Népújság, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-03 / 285. szám
lég a Marson ? B. Murray, a kaliforniai műszaki egyetem munkatársa a Mariner típusú amerikai űrhajók készítette fény- képfelvételek alapján kijelentette, hogy a Marson a Földtől eltérően kétféle típusú sarki jég van — vízből képződött jég és széndioxid- gázból képződött Jég. 'Mióta a csillagászok tanulmányozzák a Mars bolygót, mindig megemlítették, hogy a Mars pólusain két fehér gömbszelet látható. Nyáron ezek a gömbszeletek eltűnnek, télen pedig újra megjelennek. Természetes volt a feltevés, hogy télén képződő és nyáron elolvadó sarki jégmezőkről van szó, amelyek Ilyen módon vízzel vagy valamilyen más „folyadékkal” táplálják a sokat emlegetett marsbeli „csatornákat”, amelyek állítólag a bolygó trópusi részeit öntözik. A Mariner berendezéseivel véglett legutóbbi kutatások eredményei kérdésessé tették ezt az elméletet, amely a földi jelenségekkel való analógiára épült A Mars déli pólusén fehéres színű, félkör alakú, lépcsőzetes képződményt észleltek, amely nyáron is megmaradt de teljesen megváltoztatta a déli pólus képét: télen a Mars déli sarki részét ragyogó fehér, 3000 kilométer átmérőjű gömbszelet fedte. Nyáron csak egy szürkés színű félgömbszelet maradt meg belőle, amelynek hossza nem haladta meg a 30 kilométert A nyári magas hőmérsékletet figyelembe véve nem lehet feltételezni, bogy a gömbszeletnek ez a maradványa „széndioxidból képződött hó" volt Nyilvánvalóan a szó tulajdonképpeni értelmében vett jégről van ásó, vágyj« a Man déB póe----fi t*if v- «. - »1 .« R Bo® OQfiuj Deaagyoi& itsroi,, •Sen a bolygó huB le a nyáron eltűnt ■énrtímrirftW képződött bá. I j . . bAAAAAAAAAA Farkas András: Töprengés Egerben Vett az a gróf, az a püspök, Ett a barokk Európa Árnyai közt, a sötétben. Tudta, akarta a szépet, Tudta, akarta a jót is. Nagy vagyonával elindult, Képzeletével inait már. És amikor kieszelte Lycevanát, fogadott fel Mestereket, kik a rajzot Köbe szerelve emelték, Felmagasítva mocsárból, Nyurga cölöpre letéve. Ügy kacsintgatva az égre, Hogy csupa-ablakós arca Mind a merész-csupasz égtáj Széleire kitekintett. És az a gróf, ax a püspök, Már mire állt palotája. Mind betüzelte a számlát, Mert nem akarta sehogy sem Hogy buta emberi kérdés Kérje a számadatokból, Mennyi a nagy felelősség Ennyi serény akaratnál. Gondolok erre az arcra.' Tudta a számokat, azt is. Hogy neki mennyire tellett Tudta, hogy ennyi meg enm Zsák aranyát odaadta. Francia rajzok, a stílus Által adott ragyogásért, Fellner a terv sokaságát Ügy adagolta le néki, Mintha fogorvosa lenne Néki a gróf, az a püspök. És iparos hadak innen, Kedves Eger piacáról. És iparos hadiak onnan, Falvak okOs vagyonából Egyre kívántak a pénzből, Mert ha a munka a fontos. És ha a cél magasan van, És ha a terv magasan volt. Mégis a tett meg a szakma Csak kikívánta magának, Mennyi kevés, ami nem sok Én se vagyok sanyarúbban' Én se a gróf, se a püspök Nem vagyok Ut, e világban. Nem szeretem a barokkos Alkudozást, de Gondom — az épületemmel Tudtam, akartam a szépet, Tudtam, akartam a jót is, Éppen azért kieszeltem Képzeletemmel, a szívnek Életerős örömével, Hogyha lehetne, lehessek Tiszta egész, magasodva Mestereken, buja múltunk Rajzolatán, egek alján, Tétova útra