Népújság, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)

1972-12-10 / 291. szám

. W'.'VWV. 'WWNAAAAAAAAi^^^A*^^^A^VW^i<*>

V*.L

.. hogy mennyit ér az ember, ha munkás. Nevetsé- es a Kérdés? Első hallatán feltétlenül az. Elsősorban ' miféle kérdésfeltevés ez? Nem rabszolga-társada- >mban élünk, ahol árulják az embert, nem kapitannsban. ahol az emberi munkának ára van, amit Inak. vesznek, mint a sót, vagy a trappista sajtot 'e ne essünk túlzásokba: nevetséges kérdés egysze űen azért is, mert a különböző nomenklatúrák pontosan megmondják, hogy „mennyit ér egy munkás?” Mennyit a beállító lakatos és mennyit egy műszerész. pontosabban kifejezve: mennyi az órabére, lormája. heti bére a bányásznak, a kohásznak, a nk-lakatosnak és így tovább.

Így tehát a kérdésre a válasz nagyon egyszerű: bértétel szerinti besorolásban kifejezett összeget éri.

A munkás. Mindegyik munkás? Mindegyik.

Egy fiatal, nemrég kezdett szakmunkás mondta el egy riport kapcsán, hogy sok mindent nem ért és ezt érti, sőt megérti, hiszen most kezdi a szakmát. Amit azonban sem érteni, sem megérteni nem tud a sok, ma még érthetetlen között, az a következő. Van neki egy mestere, javakorabeli ember, kitűnő szakember, jó szakember, jó pedagógus, vannak vagy öten hozzá hasonlóan fiatalok, de mind szeretik és tisztelik az „öreget”, pedig az soha szóban meg nem követelte magának a főhajtós tiszteletadást. A munkával és a tudással követelteti meg azt a maga számára ...

— ... és tessék elképzelni... Az én mesterem ugyanannyit kap, egy fityinggel se többet, mint az az ürge, aki többet mólés, mint józan, s aki ha meglát bennünket, hát az undor fogja el tőlünk, nemhogy jót szólna, vagy segítene. Igazság ez?

— ... voltaképpen becsülettel megfizetnek itt engem — ezt egy nő mesélte, aki ugyan nem munkás, de könyvelő egy üzemben, ám elismerten a munkásnapok szaporítják évei számát... — csak tudja, ha felvesznek egy férfit, még azt sem tudják, mit tud, biztos, hogy két-háromszáz forinttal megelőz engem a fizetésben... Äs én tizennégy éve dolgozom itt. Igazság ez?

— ...s azt mondja nekem a művezető, hogy mit gondolok én, miért akarok néhány forintért szembekerülni a társaimmal — magyarázza jogos ingerültséggel az autószerelő... — Akar a nyavalya. Különösen, ha itt így fogják fel a dolgot... De hát nekem három szakmám is van és tudom magamról, hogy mit tudok. Én, kérem, szeretem amit csinálok, és amit csinálok, azt ismerjék el _ . Amíg a gyufát pénzért adják, addig az elismerésnek forintban is kifejezésre kell jutnia... De itt! — legyint — Ugyan! Hát igazság ez?

— Elképzelhető — kérdem a barátomat, aki egy nagyobb üzem vezető beosztású dolgozója —, elképzelhető, hogy egy szakmunkásnak öt forinttal legyen főbb órabére, mint a mellette dolgozó, de kisebb képességű társának?

A barátom rám néz, hogy komolyan gondolom-e ezt a badarságot, vagy sem. Aztán kissé kényszeredetten válaszol:

— Ha most eltekintünk a bértömegtől, a bérszínvonaltól ... Ha egyáltalán el lehet ilyesmiktől tekinteni... szóval, elméletileg igen ... lehetséges ... Mint a rák gyógyítása! De kérdezze meg bármelyik gazdasági vezetőt, vagy akár művezetőt, hogy meri-e vállalni... Hűha! Tíz-húsz fillért igen... ötven fillért. Talán! De, hogy amiatt is mi van...

„Egyik ember annyi, mint a másik...” — így a népszerű mozgalmi dal. A politikában, a társadalomban persze hogy így van, de hogy így lehet, annak egy nyilvánvaló és jelenlegi viszonyaink között támogatni való egyenlőtlenség az oka: a munkában az egyik ember nem annyi, mint a másik. Jobb, gyen- "bb, fegyelmezettebb, kevésbé az, vagy éppen lógós. Az egyik ember nemhogy elmenne a munka temetésére, de maga ásná meg a sírját: a másik szánára életszükséglet, lételem a cselekvés, a tett, a 'olog. Az egyik konyít a szakmához, a másik ért, a harmadik maga a szakma megtestesülése...

Dehogyis annyi az egyik munkás, sőt az egyik orvos, mérnök, vagy tanár sem, annyi mint a másik.

