Népújság, 1972. december (23. évfolyam, 283-307. szám)
1972-12-22 / 301. szám
A megbízatása: propagandista Ü] n székén Ji •! ráncba. »7i!nd n iiortir'kn, hol me: k:t'-v:’. volik Ki' sorú ■ u■■■-. f. ditori számvetés ,ióle<- el éne lett sí*. lei fo jezése váltakozik az ár "ín. A múltba. réved, éveké*. évtizedeket utazik visz- szu. maid ugrik át hirtelen a b'.s -.élgetős k»ízben. A róni ifi •két idézi a inának, és a m írói beszél a jövőért. Néhány per ' után már érdé* es, s értékes embernek ta' ilom. s ahogy töltöm vele az idol.. úgy válik mind nyilvánvalóbbá, helytállóbbá a feltételezés, megállapítás. nádor Mihállyal találkozni, beszélgetni, igazán élmény! S amikor ezt érzem, kereskedősegédi éveire, képzett szövőgyárt munkásként töltött szolgálatára gondolok. Aztán meg arra, hogy ugyanez az ember tetőfedőként. cserepesként dolgozott az újjáépítéskor, ké- . sőbb mozgalmi megbízatást vállalt, falujáró volt, agitátor és propagandista. Voltaképpen pedig vállalati statisztikusként éli már régóta az életét, s csodálatos dolgokat farag a fából szabadidejében ... Vallásos környezetben nevelkedett sokáig — s jószerével, amióta csak igazán az, eszét tudja, mégis másban hisz. Mindig a többen, a jobban, a nemesebben, a földön elérhető boldogságban, sikerben. Ebben hitt akkor is, amikor a többi lyukasci- pőssel, bakancsossal járta az útját, kilátás sem volt a kedvezőbb sorsra, s ebben bízik most is. Erről beszél, ezt hirdeti meggyőzően újra meg újra. Pódiumról és a széksorok közül, a munkahelyen és az. irodán, az üzemen túl. Volt már párttitkár, béke- mozgalmi -tisztségviselő, tagja az Országos Bpket an ácsnak is. aztán pedig a Hazafias Népfront helyi, járású nnoüvei elnökségi tagja, jó ideje pedig a s*’ui<szervezetben tevékenykedik. Lőrincibe, a Mátravidéki Hőerőmű-) be töu'énefesen a munka- versen:'mozgalom erősítéséért rendelték Bánhidáról, s csak később lett propagandista. Amikor ez. utóbbira kanyarodik beszélgetésünk, őszintén zavarban vagyok: nem tudom, hogy megbízatásának, vagy inkább hivatásának nevezzem. Mert, ahogyan feladatát, kezeli, végzi, ugyancsak szakemberre, vérbeli mesterre vall! , Vajon >mi táplálja, lobogtatja ennyire e tüzet a törékeny emberben? — találgatom ismételten. Miközben, ki tudja, hogy máé hányadszor hallom: elég keserű volt ifjú élete, sokat próbált később Is, s nagy elég/- tételt kapott szenvedéseiért ettől a rendszertől, ettől a világtól. Igen ám, próbálok ellenkezni, de túl az ötve- nen, mindössze néhány évvel a nyugdíj előtt, már fárad az ember, szívesebben pi- hengetne. ö azonban mosolyog, nevet e csodálkozáson, megszorítja a kezemet és megnyugtat: ó, messzi még az az öregkor! Mindenesetre — bevallja azért — keresgéli már az Indul a beigli Csendes, de hosszan tartó verseny előkészületein fáradoznak most a háziasszonyok, s a város cukrász- és sütőmesterei. Indul a beigli... Igaza van Inyesmesternek egy bizonyosfajta csendes verseny alakul ki ilyenkor a háziasszonyok között a diós és mákos kalács terén; a vendég jelenjék meg tízóraira, ebédre vagy vacsorára, érezzék hívottan vagy hívatlanul, — sorsát el nem kerülheti. Meg kell kóstolnia a bejglit, s véleményt mondania ... Bírák leszünk most számtalan családnál, csak győzzük, januárig is elhúzódik ez a verseny. A régi szakácskönyvek diós és mákos patkónak hívták még süteményünket, innét is a pesties neve, a német Bogen — ívből és biegen — hajlítani