letéve, Ügy kikacsintva a szélbe, Ügy kitekintve viharba. Ügy belemártva a fénybe, Hogy csupa-ablakos arcom, Mind a merész-csupasz égtáj Széleire kikutasson. S most, amikor jut eszembe Éppen a gróf, ez a püspök. Épp ez az egri, a példa. Titkolom én is a számlát. Hogy hogyan is fizetem ki Azt, ami én vagyok itt, most Hol van tsz én hitélem moot, Mennyire és mire tellett. Mennyire és mire telnék. Hogyha tovább rakom össze Mind, ami messzi magasba Vinne, ha tudna, ma, engem? Mindig a másra vigyázok, Mindig a célra figyelnék, Es aranyam, az időmet. És kicsi testem a térben Mindig, egészen eladnám. Hogy ne maradjak a tegnap Ámulatában, a holnap Hívjon, a holnapután is, Mert nem elég fukarul csak Adni-kimémi a bérünk, Tudni, akarni, szeretni Kell a világot, amelyben Felmagasodni a tervünk, Éppen Eger piacáról. Néma cölöpre felállva. Itt, a patak pereménél, Ebben a völgyi világban, Hol nem a béka kuruttyol, Emberi áhitat éli. Emberi munka szavalja Köznapi hallelujáját. MAMW^MVAmWMWMMWMaw B *fca saég egymar eEterafirtete a kávéfőzőt Kínos dolog, aseakor • kritikus percekben itt kell kfldatní a konyhában: kitat teái, betölteni, igarifawi fis Inén olyan fajtának látszott, amelyik a döntő pállana than húsza az időt, Holott a szükségesnél egy másod»- perccel hosszabb szünet örök szünetet is jelentbe*. Felébredhet a lelki ismeret a férjurammal szemben, a Tisztességes-Asszony- Aka- rok-Maradni ijedelme, a Holnap- Mit-Gondolsz-Ma jd- Rólam szemérme. Ámbár Irénnek férje sincs es egyéb dolgaiban sem olyan, mint aki visszariad, ha egyszer már határozott Márpedig délutánra egy legénylakásra ígérkezni, elhatározást jeleni. Éppen csak annyi, ideje volt Hátának. hogy az élőszobatükörben ellenőrizze önmagát A haziköontös nyakkivagásába lazán dugott selyemsálat, tökéletesen simára borotvált állát, enyhén őszülő halántékát Eszébe jutott, amit Imre mondott tavaly, mikor végignézte egy készülődését: te fiú, neked ez a sok kaland csak azért kell, hogy bebizonyítsd, milyen jól tartod még magad. Lehet. Kétségtelen, hogy mostanában egyre több gonddal készül — ez talán az öregedés? Már nem bízik úgy magában, mint három éve, öt éve. Egyszer majd olyan bizonytalan lesz, hogy belekapaszkodik egy ilyen Irénbe. Pedig nem kellene, pedig biztos ügy. Nyert ügy. Vagy mégsem? Ez talán az öregedés. Biz az ok nélküli kétkedés. Csapódott a Uítajtó. Három koppanó lépés: Irén kemény, határozott lépései. Csengetés. Bata lábujjhegyen a szobaajtóhoz ment, s kinyitotta. Ö eddig a szobában ült a jegyzetei fölött. Szétcsapta a háziköntös két szárát is. Kidolgozott, pontos mozdulatok voltak ezek. régi recept, bevált recept, ö eddig a szobájában ült. csak a csengetésre riadt fel: te jó isten, ez Irén lenne már? Várkonyí Mihály: LEGÉNVLAKÁS . ,-*y -*»--- rfl—~ak-rf,^ tSkwSÄcU s SKsSSCRStL lehetne igazítam a rádiót, — S köziben bekötötte a házfiköntös övét, de mindjárt nyúlt is az asszony kabátja után. Aztán olyan őszintén sóhajtott fei, hogy maga is csodálkozott. — Ejha, de csinos vagy! — MaTezer-Keraoszasznusa — mondta válaszul az asszony. Ez is benne volt a forgatókönyvben, ax Tnén-típus gunyorosan kezdi mindig: Bata igazán csak azért tettetett értetlenséget, hogy ki ne essen a szerepből. — Mi az, hogy hatezer..,? — Gondolom, én