Népújság, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-29 / 305. szám
A Miskolci Téli Tárlatról A Miskolci Galériában december 3 és 30. között volt látható a Miskolci Tél Tárlat. A tárlat országos, azon nemcsak a/. Észak-Ma gvarországon élő művészek vesznek részi, a meghívottak közül is sokan, akik úgy érezték, hogy ez a fórum m írtékadó nyilvánosságot jelent művészetük számára. Mintegy negyven festő 50 festménye és 37 grafikai munkája, 18 szobrásznak i\ a votása. szobor és kísplasz- IT i láthat '* ezen a i'*1 rendezi' t képzőművészeti szem len, A kiállítás hivatalos mércéjét és bizonyos mértékig sikerét is érzékeltetni kívánjuk. Vegyük sorra, ki mivel nyert díjai ezen a szemlén. Lessenyei Márta szobrász Miskolc megyei Város Tanácsának a nagydiját, Kunt Er- no festő és Vígh Tamás szobrász Borsod-Abaú j Zemplén megye Tanácsának diját, Cerzson Pál festőművész a Diósgyőri Gépgyár díját, Varga Miklós szobrász a Borsodi Szénbányák, Léderer Tamás szobrász az Ózdvidéki Szénbányák és Rozanits Tibor grafikus az Ózdi Kohászati Művek díját nyerte el. A szemlélőt ugyan először meglepi a zűri döntése, de a kiállítást többszöri fordulóval bebarangolván elfogadha- t ínak tartja azt. Ha a tátogató azt a feladatot kapja, hogy egy or- s ágos méretű képzőművészeti seregszemléről írjon véleményt, vagy legalább is tá- j uoztatást, zavarba jön a í '’ejősségtől. Hát mégha azt látja, amit ili kínálnak az alkotók, formában és tartalomban! Nem a sokféleség gondolkodtat el, mert az természetes, hogy ahány művész, annyi szer- s ámkezelési rnód, technikai fogás, jelzés-rendszer és legalább annyi közölni való. sőt: a szemlélődő azon sem csodálkozik, ha egy-egy művésznél két alkotást vagy többet szemlélve azt kellene rr. ■ 'állapítania, hogy lám itt •c- kifejezések bőségének za- v : változatossága lep meg < 'köztat élni, pedig mi csak arra vagyunk kíváncsiak, mit adnak ki magukból a művészek, mit és hogyan fognak tel belőlünk és nekünk az áradó időből és mivel mutatnak utat nekünk a jövő felé? Ezen a tárlaton — nemcsak a zsűrinél és a kiosztott díjak esetében — a szobrászok a győztesek. Nem véletlenül és nem is csak hajszálon múlva, hanem félreérthetetlenül és egyértelműen. Lessenyei Márta megérdemelten jutott a nagydíjhoz. Az Anya gyermekkel, Cyra- no-ja és az Alvó című plasztikája valóban mélyen átélt alkotások. Vígh Tamás Bar- tók-portréja a százszor ismételthez is ad újat, míg az Alföld népe robusztus megjelenítésével a földhöz tapadt- ságot, a pusztát idézi nagy erővel. Varga Miklós bronzai, különösen az Apám emlékére készült két kisplasztika érzelmileg telített alkotások. Léderer Tamás Gondolkodója és Dózsa is kitűnő ábrázolás. S talán ezeknél a szobrászoknál az anyag is teszi, hogy nem rugaszkodnak el sem az igazságtól, sem a valóságtól. Vass Károly lendületes, sajátságos ritmusú kompozíciói itt is hatásosak, akár a szimbolikus Forradalom, akár a Bányászok című alkotását idézzük fel újra és újra. A festőknél — ismét nem rangsort állítva, csak a keltett hatást idézve — említjük Berki Viola Káin és Ábeljét, a Letűnt időket. A gyermeki lélek tisztaságát Idézi mindkét alkotás. Garason Pál Betonpalota és Madarak című képe' határozott egyéniség megnyilatkozásai. Seres János három képén ismétlődnek a tőle ismert tónusok: Az Avas, a Téli erdő és a Tarkő a bükki tájak világát élénkíti elénk. Somos Miklós Látogatás a. rózsabokornál és a, Gondolkodó cíLessennyei Márta: Anya gyermekkel. közelít meg minket. Pataki János érdekes Színésznő portréja mintha egy kicsit Toulouse- Lau trec-et idézné. Az egriek közül csak Blaskó János és Nagy Ernő képei voltak láthatók. Blaskó János a Nap látta című kompozícióival, míg Nagy Ernő a Noszvajt idéző képével hatott ránk. A grafikusok anyaga — mint mindig — most is gazdagabb a festőkénél. Czinke Ferencnek a Bartókot idéző biográfiái, Hibó Tamásnak a linóleummetszetei, különösen a Város születése, erős érzelmi töltésükkel hatottak. Rozanits Tibor linóleummetszetei — Egyedül az ítélettel, Korea, Mesevilág —, Xantus Gyula értékes mono- típiái és Pető János litográfiái tanúskodnak arról, hogy a bibliai történetek és az ókor mitológiai alakjai, legendái mennyire újszerűén tudnak hatni a mai feldolgozásokban. Egyben azonban fel is vetik a kérdést: az olvasmány más "liagos élménye nagyobb és értékesebb művekre serkent manapság, mint az élet? És ez a kérdés ennek a kiállításnak egyáltalán nem, vagy nem kielégítően megválaszolt problé- [ maja. Farkas '«ár As mű képe gondolatiságával VVVWWNAs\AAA^A/VVWVvVVVVVVVVVV\VvV\\ V\ V\ X \ v i f hiszem, mégsem erről > szó. Vagy nem egészen * • > :ai elsősorban erről van Ha azt mondjuk, hogy e a tárlat országos méretű, a jv éppen a legjelentősebb ei > alkotóink egy része ró .yzik. Felmerül a kérdés, 1: ,jyan viszonyuk ez a szemle, ez az anyag azokhoz az országos és Pesten rendezni szokott seregszemlékhez, s vajon ennek a szemlének miben rejlik rangja, az a szükségessége, amely valósággá érlelte a sok-sok egybetartó szándékot? Ügy véljük, az alkalom a közönséggel való találkozásra mindenképpen indokolja a kiállításba fektetett fáradságot és anyagi áldozatot is. A fórum eligazítja az alkotót is, a közönséget is. A díjak és a szépszámú vásárlások is amellett szólnak, hogy egy ilyen gyűjteményes kiállítás megnyitja a mecénások bukszáját, legtöbbször és leg- gavallérosabban az államét és ez a tény sem árt a mai művészet ügyének. Nézzük azonban közelebbről az alkotásokat. Mindenesetre az első kérdés: hogyan igazodjunk elv milyen mérce szerint a művészek által felszínre hozott témák és formák között? Nem egyszerű az út megkeresése, hiszen tartalomban a bibliai, mitológiai források legalább any- nyira fontosak itt, mint a mai élet néhány jelensége. Formai síkon a legelképesz- tőbb geometriai, absztrakt kap érzelgős címet, hogy közvetlenül mellette az ókori hagyományok vértezett alakjai álljanak velünk szemközt az emberi élet döntő pillanataiban, testi mivoltukban is a kor szellemét, puritán erkölcseit idézve. Hatás és ráhatás, pólus és ellenpólus késztet itt vitatkozOSMM& M?%. december 39» péntek Az éhezést '*' és a betegségtől legyengülve, télvíz idején, a Tisza áradása miatt északra nagy kerülővel — gyalog! Három évvel később, amikor már országos hírű költőként ismét a Hegyaija vidékén ment keresztül, per- ; sze, hogy ez a gyaloglás ju- ; totí az eszébe; .. He Pl, jártam én erre 1 már rossz időben is... ko- I pott ruhában, gyalog, egy í pár húszassal és egy kötet ! verssel. E kötet versben volt > minden reményem; gondo> lám: ha eladhatom, jó, ha > el nem adhatom, az is jó.. > mert akkor vagy éhen halok, i vagy megfagyok, s vége 5 lesz minden szenvedésnek... > Iszonyú idő volt. A süvöltő > szél havas esőt szórt reám. > Éppen