igéből. Nevét még meghagytuk, de a verseny során — Pozsonnyal versenyezve — a bejglit kiegyenesítettük. Hol sütik a legjobb bejglit? Először is tisztelettel emlékezzünk meg a hajdani nagy hírű pozsonyi beiglisütő mesterről, Wendlerről. (A pozsonyi Zöldfával volt szemben a boltja, ahol So- vánka Nándor muzsikált.) Aztán riválisáról: Schwa- pachról. Ök ketten versenyben szállították Bécsbe és Budára az igazi pozsonyi beiglit, de mondhatjuk az óbudaiak ejtésével is: a pejglit. De hát Pest nem engedhette át az elsőbbséget gyomor dolgában egy városnak sem: kiegyenesítette azt a patkót, pestivé tette, édesebbé, zamatosabbá. A pesti beigli fél évszázad alatt önálló nagy karriert futott be, megismerte a világ. Most is. az elmúlt napokban a Vörösmarty cukrászda több re- pülőgépnyi beigliszállítmány t küldött Londonba és Stockholmba. A Vörösmartyban napok óta külön beigli-mű- szakot tartanak: délután kétQJégűgig December 255., penisk tőtől este tízig az üzem csak beiglit süt, több mint egy vagonnal. (Ó, és a város többi sütödéje! Az egyik vállalat még siófoki üzemét is beig- lire állította be, onnét Is érkezik már Pestre beigli.) De hát milyen is az igazi; beigli? „Igazi“: pontatlan fogai- • mazás, mert a versenynek; éppen az a varázsa, hogy • mindenki saját receptje sze- ; rint készíti. Puskás Dániel, a ; Vörösmarty főcukrásza így; adja meg a receptet: egy kiló ; liszt, 40 deka vaj, 10 deka ; cukor, 3 deka élesztő, 5 to- ; jás sárgája, kis só, 3 deci tej- : fel. A töltelék pedig: 1 kiló ; mákhoz vagy dióhoz 80 deka ; cukor. Citromhéj, mazsola,; déligyümölcs. A cukrot víz- ! ben megfőzzük és úgy tesz- : szűk bele a mákot vagy a ! diót. És a mester — kérdem — ezt süti odahaza is? Ugyanis ! karácsony előtt a cukrász- csáládoknál hagyomány, i hogy az atya süsse az ünnepi beiglit. „Odahaza — válaszolja Puskás mester — másképp csinálom. Az otthoni nem olyan szép, de édesebb, zaftosabb. A tölteléknél egy az ; egyhez az arány és lágyabb-; ra készítem.” Mint minden verseny, a beiglíverseny sem veszélytelen. Cél előtt igen sokan — a mentők ünnepek utáni krónikájában olvashatjuk — beiglimérgezést szenvednek. Valóságos betegség, kisebb gyomormérgezés. Nem is csoda. Kiszámítottuk: tíz deka otthoni, igazi versenybeigli- ben körülbelül 460—470 kalória van. Összehasonlítható adatként: egy adag tejfeles töltött káposzta 600 kalóriával rendelkezik. Tehát csak négy-öt vastagabb szelet, beiglivel egy-két adag töl-; tött káposztának erejét, ka-' lóriáját vesszük magunkhoz. De melyik beiglibíráló dönt az ünnepek alatt csak néhány szelet beigli felett? Kőbányai György utódot, azt, aki majd egyszer csak átveszi tőle a stafétabotot. Sőt, úgy érzi, hogy meg is találta már, akadt olyan, akiben jobban bízik a többinél, akivel szívesebben foglalkozik. Persze, egyelőre még ő a szakszervezet agitáció- és propaganda felelőse, ő oktatja a szemináriumvezetőket, az üzemi tanács tagjaival is ő ismerteti meg közelebbről, mélyebben a mindennapi tudnivalókat, tennivalókat. S többnyire ő utazgat maga is az iskolákba, tanfolyamokra, hogy mindig többet tudjon és egyre többet adhasson tovább társainak. S minden bizonnyal ő a legboldogabb azért, mert a brigádokban természetessé vált a politikai továbbképzés, a vállalatnál most is hatszáznál többen tanulnak a szemináriumokon. ' Mert érzi a régi munka nagyszerű, lelkesítő eredményét! Azé a munkáét, amit