Népújság, 1972. szeptember (23. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-10 / 214. szám
Tüzet viszek Sods Imre halálának 15. évfordulója alkalmából a budapesti Thália Stúdió as elhunyt színész életének utol* só szakaszáról drámát mutat be, Tfizet viszek címmel, írója Hubay Miklós. Első képünkön a színész — Soós Imre akiről a dráma szól. Második képünkön Kozák András, aki a színészt alakítja. Gyakorlatias életszemlélet Készül a XX. század krónikája Még több mint 25 év van hátra a XX. századból, de már irodalomtörténészek, társadalomtudósok egy munkaközössége megkezdte az adatok gyűjtését a század krónikájához. Mint a krónikán dolgozó Csabai-csoport köréből értesültünk: elsősorban a század sajtó- és könyvanyagát dolgozzák fel, de levéltárakban is végeznek ide vonatkozó kérdésekkel kapcsolatban kutatómunkát. A kutatócsoport terve az, hogy 1975-ig feldolgozzák a század első felének anyagát. Az 1951—75. év hírlapjainak és könyveinek krónikáját 1980-ra szándékoznak letenni szellemi életünk asztalára. Az utolsó negyedszázad krónikáját két évtized alatt szinte napirendben örökítik meg s a befejező negyedik kötet az új, a XXI. század első esztendejében lát majd napvilágot. Felöleli a társa, dalmi, kulturális és sportélet minden emlékezetes eseményét kronologikus sorrendben. A krónika 1901. január 1-vel kezdődik és 2001 január 1-én ér véget. Egy nem túlságosan fantáziadús újságíró feltette a kérdést a neves angol írónak, Chestertonnak: „Ha hajótörés után kivetódnék egy lakatlan szigetre, milyen Az igazi kávéivó — akár a törökösen, matrózosan vagy a modem gépekkel főzött kávét kedveli — rendszerint jól ismeri a kávéfőzés minden módjának apró részleteit is. De még az igazán szenvedélyes kávéfőzők közül sem tudja mindenki, hogy milyen is a japán kávé, bár nincs különösebb titka. A készítés módja a kővetkező: vegyünk egy kisebb könyvnek örülne leginkább V Chesterton válasza a következő volt: Az Építsünk köny- nyen, gyorsan hajót című ké. zikönyvnek. medencét, vagy esetleg egy közönséges fürdőkádat, töltsük meg 60 fokra hevített szemes kávéval. Ezután 20 percre ássuk bele magunkat és utána úgy érezzük, hogy valósággal újjászülettünk. De ha valakit még a japán kávéfürdő sem elégít ki, fokozhatja a hatást, ha „fürdő” közben megiszik egy csésze bármilyen módon készült feketét. Mfgual Angel Ásturiasrál magyarul megjelent könyves ürügyén Egészen ismeretlen világot tár fel a Nobel-dijas guate- malai író műveiben: Latin-Amerikáét, amelynek forrongó, színes valóságát tán legjobban ismeri; diktátorait és népi mítoszait éppúgy, mint a szebb életre törő szegénység nyomorát, de álmait is. Nálunk a Nobel-díj elnyerése után indult meg műveinek kiadása, gyors egymásutánban hármat is olvashattunk magyarul: előbb az Az a félvér nőszemély c. regényét, aztán A kincses úrfit, s most legutóbb az Élnék urat. Asturias már pályakezdése óta tudatos ars poetica jegyében alkot: harcolni az irodalom frontjain — népe kul- turális kincseinek műköltészetté avatásával — az elnyomottak érdekeiért. Ennek jegyében készült a nálunk nemrég megjelent Elnök úr c. regény, amelyet a diktatúra regényeként tart számon a kritika, a zsarnokság — amelynek béklyóitól Latin-Amerika nemzetei napjainkban igyekeznek szabadulni — elevenedik meg benne, besúgók, katonák, titkosrendórök világa. Igazi politikai töltésű