vagyok a taatezer-kettőszázhuszadik, akinek fölsóhajtasz itt az ajtóban. Ebben az évben. — É6 Bata még töprengett, hogy most a bánatos Ugyan- Kicsim-Akkor-Minek-Jöttél arcát mutassa, vagy a cinkos Nem-Mimd- egy-Az-Szivi-Ha-Te-Vagy-Itt mosolyát villogtassa, mikor hozzátette: — nem vagyok hülye. Ne játex- szunk, jó? Csak a rutin segítette át Batát a zavaron: a Parancsolj-Fáradj-Be, a Várj-Az-A-Szék-Kényelmesebb, a Mit-Parancsolsz-Inni gondolatrejtő rutinja. Nem először hallott ilyen, vagy hasonló szöveget; de arról tudta, vagy tudatlanságában jogosan hihette, hogy csak szöveg, álca, szerep, éppen olyan, mintamit ő játszik. Irén azonban más eset: tíz éve ismerte ezt a kis fintorát, mögötte a pontos és rendszerezett gondolatokat, egy hűvös és mértanilag mérhető világot. Biz előtt a kendőzetlen világ előtt nevetségesnek látta a szerepjátszást. Irén túl őszinte volt, ő pedig épp ezért teljesen hazug: nem csupán hangja, mozdulatai, de még a gondosan elrendezett párnák is a heverőn, a 'Múiafit elég enyhén pácolják. Irén kicsit csodálkozott aztán csúfolódni kezdett. — Mi van, feladtad? — Nem adtam fel, de veled nem megy rutinalapon — mondta ki nyugodtan Bata. önmaga is csodálkozott saját nyugalmán, diplomáciai készségén, amivel elhárította az asszony esetleges sértődöttségét A nők sosem imádják, ha lemondanak róluk; még akkor sem, ha ők maguk akarják. — És akkor már kávét sem kapok? — Ezen egyszerre nevették el agy 'btecmtésseí tudomásul vette, bogy a fény mindig azonos szögben esik az odafogott papírlapra. Aztán szembeállt az oldalfal sgrafittojá- val, majd az ajtóhoz hátrált a hirtelen megnyílt távlat előtt. Csak akkor vette észre a fél falat elfoglaló nagyított fényképet — Hát ez mi? Emlékeztető? — S aztán fintorgott — Nem szeretem, az ilyen háborús dolgokat Különben is, agyonüti az egész falat — így szeretem. Agyonütve — nevetett Bata. A ztán kimentek, s megint leültek a konyak mellé, de Irén egyre csak azzal a képpel bajlódott. Egyszer fel Is állt visszament megnézte megint — Hát ha a minisztertanács jár ide, ekkor sem... Egy privát lakájban ... — Nem arról van szó, hogy kell — nevetett Bata. — Akkor meg raj az istennek? — Nehezen fér össze a selyemsállal. meg a heti kétszeri fogadóórával... — Nem szerzetesnek szegődtem — nevetett Bata. — Mi köze a kettőnek... De ekkor már bosszankodva gondolt arra, hogy túlmentek azon a határon, amelyen belül megmaradhattak volna egymást jóindulatúan szemlélő munkatársaknak. Ismerte az életet, tudta, hogy az ilyen kirohanások mit eredményeznek: s jól el tudta képzelni Irénről, milyen megátalkodottan fenekedik majd, ha módja lesz erre. Felállt, s kinézett: az ablakon. Sötét volt az ég, olyan fellegek lógtak az alján, mint tél közepén. Micsoda hülye idő! Keze önkéntelenül nyúlt a sál és a házikabát után. Az asszony megértette, mi történt, és kelletlenül felnevetett. — Csak nem fázol? — Megszoktam — nevetett visz- sza Bata. Aztán koccintásra emelte a poharát. — Mondták már neked, milyen jól áll, ha nevetsz? T e udvarolsz nekem? — Most már elegendő kacérság volt a hangjában: jól játszotta a szere pét. S Bata, míg gondosan beidomi tott tekintettel nézett rá a pohá. fölött, éppen azt gondolta: nos, hát ilyen időkben nem öregedhet meg az ember olyan egyszerűen.