elismernek, és megbecsülnek Lőrinciben, Heves megyében, a Vasas Szakszervezetben. Amit már többször is jutalmaztak, amiért legutóbb — néhány hete — a Szakszervezeti Munkáért kitüntetés ezüst fokozatát kapta. Gy. Gy. Fekete Sándor: ( ' Egy este a Daliban Csendes, de forgalmas hely a „Daliban”, a hatvani vasutasok művelődési házában Fekete Endre kis birodalma. Csendes, mert a mennyezetig futó, megrakott könyvespolcok tiszteletet parancsolnak a belépőnek. S mert szerény, halk szavú ember maga Bandi bácsi is, aki immár tizenharmadik esztendeje gondozza a 4400 kötetes állományt. — Hogy valóban forgalmas-e könyvtárunk, ez relatív dolog! Pillanatnyilag 234 olvasót tartok nyilván, ami magában nem nagy szám. Az idén kikölcsönzött négyezer kötet sem különleges rekord. Ám ha beletekint a látogató a nyilvántartásunkban, hamar kiderül, hogy olyan népréteget sikerült néhány esztendő alatt aktivizálnunk, amely korábban legfeljebb újságot vett a kezébe. Új-hatvani munkásemberek. vasutasok ezek, jobbára túl a nyugdíjhatáron. S amíg más könyvtárak törzsközönségét javarészt diáitok adják, nálunk az ifjúság nem dominál... Mintha csak Bandi bácsit akarná igazolni, nyugbéres vasúti kalauz. Jávori János lépi át az utcára nyíló ajtó küszöbét. — Valami jó útleírást. Fekete elvtársi — csapja a pultra most behozott könyvelt a kiszolgált kalauz. — Afrika, Ausztrália, Dél- Amerika? — hunyorít rá szemüvege alól Bandi bácsi, s indul azonnyomban a polcokhoz, hogy mindenféle jóval traktálja vendégét. Megegyeznek hamarosan, hogy utána néhány szót váltsak Jávori Jánossal. — Mióta kölcsönöz? Hogyan lett olvasó? — Tíz éve járok ide. Akkortól, hogy nyugdíjba mentem. Korábban nemigen futotta ilyesmire az időmből. Nehéz a kocsin való szolgáELETE 3. Pestre érve Petőfinek "sikerült bejutnia a pesti ma- . gyár színházhoz. ' Nem színészként, ilyen feladatra a tizenhat éves kóbor diák nem is lett volna még alkalmas. Ne kerülgessük a szót — színházi szolga lett. Korát meghaladó értelmével felfogta, hogy az annyira vágyott színészi dicsőséghez a statisztáláson át vezet az út. s korához illő merészséggel vállalta is az ezzel járó színházi szolgai, teendőket. Abban az időben nem volt színművészeti főiskola. Aki színésznek akart állni, valamelyik társulatnál jelentkezett — a legalacsonyrendübb feladatokra. Az ország első számú magyar színháza nem volt olyan előkelő intézmény, mint a pesti német teátrum. Ha esni kezdett, a környéket elborította a sár. Petőfi esténként lámpással kísérhette haza a sötéttől és a sártól félő színésznőket — egy tízesért. S néha. ha olyan darabot adtak, amelyben a „néma személyzet” népes volt. ő is felléphetett a színpadra, nemcsak mint ..székek és pamlagok” hordozója, hanem mint szótlanságra kárhoztatott vadász vagy paraszt, katona vagy nemesúr. Petőfi színészi pályája tehát fordítva indult. mint majdani színésztársaié, akikkel később össze fogja hozni a sors. Azok falvakban, vidéki kisvárosokban kezdték pályájukat, egy rég divatjamúlt színészi iskola tanítványai voltak, I magyarán ripacskodtak. Petőfi viszont tizenhat éves,, nyitott szemű, koraérett kamaszként az ország legjobb művészeit láthatta játszani, naponta testközelből figyelhette alakításaikat, tanúja lett annak a küzdelemnek, amely ekkor már javában dúlt a régi, „síró és éneklő” iskola, és az új, a természetesebb játék felfogás hívei között. S ha társaival sokszor összeütközésbe