regény, amelynek hősét nyilvánvalóan Guatemala egykori diktátoráról, Estrada Cabreraról mintázta az író, de úgy, hogy általánosabb érvénnyel minden elnyomó rendszer urának jelké- pe legyen. Mint Asturias írásaiban mindig, itt is a valóságelemek keverednek víziókkal, szürrealista képek sokaságával, ami Latin-Amerika sajátos társadalmi-szellemi valóságának tükörképe. Hazája szociális viszonyainak legjellemzőbb képeit kapjuk a könyvben, ugyanakkor a népi gyökerű mítoszvilág elvenedik, meg — mintegy jelezve, hogy már erre a műre is érvényes az asturiasi prózának az írótól származó meghatározása: „mágikus realizmus”. Még inkább érvényes a fenti meghatározás a legjobb Asturias-regényre, melynek címe: Az a fehér nőszemély. A mű főhőse, Celestino Yumí, akinek egyetlen vágya van: gazdag emlberré lenni. Különös figura, aki nem restelli megbotránkoztatni a búcsú-, meg vásárlátogató népet azzal, hogy nyitott sliccel megy be a templomba is, hogy szembe nézzen „ ... a déli hőségtől, gyertyalángok meleg fényétől, faggyú, sztearin és olvadó viasz szagától pipacspiros asszonyok nyájával, az egyházihoz szorult hívekkel, a tejcsokoládé színű népséggel.. Az említett gazdagodni akarás szabja meg Yumí szertelenségeit, minden cselekedetét, s ez hajszolja odáig is, hogy „eladja feleségét a Csuhé-ördögnek” — cserébe a gazdagságért. Szörnyű egyezség volt ez, mint késeibb kiderül, mert Yumí nemcsak gazdag, de telhetetlen is lett, s ugyanakkor boldogtalan — épp a telhetetlenség miatt. Megkísérli a visszatérést a megszokott szegénységbe, de reménytelenül, mert a pokolbeli hatalmak karmaiból többé nem menekülhet. Rendkívül gazdag, a szociális viszonyokra fényt vető életanyag van Asturias regényében, s egy különös népi kultúra olvad benne műköltészetté, olyanformán, mint azt egy Lorca, vagy éppen Nagy László művészetében tapasztaljuk. Hasonló szférákban mozog A kincses úrfi c. regény is. Legendát és valóságot elegyít itt is az író, miközben életre kel művében a történelmi múlt, Guatemala sajátos históriája. Egy gyermeki képzelet kelti életre a regényvilágot, amely nyilván az egykori gyermek-Asturias képzelete, s most költői síkon tárja olvasói elé,akkori felfedezéseit: „valóság és képzelet szüntelen kölcsönhatását.” Lökös István '«AAAAAWV M eglehet, nem is különös történet, ahogy ma látom. Szívesen elmondom magának minden álszemérem nélkül. Dehogynem voltam szerelmes! Nagyon is szerelmes voltam. Kurta szoknyás, polgárista lányka koromban az voltam már, otthon, a városkámban. Magának mindegy a neve. Rudinak hívták különben, és a legcsi- nosabb fiú volt a városban. Nagyon téved, hogyha úgy gondolja, hogy csak nekem tetszett. Mert bizonyára azon fordult meg, hogy ma nem vagyok a felesége, hogy nagyon is elkényeztették és ez tette csélcsappá és korhellyé őt. Én is szép leány és jó parti voltam. Ö elbizakodott volt, s én sem egészen szeszélymentes, így történt, hogy összevesztünk. Aztán makacsak voltunk mind a ketten. Ügy viselkedtünk attól fogva mint akik nem halunk utána egymásnak. Persze, hogy valójában... De ez annyira százszor olvasott és hallott história, hogy egészen magára bízhatom, ha elképzeli a részleteit. 