kényszeredetten. És a szájtátó tömeg hullámzása fel­élénkült, amikor újabb járókelők jötték és azok is előrenyomakod- tak. Aztán: — Nézd, ez az asszony az anyu­kája ... Az emberek arca aggodalmas volt, elrémült, szánakozó. Egy sivó kisgyerek fúrta át magát a tö­megen, és valaki megszólalt: „Is­tenem, ez a kisöccse.” — s a gye­rek felszállt1 a buszra, halott báty­jához, élve akarta őt látni és ha­lottnak találta; őrjöngésében egy arra haladó autó kerekei alá ve­tette magát, de elkapták. Az em­berek összeszorultak, utat nyitot­tak a fiú szüleinek, akik jöttek már zokogva és jajgatva, s ami­kor meglátták a halottat, hiszté­riás görcsökben fetrengtek; az anya haját szaggatta tébolyult­ként. A szomszédok nyugtatni pró­bálták őket, elvonszolni — de a szülök nem mentek el, nem moz­dultak a holttest mellől. A mentők és a ’rendőrség egy­szerre érkezett meg, szabad útért harsogó szirénázással. Egyen­ruhás emberek toppantak ide, hangjuk tekintélyt gerjesztő és pa­rancsoló; utasításokat osztanak, elküldik az ácsorgókat, kérdéseket adnak fel. Aztán felemelik a hul­lát, és elviszik. A rendőrök siet­nek, hogy utolérjék a gyilkosva­dászatra indult tömeget —, de a gyilkos már messze jár, rég el­tűnt az egyik mellékutcában a piactér mellett, s amikor a ható­ság elvonul és vele együtt a cső­dület oka is, szétoszlik a tömeg, lassanként és kelletlenül, még kérdezősködnek. Az újonnan jöt­tek szomjasan hallgatják a többiek bizonytalan magyárázgatásait. Sü­tött. a nap, ez a délutáni égről le­lógó óriás, izzó labda, vad nyári erejével, és szétterjésztette meleg, ragyogó fényét, mint valami aranyköpenyt — de három ember feje fölött egy nagy, fekete felhő támadt és ők ottmaradtak, sírtak a határtalan sötétben. (Fordította: Baáb György.) a*

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom