Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-06 / 184. szám
...hogy nem veszélyes-? a szó? Amint óvatosan, még oly finoman fogalmazva, kiejtve, elsuttogva, elrebegve is, kiejteni merészelünk, akar még jogos önvédelmünk szempontjából is... Veszélyes! Bumeráng! — Bocsásson meg, de úgy tűnik, hogy az összeadásnál két forintot tévedett... — Igen? Tessék ideadni! — Ismét téved, hölgyem ... nem a maga kárára, az én káromra tévedett, azzal a bizonyos két forinttal — magyaráztam meg a világos tényállást minap egy szerény kis presszó nem túlságosan nagy fogyasztású, de két forinttal azért megkurtított vendégeként. — Az lehetetlen! — Mi a lehetetlen? —• kérdeztem angyali türelemmel és halk óvatossággal, mert régi presszókukac lévén vannak bizonyos ismereteim a vendég és a vendéglátó közötti kapcsolat torzulásairól. — Az a lehetetlen kérem, hogy a kedves vendég kárára tévedtem volna. Ilyen velem még kérem soha nem fordult elő. Tetszik érteni a kedves vendégnek? Velem még soha nem fordult elő, hogy be akartam volna csapni a vendéget — nézett rám igen szúrós szemmel, a különben bájos felszolgálónő. — Kérem szépen — rebegtem bocsánatkérően — én nem azt mondtam, hogy becsapott, hanem azt bátorkodtam megjegyezni, hogy tévedett. Az összeadásban. Kettő, azaz kettő forinttal! Tessék, itt a számla — nyújtottam át a papírt, amit oly undorral vett el tőlem, mintha az imént tudta volna meg, hogy a kedves vendégnek lappangó leprája van. Villámgyorsan végigfutott egyszer a számokon, mi; közben négyszer is felkapta szemöldökét, hogy alóla megfigyeljen engem: hogyan viselkedem ez idő alatt Nem vigyorgok-e, nem ül-e ki arcomra a győztes diadalittassága, vagy titokban nem teszek-e zsebre éppen egy fölösleges kétforintost, ami csodák csodája —mert azért csodák igenis vannak —, a számolócéduláról ugrott suttyomban a kis asztalkára? Ha zsebre tenném ezt az elkódorgott két forintot, máris én lennék az, aki.:: igen.;: aki csalt! .Ültem hát meredten, szemem se rebbent. Hát újból összeadta, aztán mégegyszer. •— Érthetetlen — mormogta magában és kelletlenül, lassan, mintha harakirit követne el, formás kis hasához nyúlt Kis zsebecske volt ott, s abban aprócska kis, szóra sem érdemes pénzek, egy- és kétforintosok. Kihalászott fél kézzel egy kétforintost, újból elmor- mogott egy „értíhetetlen”-t, aztán a magyar állam kétforintos pénzérméjét az asztalomra perdítette. Mire felvettem a földről, már a sarokból figyeltek hárman is. Mind a három vérig sértett, gyanákvó arc. Igazuk ás yan, ha jól belegondolok. ül milyen tapintatlanság vacak két forintért valakit figyelmeztetni a tévedésére. Egyáltalán illik, kell, szükséges, hogy bárki is, akár én, mint kedves vendég is, azt képzeljem magamról: én vagyok az okosabb és a megbízhatóbb ? Nevetséges. És undorító! Ahogyan az arcukat láttam ott a sarokban, amint újfent szemrevételeztek, határozottan láttam is az undort rajtuk. .1 ;;.és egyáltalán. Lehet, hogy meghamisítottam a számlát. Igazis. Bizony lehet! Nem visszafizetni kellett volna nekem a két forintot, hanem rendőrt hívni, hites könyvszakértőt, még inkább és megvizsgáltatni a számlát, amelyen kétségkívül én manipuláltam. Két okból is: hogy legyen potya két forintom, és hogy megszégyenítsek egy vendéglátóipari dolgozót. Ahogyan én kinézek, pofaszakállal és ezzel a hajjal, meglehetősen colos termettel. Tipikus bankrabló... Vagy az lesz. Most kezdte el a bűnözést, ezzel a két forinttal.;; Hogy ezen kívül még miket gondolhattak rólam és miket mondtak el egymásnak, már nem is érdekes és nem is lényeges. A lényeges: nem szabad szólni. Se azért, mert a tíz delta izé, csak nyolc deka, se azért, mert az elintézett ügy egyszerűen nincs is elintézve, azért se szabad szólni, ha a leves ehetetlen és hideg, és azért se, ha a szabó a hátad közepére szabta a jobb válladat. Nem szabad szólni! Mert az sértődik meg, aki a rossz, a hanyag, vagy a felületes munkát végezte és annak nem szabad megsértődnie, akit éppen az effajta munkával sértettek meg. Aki szól, az tapintatlan és kötekedő fráter. Nálunk és újabban! Bumeráng! Visszaüt a szólás, úgy bizony ... ... a kétforintost otthagytam az asztalon és a fal mellett és hogy senki ne lásson, kiosontam. Még hallottam, amint mögöttem hangosan mégis megszámolták a hamutartókat. A/NAAAAAAVVV’vV? .w\ Kicsi übel is Bolha kutyája Tamási Áron 75. születésnapjára készül Farkaslaka KÉSZÜL AZ EMLÉKMŰ Korond felől ereszkedünk alá a lejtős hegyi úton,s kilométerekről idefehérlik Farkaslaka templomának tornya, háttérben két nagy, árnyékos folttal. Cserefák ezek, közöttük pedig sír- damib, szerény kopjafával. Tamási Áron nyugszik itt, aki szeptemberben töltené be 75. életévét, ha le nem gyűri időközben a gyilkos betegség. Bentebb, a csendeses susogó Nyikó pataktól hajítás- nyira áll az író szülőháza, százesztendősen, s kis emlékmúzeummal a vakközre tekintő tiszta szobában. A vendégkönyvben sűrűsödnek az oldalak, sorjáznak a bejegyzések. Balog Edgár tisztelgett már Tamási Áron emlékének, itt járt Sütő András, áld műveiben szinte egyenesági leszármazottja, örököse a halott alkotó gondolatvilágának, írásművészetének. S jártait erre egri turisták, szekszárdi diákok, bukaresti politikusok, egykori barátok, mind-mind attól a varázslattól megütöt- ten, amely „kicsi Ábel” alakjából sugárzik, s az író any- nyi más regényhősének, színpadi alakjának emberségéből, derűjéből árad. A feljáróban Áron nővérével, majd testvéröccsével, Gáspárral találkozunk. 0 kikopott immár a terhes mezei munkából, most a múzeum gondozója, egyetlen lakója. Szívesen mutat meg mindent, ami az íróval kapcsolatos tárgyi, szellemi emlék. Aztán az eresz alatt leülünk rövid beszélgetésre. Rádióból hallották annak idején a szomorú hírt, s utolsó pillanatban ülhettek vonatra, hogy az idősebb A nők Szociológiai vizsgálat a hangverseny- látogatók körében Muzikálisabb a 'gyengébb nem”, a nők jobban szeretik a zenét, mint a férfiak —ez derül ki többek között abból a szociológiai vizsgálatból, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete az Országos Filharmónia közreműködésével végzett. A koncertlátogatók több ezres törzsközönsége köréből visszaérkezett, kitöltött kérdőívek választ adnak azokra a kérdésekre, milyen zenét szeretünk és miért járunk koncertekre. Bár a végső eredményekre — az adatok teljes feltestvér pesti búcsúztatásán részt vegyenek. Elmondja, hogy végakarata szerint került az író Farkaslakára. Idézi is: Ha meghalnék intessetek haza szülőfalumba, a templomkert két nagycsere- fája között nyugodjam, arccal a Hargitának... Később saját könyvére terelődik beszélgetésünk. Féja Géza biztatta, hogy tegye papírra gyermekkorát, felnövekedését, s mindazokat az élményeket, képeket, amelyek Áronnal kapcsolatosan élnek benne. Kányádi Sándor kolozsvári költő támogatásával így jelent meg három évvel ezelőtt a Vadonnőtt gyöngyvirág, éspedig olyan ham- vassággal, annyi eredeti ízzel jelenítve meg a Székelyföld egykori világát, hogy a kuratórium 1971 tavaszán Tamási Gáspárnak ítélte a Román írószövetség magyar tagozata művészeti