'A világ legtermészetesebb dolga volt, nemcsak szüleim, de mindenki nézete szerint, hogy nem volna nagy szerencse rábízni az életemet, afféle falurosszára. Gon- doljon, amire akar. Botrányokra férjes aszonyokkal és duhajkodá- sokra. Ez mind beletartozik a dologba részéről. Éppígy, ami szakításunkra következett, az sem hallatlan ritkaság. E gy gyakornoka jött édesapámnak. Mit mondanék róla? Mit lehet mondani egy kifogástalan fiúról? Ez volt. Kedves, jó gyerek. Nyugodtan mondom, ma sem tudnék mást és különbet, akit nő élettársónak választhat. Az, hogy az érzéseim talán kevésbé lázasak voltak irányában, mit jelent ez? Legyen elég magának az egészhez, hogy egyszer csak, szinte észrevétlen, ott tartottunk, hogy megkéri a kezemet. Tersánszky J. Jenő: AZ ELSŐ Itt kell kissé részletezni kezdenem az ügyeket. Szegény fiú volt tudnüllik. Már úgy értem, hogy semmi másra nem támaszkodhatott, mint a fizetésére és hát egyelőre még elég messze volt, míg a gyakornokból arra juthatott volna, hogy minden más nélkül, illő helyzetet biztosít a számomra nevével. Édesanyám már tudott a dologról. ö engedékeny, áldott lelkű teremtés volt. Ellenben nehezebbnek ígérkezett az ügy édesapámnál. Ö — bár szeretném, ha enyhén értené —, kissé zsarnok természetű volt. Főként pedig nagyon komoly. Űgyhogy félőbb volt mindennél, ha az első kísérlet kudarcot vallana nála. Mert ez mindent elronthatott végleg. Most aztán ne nevessen ki. Hogy ilyenkor a gyöngéje felől szoktunk kerülni valakihez, s édesapámnál is erre vetemedtünk. Mégpedig én magam voltam, aki élni akartam egy véletlen adta jó alkalommal. Apusnak, nem tagadhatom, eléggé szenvedélye volt a kártya. No, annyira sohsem, hogy jelentős kötelességét mulasztotta volna miatta, vagy hát az anyagilag érzékeny veszteségekbe zúdította volna. Inkább egészségét féltettük, hogyha sűrűbben tért haza hajnalban, sőt reggel egyenest az irodába a kaszinóból. ÍVJ em sejti már a kapcsolatot? ■ * Nos hát, amikor apusomnak afféle katzenjammeres napja volt, olyankor anyusom szelíd korholá- saira, ő maga is engedékenyebb volt egy-mást belátni és persze ezeket a hangulatait én magam is sokszor kihasználtam, hogy erre- amarra megpuhítsam. Csitrilány koromtól fogva így tettem már ezt. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy a kaszinó a szomszédunkban volt és úgy jártam én is át bele, mint egyéb mindennapos helyre. ★ Hát egy nap valami fontos kiszállása volt apusnak. Kora reggel indulnia kellett kocsival, vidékre. De előtte való este a kaszinóban névnapot, vagy talán évfordulói mulatságot tartottak a férfi tagok, és tudtuk, hogy ez nem fejeződik be hamarabb a reggelnél. Zoltánnak — ja!, így hívták a gyakornokot —, neki kellett intézkednie az irodában, apus helyett. És apus a kiszállás miatt korábbra rendelte be őt. Hát ő már megérkezett. De apus még mindig a kaszinóban játszta a „csendes”-t. Tél volt és csúnya, borús nap. Hét óra felé még kész éjjel. De én kora keléshez voltam szokva. Már felöltözve mentem be az irodába. Tudom is én! Előbb, ahogy arról beszéltünk, hogy apus ma reggel már a kocsist is visszaküldte a kaszinóból, aki érte ment és már képes a kiszállást is elmulasztani a kártyáért... így jött aztán szóba, hogy ezt a bűntudatos állapotot kellene nála felhasználnunk. Egyszóval kész volt a terv. Én apus után megyek a szobalánnyal a kaszinóba és útközben megemlítem neki szándékunkat. Erre aztán kedvező esetben Zoltán is kirukkolhat kérésével az irodában. Mindenesetre apus távolléte a kiszállás alatt, tompít majd az esetleges családi