11 ogy a jogokban egyenlőek — az természetes. De miért lenne természetes, hogy a bérskála magasságmérője alatt mindenki egyformán középtermetű, vagy hogy éppen törpe legyen? S nem feltétlenül jelent anyagiasságot — bár munkával pénzt, még több pénzt keresni, még egymagában aligha megfintorogni való —, ha valaki forintban kifejezve is látni szeretné, hogy éppen fegyelme, munkája, a társadalom számára nyújtott többlete alapján mennyivel több mint a másik.

Mennyit ér a munkás?

Politikailag, társadalmilag mindent: egy egész országot és nagy távlatú jövőt. Közgazdaságilag, unennyit ennek a társadalomnak és annak a jövőnek nyújt. Akkor jogos, ismét csak közgazdaságilag jogos, hogy ezt az „értéket” a kapott bér is kifejezze.

Tjidom: mindenki ezzel ért egyet, sőt egyetért ezzel. Bízom benne, eljön az idő, amikor a sokegyet- rfés helyett legalább kétfajta bér lesz az üzemekben '“Idául: más a gyengébb munkásnak, és más, a ibbnak. Mert e különbözőségben van az egység, \ politika egysége.

Sas Judit közlése az Emberek és könyvek című szociológiai tanulmányában: B. J. Heves megyei lakos, gyöngyössolymosi harangozó, ezerkötetes Könyvtárral rendelkezik.

Mi ebben a különös?

B. J. könyvtara falusi viszonylatban egyedülálló

köny vgyű jterrfény

B. J. Babiczki Jó?sef.

73 éves.

1.

Gyöngyössolymos háromezer lakosú kisközség Gyöngyöstől 4 kilométerre — a Mátra tövében.

Babiczki József a katolikus egyházközség harango- zója, a templom tövében kis szolgálati lakásban él.

Nagy kalapot és szemüveget visel.

Leveszi a szemüveget.

— Rossz már a szemem. A sok olvasástól megkopott Az asszony zsörtölődik is.

— Bánja?

— Nem. Megérte. Különös öröm az, ha betűket olvasok és mégis embereket látok.

— Mióta lát embereket, ha betűket olvas?

— Régóta, tízéves korom óta.

— Hogyan?

— A harmadik elemibe jártam, megbetegedtem, hetekig feküdtem, aikkor a tanítóm, Kormos Antal, nyugodjon békében, könyveket hozott nékem, hogy a tétlenségben elfoglaljam magam. És akkor, ahogy olvastam, egyszer csak emberek, meg tájak mozogtak a szemem előtt

— Mennyi könyvet vitt

betegágyához a tanító?

— Három könyvet tett az ágyamra, az egyik útleírás volt, a másik egy Jókai-kötet, a harmadik egy versfüzet. Mindegyiket sokszor elolvastam és egyre jobban vágytam az ismeretlen emberek közé, az ismeretlen tájakra. Ha megfáradtam és behunytam a Szemem, akkor is láttam őket és utaztam a messzi földeken. És vágytam is, hogy igazából utazhassak .

— Utazott?

— Á! Falusi parasztgyerek hová utazhatott? A könyvek vittek engem.

— Az a három?

— Az a három csak a kezdet volt Aztán, mikor felépültem, hordtam sorra a könyveket az itteni solyroo- si népkönyvtárból. Egyszerre tízet, tizenkettőt cipeltem, hogy alig bírtam hazáig.

— Hány kötet volt akkor a soiymosi népkönyvtárban?

— 120—130. Tízszerre ha- zahordtam mindet Amikor meg már mindet kiolvastam, venni kezdtem.

— Miből?

— Anyámtól, apámtól sokszor cukorra kunyeráltam, de cukor helyett olcsó könyvet vettem. Gondolom is mostanában sokszor, mások gyorsan elszopogatták a cukrot, elment az íze, a könyv nekem megmaradt örökre.

— Mennyi iskolát végzett?

— Hat elemit. De akkor, 1907-ben még ez is soknak számított Gyöngyössolymo- son akkor nyolcvanan jártunk iskolába, mégis mindössze csak ketten végeztük el a hat eleniit.

— Nem akart továbbtanulni? Hogy évekig csak könyveket olvashasson ?

— Akartam. Mondta is a kántortanító, hogy tovább kellene mennem polgáriba. De hát miből? Apám mellé álltam segíteni.

• — Mit segített? És az olvasás abbamaradt?