szemközt jött. Arco> more megfagytak a könnyek, > melyeket a zivatar hidege í és a nyomorúság fakasztott. > Egyheti kínos vándorlás > után Pestre értem. Nem tud> tam kihez forduljak? nem | törődött velem senki « vilámeg szeme egy szegény ron gyos kis vándorszínészen?... A végső ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyar- ország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál.” Ki volt Magyarország „egyik legnagyobb embere’’, ki volt a költő utolsó reménye? Nem valami állami hatalmasság, nem politikai tekintély, nem is dúsgazdag mágnás, hanem a magyar költészet Petőfi előtti történetének legnagyobb alakja — Vörösmarty Mihály. Eddig is támogatta ifjú versenytársát, most még többet tett éré: tekintélyét latba vetette mellette a Nemzeti Körben. A. Nemzeti Kör a haladó pesti polgárság és értelmiség ellenzéki szellemű szervezete volt, asztaltársaságból nőtt politikai intézmény- nyé. Versek kiadásával azonban nem foglalkozott, s ezért mond a húszezer forintos Julika? Kodály Zoltán születésének kilencvenedik évfordulója alkalmából a Magyar Televízió énekversenyt rendezett. Egy sereg fiatal tehetség ragyogott fel itt, s egy ország népe izgult a képernyő előtt. Még a nem zeneértőket is elfogta a verseny izgalma a nagy népdalgyűjtő és zene- pedagógus szándéka szerint: „Kell, hogy a zene, az ének mindenkié legyen.” A magyar életet átalakító nagy forradalomban Kodály a zene forradalmára volt, s ezt a forradalmat a népi zene ősi gyökereiből sarjaztatta fel. A biráló bizottság titkára egymás után olvasta fel a díjnyertes résztvevők neveit, s amikor odaért: „Budapest székesfőváros húszezer forint diját Pászthy Julianna nyerte” Pászthy Julika Egerből. S megjelent a dobogón egy karcsú, kedves arcú lánjó s az Állami Hangversenyzenekar kíséretével elénekelte Bach 51. cantátáját. Voltak látványosabb számok is, a hangverseny műsorán, de amilyen bensőséges muzikalitással és biztonsággal szólaltatta meg Pászthy Julianna a fel és lehullámzó dallamvonal dúsan burjánzó változatait, Bachnak, a futamok, a fúgák mesterének művét, valóban az élmény erejével hatott. Cifrakapu utca 4. Gazdálkodó udvar. Szekér, földhöz való szerszámok. — A húszezer forintos Julikat keressük. Finom hang kacag fel: — Tessék, én vagyok, — nyújtja keskeny kezét. Bent, a régi ház egyik ódon hangulatú szobájában melegbarna tekintetű fiatalember áll fel. — A férjem. Karos! Ottó gép-.m'.niök. Két éve mentem férjhez. — Es most készüljön a rettenetes, megszokott kérdésekre: Hogyan kezdődött, ki vette észre, hogy — amint mondani szokás — kincs van a torkában? — Nem is tudom pontosan ki figyelt fel rá először, itt, a cifratéri iskolában tanácsolták a szüleimnek, hogy írassanak be az egri Zeneiskolába az ének szakra, ök eleinte húzódoztak ettől a gondolattól, végül mégis beírattak. De én még akkor nem nagyon szerettem énekelni. Sokszor jártam Zeneiskola'— mellé. És akkor jött — a fakanál. Édesanyám elment a zeneiskolába, hogy a kedves lánya szorgalma iránt érdeklődjék. Ott aztán megtudta, hogy hetek óta nem voltam ott a heti két órán. Szóval, a fakanál megtette a magáét, s közben megszerettem az éneklést. A tanárom, Vajda Lászlóné szerettette meg velem. Ö küzdött meg először velem- értem. Auer Gyula bácsi is tanított. — Az érettségit az egri Gárdonyi Gimnázium zenei tagozatán szereztem meg. Onnan Miskolcra kerültem a zenei szakközépiskolába. Keményen kellett dolgozni. Zongora, szolfézs. De ott ismerkedtem meg a férjemmel, együtt énekeltünk a miskolci vegyeskarban. — ! 