viharon. Ha rosszul adom elő, próbálja maga jobban kiegészíteni képzelettel, ami következett O tt állok benn egyedül a kaszinó egyik termében. A szobalány a gangon vár rám. Az egyik pincért küldtem be apusért a játékterembe. Csaknem sötétben vagyok. Az ablakok le vannak függönyözve, s a játékteremből hallom a zsivajt, pohárcsörgést. Egyszer egy nótába belevágnak a cigányok is, de félbehagyják. A következő percben kinyílik a játékterem ajtaja. De a pincér helyett a kaszinó bérlőjének a felesége lép ki rajta. Tudja, ez egy fiatal asszony volt, s a férje egy vén, totyakos ember. Rebesgettek mindenfélét róla és az uráliról. Nos, észre sem vesz, amint keresztülsiet a szobán, ki a folyosóra. De alig tűnik el, újra nyílik az ajtó. Abban a pillanatban én háttal fordultam neki a bérlőné után nézve. Mire azonban megfordulnék a játékterem ajtaja nyitására, soha váratlanabb nem érhetett valóban. Gondolja el, hogy egy férfi ront ki az ajtón és egyszerre azon veszem magam észre, hogy két kar ránt maga közé és az ijedtségtől aléltan, védekeznem nem is lehetett, egy férfiszáj nyomódik ajkamra, hevesen, borgőzösen, dohányillatosa n. Ennél csak azt nehezebb elmondanom, ami jött. Vergődöm, sikoltok és szembefordulva megismerjük egymást merénylőmmel. Ki fogja találni, ki volt. Rudi. Igen, ő. Az első. Már visszazökkent és révedezik. De kénytelen tovább is karjaiban tartani, mert elesnék. Így visz a legközelebbi székig', s leiiilet. Én már zokogtam: — Mit merészelt? Ö dadogva, s zavartan próbált mentegetőzni, s kérlelni. De érthetői, hogy elutasításra lelt tőlem. Elvégre sok lett volna, hogy a ka- szinósné vetélytársának vállalkozzam. D e lássa, leginkább erre céloztam, hogy nem akarok hazudni. Volt egy kis tettetés felháborodásomban. Nagyobb része volt ebben a büszkeségnek, mintáz őszinteségnek. — Bocsásson meg — hallottam tőle. — Undorító vagyok. De higy- gye meg, rosszul ismer. Magáért lett volna, egyedül magáért, ha más is tudott volna lenni belőlem. Hogy mi hatásuk volt rám ezeknek a szavaknak? Bizonyára nem akkora, mint annak a látványnak, amelyet az ajtóból visszanézve vittem el magammal. A keze az arca előtt volt, s ott sírt a szoba közepén. Nos, hisz mondják, részeg hajnalokon könnyen áll ez a férfiaknak. De istenem! Nem mindegy az, mikor talál rést rajtunk, amit egyébként olyan jól tudunk rejtegetni? Én csak magamra akarok vetni, hogy a dac nem' engedte, hogy egy enyhítő szót, egy békítő pillantást hagyjak számára. Pedig többet is bevallhatok. Hamis volt még megbotránkozásom és haragom is amiatt a gálád, korhely, tisztának semmiképp sem mondható csók miatt is. Mert — most piruljak már érte? — hogy nem is volt oly szörnyű. Még csak visszatetsző sem. Hiszen nem egy emlék rebbenhetett vissza belém, mikor ugyanilyen hajnalokon, ugyanebben a teremben dőltem zenétől, keringéléstől zsongó, édes bágyadtsággal órákon át ugyanezekre a karokra és hát... De kár érinteni ilyen érzelmes ügyeket. A tények hívebben beszél- nek mindenről. Csakhogy a többi már hosszú mese volna azóta, s nem hiszem, hogy érdekes. A másik ugyan sohsem tudta ' * meg, miért várt rám hiába akkor az irodában. Miért nem láttam apus kedélyállapotát alkalmasnak aznap a nyilatkozásra. És aztán később is, végleg... úgy, hogy most egy öreg kisasszony, egy vén néniké mesélte itt el magának egy régi kalandját. WAAMVWAWVVIMVmwWM