— Apám földműves volt, a földeken segítettem mellette. De szerencse, apám mással is foglalkozott, ügyes keze volt, fából vályút, kerékküllőt, kecskelábat, lőcsöt faragott, és amikor a környéken vásárok voltak, odavitte eladni. Szerencsére engem is magával vitt és ott a vásárokon mindég kunyeráltam tőle néhány krajcárt, elmentem a könyvsátrakhoz és ott vettem magamnak olcsó, 3— 5 krajcáros könyvet. Emlékszem, az egyiknek az volt a címe A nyúl, a másiknak az volt a címe, hogy Csalóka Mátyás, a harmadiknak meg az volt a címe, hogy Nyápic. Jót nevettem én azokon a könyveken, és a faluban a könyvek alapján, az olvasott élmények alapján azt a fiút, aki a legjobban futott, elnevezték nyúlnak, volt itt egy igen vékony dongájú gyerek, az lett a nyápic, aztán volt itt egy, aki mindig csereberélt haszonra, az lett a Csalóka Mátyás.

— És amikor elérkezett a mezei szezonmunka, a vásári idény után — akkor hogyan jutott idő az olvasásra?

— Egy kis könyv mindig a hátsó zsebemben volt, alig

is olvasni kezdtem azt a könyvet. De fordítva láttám a betűket. Akkor egy éjszaka megtanultam ig.y fordítva olvasni. De iassan ment. baj volt, míg a főhadnagy egy oldalt elolvasott én meg csak egy mondatnál tartottam. De reggel bemerészkedtem hozzá, és elkunyeráltam tőle a könyvet. Míg együtt voltunk, mindig nekem adta a kiolvasott könyveit, minden héten kapott otthonról újabb és újabb könyveket, így aztán elmondhatom, hogy végül is végigolvastam az első világháborút.

— És mit tett a fronton kiolvasott könyvekkel?

— 38 hónap után hazaérkeztem, hátamat egy degeszre tömött hátizsák húzta, úgy állítottam be a feleségemhez, Nagy volt az öröm, és mint asszonyoktól szokás, nemsokára bele is turkált a hátizsákba, mit hoztam neki a messzi távolból. A hátizsák tele volt könyvvel. Végigcipeltem a hosszú úton.

<<VWWNA/WWWWVWWVVWWWWVAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/VVVA

I

H. Baita Lajos: I

9 pngyössolposi! harangozó |

| könyvtára

vártam mindig az ebédidőt, akkor egy sorba magam elé tettem az ételt, meg a könyvet és következett az étel a testnek meg a léleknek: egy falat, egy mondat, egy mondat egy falat

2.

Erősen tűz a nap. Kimegyünk a kisudvarra, a harangozó szolgálati háza elé, a templom tövébe.

— Koran nősültem, nem bánom, több mint ötven éve szépen élünk a feleségemmel, a gyerekek is jól felnőttek, két fiú, két lány, de a gondom sok volt mindig, hogy megkeressem a kenyeret nekik, a sok munkára még több jött és kevés idő maradt olvasásra. És ráadásul még ebből a kevés időből is elvett több mint három évet az első világháború, 38 hónapig voltam oda. Amikor elindultam, gondoltam, nem lesz mód ott olvasásra, nem azért viszik oda az embert, hogy lövészárok helyett könyvek elé, szobába ültessék... De azért én olvastam mégis. A fronton is.

— Hogyan jutott az olasz fronton magyar könyvhöz ?i

— Hogyan? Hát, az ám az igazi! Amikor elindultam, egy könyvét vittem magammái, de azt egy év után már ronggyá olvastam. Már nem is tudom hányszor olvastam el. De azt tüdőm, hogy minden betűjét kívülről tudtam már. Ha nagyon megerőltetem magam, még most is elmondom az egész könyvet. Hát szóval, úgy volt, hogy kívülről tudtam már a könyvet, ha meg az ember kívülről tudja, minek' olvassa megint? Mindenkinek más a szenvedélye, nekem a fronton is az volt, hogy mindég arra gondoltam, honnan szerezhetnék könyvet. Egyszer aztán rábukkantam a könyv- forrásra. Őrségbe állítottak a századparancsnokunk, egy magyar főhadnagy, kis szobája elé. Fény jött ki bent- ről, benéztem. A főhadnagy az ablaktól nem messze ült. magyar könyvet olvasott Leguggoltam az ablaknál hogy tje vegyen és/.re és én

Emlékszem, egyszer az egyik katonatársam meg is kérdezte, amikor húsz kilométert gyalogoltunk és izzadtam csudára, mit viszel, te József? Mondtam, hogy könyveket Bolond vagy te, mondta és nagyot nevetett De én tudtam, nem vagyok bolond, a könyv nagy érték, nemcsak papír,

3.

A gyöngyössoiymosi harangozó szolgálati lakása mellett a kamrában állunk. Nagy kamra. A mennyezet alatt vezeték végén egy villanykörte, odébb rudakon kolbász, szalonna, még odébb cérnára fűzött cseresznyepaprika- sor, s kétoldalt a fal mellett két hatalmas, könyv- szekrénnyé átalakított volt ruhásszekrény: benne a

könyvek, tisztán, szépen sorba rakva. Babiczki József itt tartja ezerkötetes könyvtárát, a kis lakásban nem fér el.