968-ban felvételiztem a Zeneművészeti Főiskola ének tanszakán, összesen öt nőt vettek akkor fel és képzelje, mind az öten bekerültünk most a Kodály-verseny döntőjébe. Valóságos évfolyamdöntő volt. A főiskolán Kutrucz Éva a tanárom. Együtt izgultunk és együtt örültünk. —- Nagyon izgult a Kodály- versenyen? — A férjem jobban, mint én. ö nálunk a fő-izguló. Én talán nem annyira, mert már volt egy komoly versenyem. — Hol? —- Lipcsében. Tavasszal nemzetközi Bach-énekver- senyt hirdettek meg Lipcséd ben. Tizenkét nemzet versenyzői vettek részt a négyfordulós vetélkedőben. Voltak ott japánok, spanyolok, olaszok, s a jó ég tudja még kik. Negyven percig kellett énekelni. Ott, ebben az erős mezőnyben a harmadik díjat nyertem, az első két díjat németek vitték el. Akkor a Muzsika című szaklap azt írta, hogy én voltam a lipcsei sztár, mert sikerült élővé tennem a nem könnyű Bach- dallamokat, magát Bachot. Nem szeretném, ha ezt dicsekvésnek venné, de érthető, hogy jólesik megemlíteni. — Ügy tűnt, azért választotta Bachot, a barokk nagy mesterét, mett ennek a barokk városnak a gyermeke? — Nem. Ez volt a sikeres számom Lipcsében. De ettől függetlenül Egert mindennél jobban szeretem. Nekünk nagyon sokat kell dolgoznunk, ez nem könnyű pálya. De ha csak egy kevés időm is va/i a pihenésre, rögtön ide jövök, haza, itt tudok igazán pihenni. Itt az emberek is mások — A lövő? — Ez után a verseny után vettek fel az opera szakra. Első szerepem Gluck Orfeusz és Eurydikéje. Eurydí- ké szerepét énekelem. Februárban kerül rá a sor. Lukács Miklós, az Operaház igazgatója és Mikó András főrendező foglalkozik velem. Most kezdem az opera szakot és tudom, hogy gyors és kiugró sikerre nem számíthatok. — Gondok? — Ezer forintos albérletben laktunk Pesten. Most meghalt a főbérlő és kértük a főbérlet kiutalását, de elutasították. Most éppen a főváros díját nyertem meg. ez a sors iróniája, persze felhasználom másodfokon, hátha megkapjuk. Ezeket mondja a „húszezer forintos Julika,” aki ebből a cifrabeli házból nőtt ki. És hisszük, egyre magasabbra. Dr. Kapor Elemér Vörösmartynak nem köny- nyen sikerült a derék kereskedőket, Iparosokat, vagy akar az írástudókat rávenni arra, hogy támogassák „Petőfi Sándor ifjabb íróink legjelesebbike 10 ívre terjedő verseinek minél előbbi kiadatását.. Vörösmarty javaslatát végül is elfogadták. Nagy esemény volt ez, ilyen még nem történt: a kóbor színész, az egykori baka egyszerre ezrek érdeklődésének központjába került. Még a titkosrendőrség ügynöke is jónak látta, hogy feletteseinek jelentse e figyelmet érdemlő hírt, A baj csőstül szakadt eddig a költő nyakába, most a jő sem jött egyedül: Vörösmarty beajánlotta Petőfit Vahot Imrénél, aki Pesti Divatlap címen készült lapot kiadni. Megérezve és meg is követelve az iránta egyre növekvő figyelmet, sorsának új fordulatáról is versben tájékoztatta Petőfi olvasóinak hirtelen gyarapodó seregét: Eddig Thália papja voltam, Most szerkesztő-segéd leszek. Isten veled, regényes élet! Kalandok, isten veletek! De a kalandok még nem értek véget, a hajó nem révbe érkezett, csupán pihenőhelyre. Ha pihenésnek lehet nevezni azt a rendkívüli szellemi munkát, ami most következett. A megerőltető szerkesztőségi tevékenység mellett, vagy inkább közben Petőfi árasztani kezdte a verseket.