fog kerülni, ennek egyik oka épp az, hogy ő már induláskor az új iskola tanítványa lehetett. Mintegy három hónán után elhagyta Pestet. Talán apia vitte el. vaev valame- lvik rokona szánta meg a kitagadott fiút. ténv. hogv 1839. máius második felében már Ostffvasszonvfán volt. egv földmérnök házában. Ä jómódú rokon gyereke mellat. . . Egyébként a fiamtól kaptam kedvet hozzá. Beleolvastam néhány .könyvébe, s ráízeledtem. De úgy, ám. hogy ez a három vaskos kötet nem tart két hétnél tovább. . Olykor még az unokám is mellettem lebzsel. Gyönyörködik a képekben. Ha már* itt tartunk: milyen a vasutaskönyvtár olvasótáborának ízlése? A könyvtáros. aki hetenként három este — kedd. csütörtök, péntek — tart nyitv.a, gyorsan kész á válasszal. — Talán nem meglepő, amit mondok. Nagyon keresettek a háborús könyvek, s az olyan művek, amelyek híres vagy hírhedt államférfiak, hadvezérek tevékenységével, életük kulisszatitkaival foglalkoznak. Hiába, az én olvasóim java meglett emberként élte át a második világháborút, az mély nyomot hagyott bennük, s most vissza-visszarévednek a két- háronj évtizeddel ezelőtti eseményekre, újra átélik magukban azokat, s talán mó- dolják, kutatják, miként kellett volna csinálni, hogy any- nyi vér és pusztítás elkerülhető legyen... Sokat forognak közkézen az útleíró művek. S csak aztán jön a szépirodalom. Nálam még mindig kurrens Mikszáth, Móricz, s agyonolvassák Ge- relyes Endre munkáit. Utóbbinak nyitja, hogy iónén. Hatvanból került az író Budapestre. ★ A' következő „kuncsaft“ fejkendős, szemüveges hölgy. Szatyorral jön az Április 4. utcából. Alig két hete iratkozott be. — S hogy-hogy a Csine vára esett a választása? • — Jaj, hát én annyira megszerettem Benedek Istvánt a televízióból, olyan ízesen, színesen beszél, hogy el kell olvasnom a könyveit — lé fogadta be Petőfit házi tanítónak. A rakoncátlan kis kölyök taníttatása mellett IJetőfinek az irodában is dolgoznia kellett, szép írását és rajztudását a mérnök szívesen hasznosította. Szegény rokonként de minden jel szerint kellemes nyarat töltött Petőfi Ostffy- asszonyfán. Volt tisztes munkája, mindennap ehetett, a nélkülözések hónapjai eltűnő emlékké váltak. Ráadásul a környék legszebb leánya is közelében élt, bizonyos Róza, persze hogy a kamasz fiú sürgősen beleszeretett, s persze, hogy a szerelemnek ezúttal is, mint Aszódon, versek lettek a következményei. Csakhogy Róza kisasszony nem csupán szépség volt, hanem helybeli előkelőség is. Amikor a szerelemnek és a szerelmes költeményeknek pletykás híre lett, a mérnök megharagudott és — mivel éppen távol volt — levélben utasította feleségét, adja ki az ifjú költő útját. A kidobott fiú Sopronba ment és felcsapott katonának. „Katonának száműzött balvégzetem ...” Egyetlen ka- tonapajtásához írt, későbbi versében magyarázta így sorsának e rossz változását. Mit értsünk balvégzetnek? Csak a kitagadásig súlyosbodó apai szigort? A kilátástalan nyomort? Okunk van azt hinni, hogy döntéségen az anyagi sanyarúság, a kitagadottság és a ka- masznú) oly természetes kaland- és világlátási vágy mellett a katonai dicsőség kísértése is szerepet játszott Az önkéntes újonc felvételére 1839. szeptember 6-án került sor. Mint a katonai fötörzskönyvből megállapítható, egy kis jámbor csalásra is szükség volt a sorozta- tás érdekében: a rekruta 1821-ben születettnek vallotta magát, nyilván azért, mert az első korhatár 18 esztendő