A könyvek között értékes sorozatok. A Pallas nagylexikon, Brehm: Az állatok világa díszkötetben, Magyar- ország vármegyéi és városai tíz kötetben, s Jókai, Szabó Pál, Veres Péter minden könyve.

— Most már rendezett a könyvtáram és válogatott a könyvek sora. Hatvan év telt el, míg idáig jutottam. Egy nincstelen parasztembernek nehéz volt ezt ösz- szehozni, idő is kevés volt rá, a pénz is kevés volt rá. El kellett csipegetni egy kis időt a munkából, s el kellett csipegetni egy kis pénzt a keresetből.

— Hogyan csipegetett időt a munkából?

— Az első világháború után, mikor hazajöttem, 1938-ig lóval, kocsival fuvaroztam, jó ló volt. békés jószág, felrakodás és lerakodás között, amíg mentünk az úton, nem kellett rá figyelni, a gyeplőt csak az ölembe ejtettem és míg hűtött, bandukolva olvastam. . Pontosan 34 éve, 1938-ban pedig megpályáztam a gyön- gyössolymosi harangozó! állást, gondoltam, sokat dolgoztam én már. fáradt is voltam, meg arra ‘s gondoltam. hogy harangozó leszek, a kongatósok között több idő jut olvasásra . Talán azért is lettem harangozó, hogy így legyen.

— Hogyan csipegetett a keresetéből pénzt könyvekre?

— Hát, fortélya van annak. Tudja, az asszony mindig csak a családra gondol, annak kell a pénz, és igaza van. De nekem is kellett a könyv és nekem is igazam volt. így aztán, hogy békesség legyen, vele is, meg magammal is, a keresetből, amit odaadtam neki, sose kértem vissza, de a keresetből mindig elcsíptem magamnak egy-két könyvre valót. Titokban, persze. És sokáig titokban volt az is, hogy könyvtáram van. Amikor fuvarozni jártam, néha azt mondtam, hogy csak öt fuvar volt máma, pedig hat volt. A hatodik fuvarpénzt könyvre költöttem és hogy ne legyen zsörtölődés, a kocsin szalma alá rejtettem, aztán szalmával együtt bevittem a kamrába, és onnan hordtam egyenként esténként a szobába. Az is megtörtént, hogy postán rendeltem könyvet és megmondtam a postamesternek, ha megjön az értesítés, hogy itt a könyv, nehogy kikézbesítse a feleségemnek, csak nekem szóljon, én majd elintézem... Most meg, mióta a harangozásból élek, most is elcsalok egy-egy harangszói a könyvekre. Hogy megyez? Ha meghal valaki, annyiszor húsz forintot kell utána fizetni, ahányszor harangoz- tatnak érte. A féle pénz az enyém, a fele az egyházé. Ha valakiért tízszer haran- goztatnak, azt mondom az asszonynak, csak nyolcszor házattak a megboldogultért, a megmaradt húszasból meg könyvet veszek.

— Nagy vita még sosem volt, az asszonnyal, amiért a könyv szerelmese?

— Nagy vita nem, csak zsörtölödés. Nem is szólhat énrám, nem iszom, nem dohányzóm, megspórolom én a könyvek árát, még borbélyhoz sem járok, magam borotválkozom és minden hónapban magam nyiratkozom nullásgéppel

— Ha kívánhatna valamit, mit kívánna, hogy teljesüljön?

— Lottózok. A lottóra én minden héten rááldozok 20 forintot. Azt szeretném, ha megütném a főnyereményt és körülutaznám az ország összes antikváriumát és kiüríteném magamnak.

— Most már kevés az idő arra, hogy mindazt végigolvassa, nehezebben is olvas, mint régen, a szeme is gyenge már.

— Gyenge, a mindenit! Pedig vettem már Zeiss nagyítókat is, meg vagy hatféle szemüveget, ráköltöttem én már ezekre több mint háromezer forintot, de már nehezen birkózom a betűkkel. Látja, így van ez. Mire az embernek ideje lenne olvasni, már nem lát a szeme.

Váratlanul a felesége is bejön a kamrába, egy cseresznyepaprikát szakít az ebédhez és kicsit hallgató- zik. És zsörtölődve így fejezi be a párbeszédet:

— Hát látja, ennek mindene a könyv. Mondtam is a múltkor neki, ha meghal. ’ nem földdel takarjuk be a koporsóját, kivisszük ezt a sok könyvet, könyvvel takarjuk tele a sírt. Megtölt az vagy tíz sírt is. Azt mondta, jó, legyen. Ott legalább lesz ideje nyugodtan olvasni.

Kong a harang. Dél van.