-És micsoda verseket tett közzé! Az ország olvasó része Csokonai Mihály óta nem hallott ilyen hangokat. De Csokonainak alig volt közönsége, hiányzott még az a társadalmi réteg, amelyből az ő szegénylegényei garabonciássága visszhangot fakaszthatott volna. A reformkor éledő nemzeti légkörében, a haladó-ellenzéki nemessség és kivált a szabad értelmiség és a polgári foglalkozásúak körében viszont kellő talajra talalt a költő: megért a társadalmi feltétele a közönség és a költészet olyan találkozásának, amilyenre eddig még nem volt példa. A nyomorból felfelé törő költő öntudatlan is azoknak az ezreknek lett kifejezője, akik az elavult, időszerűtlenné vált társadalmi rend nyűgeit szerették volna lerázni magukról. A szabadszájú. sokszor nyers szavú, féktelen és merész, a nemesi ízléssel szemben kihívóan népi modort érvényesítő Petőfi sikere az adott viszonyok között társadalmi törvényszerűséggel tört utat magának. S ha eddig mintegy ösztönösen talált rá a követendő útra, ez a visszhang segítette abban, hogy immár tudatosan munkálkodjék az új költészet megteremtésén. Két remekmű jelzi ezt, egymásután írta őket, rendkívüli gyorsasággal. Az első célja a rombolás, a másodiké az új művészet mintájának megteremtése volt. Több mint öt. negyedszázad telt el A helység kalapácsának megjelenése óta, de ez a nagyszerű paródia ma elevenebb, mint valaha is, sőt igazán csak az újabb ii'odalomtudomány értékeli érdeme szerint Petőfi e „höskölteményben” egy mindennapi ,sőt parlagian közönséges történetet, egy kocsmai verekedést adott elő a reformkori eposzok ünnepélyes, cikornyás nyelvén. A hang és a tárgy ellentéte már önmagában is mulatságos, de a részletek külön- külön is elragadó nyelvi és gondolati humort árasztanak. A feszesen dagályos nemesi költészet válik nevetségessé a paródia torzító tükrében, A helység kalapácsa vidám búcsú volt a régitől, a János vitéz a diadalmasan űj megtestesülése. Tündérmese és népi valóság egy- beötvözése, az első elbeszélő mű a magyar költészetben, amelynek nyelve minden ízében ma is érvényes, amelyet valóban a legegyszerűbb ember is megérthet. és élvezhet. A Tündérország fejedelmévé emelkedő falusi hős mesés sorsában ’ mindenki felismerhette a példázatot: a költő ezt az emelkedést óhajtja egész népének. Petőfi tehát egyik napról a másikra ismeretlen kis vándorszínészből felkapott költő lett — már csak a szerelem hiányzott ahhoz, hogy élete teljessé legyen. Amikor a szőke hajú, kék szemű Csapó Etelkával (a költőtárs Vachott Sándor tizenöt éves sógornőjével) megismerkedett, nagyon hamar meggyőzte önmagát arról, hogy szerelmet érez a kedves leány iránt. A lényéből fakadó lobbanékonyság néhány hét alatt odáig ragadta, hogy már a nősülésre gondolt. Búcsú 1844-től című versében alighanem hamarabb közölte a világgal, mint a kiszemelt kedvessel, hogy milyen tervet forgat a fejében, s hogy „a mennyországnak áll küszöbén”. Nem a mennyország küszöbére került, hanem egy sír szélére: az új esztendő első napjainak egyikén Etelka váratlanul meghalt. Ha eddig nem is szerette volna igazán, most olyan fájdalmas szerelem lett úrrá rajta, amit csak egy egész kötetre való vers csitíthatott — így született meg a Ciprus- lombok Etelka sírjáról cimű könyv, amely 1845. márciusában önállóan is megjelent. (Folytatjuk.} )