volt. A soproni laktanyában fa- priccsen. kettesével aludtak az újoncok. Petőfi ágytársa egy cigányfiú volt. A tisztikar jórészt osztrákokból, horvátokbóí állt, t. vezenymond.ia Kecskés István né. S mint feltett kincset, már viszi is mayával a Csínévá köteteit. Néhány iskolás idejár a 2- !,s általánosból. Közülük való a negyedikes Gócza Józsi. Neki a barátja, Palásti Tibor, mondta hogy .10 ifjúsa ;i könyvek vannak a vasutasoknál. így került ide, s most Móra-műveket kér Bandi bácsitól. — Csak aztán nem elfeledkezni a beadásról! — kapja a búcsúzót. S elmondia a pár ■száz forint ' lis 'leletdíjért munkálkodó könyvtáros, hogy nem azzal a 230 olvasóval van gondja, amelyik hétről hétre bejár könyvekért, hanem a néhány hanyaggal, rendetlennel, akik megfeledkeznek a kölcsönzési határidőről, s egymás után kell nekik küldözgetni a felszólító, perlő értesítéseket. Arról már szó esett, mivel tisztelik meg munkájáért a kis kulturális sziget, az újhatvani vasutaskönyvtár „törzsfőnökét". De hogy miből táplálja „alattvalóit", most tudjuk meg. — Évente ötezer forintot kapok a szakszervezeti bizottságtól új könyvek beszerzésére Nem sok, de nem is kevés, ha tudja az ember, mire a leghasznosabb költeni. Én év közben jegyzem egy füzetbe a keresett műveket, s amelyik mellé a legtöbb strigula kerül, azt veszem meg. Egyébbel nincsen gondom. Minden kiadást a szakszervezet biztosít. Mit mondjak még? Tudom, két- háromszáz könyvszerető polgár még nem a világ, de any- nvi ember is tud hatni kör- , nyezetére, s akkor már duplán, triplán térül meg az áldozat. így tessék nézni a kis könyvtárakat! Bandi bácsi igazságával' nincs okunk vitázni. Moldvay Győző Ieti nyelv a német volt, amelyet a magyar altisztek természetesen éktelenül kerékbetörtek. A költő nem igyekezett túl okosnak mutatni magat. De ezek , az egyenruhába bujtatott szerencsétlen fa- jankók így sem tudták megbocsátani „a világfuto tinta- nyalónak” (mert csak így hívták), hogy barátaival levelez, azaz ír és olvas. A betűvel szemben érzett ellenszenvük levezetésére épp kapóra jött ez a vándordeák — ahol csak lehetett, ártottak neki. A legmegalá- zóbb és legpiszkosabb munkákat rá bízták, a legkisebb vétségért kurtavasra verték vagy megbotozták. (Kurtavas lett a vége annak is. hogy a Sopronba látogató Liszt Ferenc hangversenyére el mert menni). Minél mélyebbre alázta a végzet, annál fényesebb elégtételeket várt a sorstól. „Érzem, barátom, magamban,— mondta egy diákbarátjának —, hogy nem mindennapi embernek születtem”. Egyre többször gondolt szökésre is. Ha majd a messze Tirol „hó környékezte bércei” alá kerül az ezred — reménykedett — onnan már könnyű lesz megszökni Teli Vilmos hazájába ... De reményei ismét megcsalták, A félévi kiképzés után csakugyan elindultak Sopronból, ám csak Grácig jutottak. Itt „rostokoltak” több mint egy hónapon át, 1840. március végétől május elejéig. Innen indult tovább a költő zászlóalja — de nem Tirolba, hanem lefelé, gyalogmenetben, Zágrábnak. Petőfi azonban nem tartott velük. A piszkos laktanyák népe közt akkoriban oly gyakori tífusz ágynak döntötte. Kórházba vitték. Meg sem gyógyult tisztességesen, beosztották egy transzportba és mennie kellett társai után. ősszel hadgyakorlat következett. Ez már sok volt. A szüntelen nélkülözéstől, bnntalmak- tól, tífusztól sújtott, agyonhajszolt szervezet nem bírta tovább — ismét katonakórházba került. (Folytatjuk.)