nagydíját. — Folytatja-e az írást? •rí kérdem tőle. — Ha ismét erőre kapok! Mivelhogy mostanában igen nyom a betegség. Van a tarsolyban mit megírni! Mai napig szeretném életem sorát lejegyezni, de úgy, hogy benne legyen az egész vidék, a Hargita, az itt élő emberek szokásaival. Addig persze más dolgom is lenne. Szeptemberre, Áron születésnapjára rendbetesszük a házat, mert sok vendéget várunk, akik mind emlékezni jőnek. Akkor leplezik le a síremléket is, amelyen a Szervátiu- szok dolgoznak. A követ én vettem hozzá kétezer lejért. Nyolc tonna. Nagyon megküzdöttünk, míg lehozhattuk a Hargita oldalából.^ Ünneplőbe öltözött parasztember, Fancsaü Ákos mutatja az utat a két kolozsvári szobrász- művész, apa és fia, Szervá- tiusz Jenő és Szervátiusz Tibor műterméhez. Ott van ez, nem messzire az író sírjától. Hatalmas csarnok. Falai fák és üde zöld bokrok, mennyezete az álmos, szürke magasság egészen a felhőkig, a felhók mögé bújt napkorongig A trahit-tömb, amelyből már előbújtak a két művész kőbe álmodott figurái, három méter magas, másfél méter széles. Vadkemény, mondja az apa, akinek alkotásai egész Európában ismertek. Van a Hargitában egy apró település, Tizenhétfalunak hívják, annak a közelében bukkantak a kőre. A nép korábban „Űr asztalának’’ nevezte, ott étkeztek a pásztorok, vadászok, akiknek útja erre vezetett. így egyben dobta ki a hegy magából a tömböt, nem kellett hozzányúlni, csak lecipelni, ide a templomkertbe. Két erőteljes, zömök figura uralja a trahit-tömb szemközti oldalát. S fent, alant, körben mintha Tamási Áron írásainak jellegzetes alakjai bontakoznának ki belőle. _ — Nem ez a mi eredeti tervünk, amelyet öt évig dédelgettünk magunkban — mondja Szervátiusz Jenő. — Korábban egy ülő székely férfi alakjában próbáltuk megfogalmazni Tamásival kapcsolatos emlékeinket, mondandónkat. Rengeteg rajzot, vázlatot készítettünk hozzá. Hanem amikor leutaztunk Farkaslakára, akkor derült ki, hogy a kő, emit először szereztek a munkához, rossz! Nem elég erős, nem fér bele a mi elképzelésünk. Végül sikerült ez a mostani trahit. Viszont hirtelen át kellett fogalmaznunk minden eddigi művészi elképzelésünket. így jutottunk az új változathoz, amely valóban az író figuráinak egész sorát vonultatja fel. Az öregebb székely alatt kicsi Abel furulyázik, mellette Bolha kutyája. Ez a nőalak itt Magdó, az Énekes madárból. Ez Tündöklő Jeromos. Túlfélől megint egy asszony, novellaalak, vetését veri a jég, ő Isten képét- leakasztja szobája faláról, azzal rohan ki" hogy elűzze' a vihart, ám villám teríti le. Aztán itt az a történet, amikor a csíki székely befagyasztja az ördögöt az Oltba. — Mikor láttak munkához? — Tavaly júliusban. Dolgoztunk, míg engedte az idő. Most három hete vagyunk itt ismét. Augusztusra elkészülünk mindenképpen. Akkorára bekötő utat is építtet az állam idáig. Majd megyen tovább az út, keresztül a falun, Áron szülőházáig! Eső kezd szemerkélni, szél kerekedik Udvarhely felől. Szervátiusz Jenő bosszúsan az égre tekint, mint amikor fontos dolgában zavarják az embert. De aztán odalép a trahit-tömbhöz, s dalolni kezd kezében a kalapács, a véső. Tibor fia az emlékmű túloldalán játssza hozzá a maga szólamát. Moldvay Győző szeretik jobban a muzsikát dolgozására — még várni kell, máris kiderül, hogy viszonylag kevés a fiatal — a 25 év alattiak aránya, mindössze 11 százalék —, a koncertre járó közönség mintegy fele a 45 éven felüliek közül kerül ki, 30 százalékos az 55 éven felüliek aránya. A föltett mintegy 30 kérdés közül talán legérdekesebb az, hogy vajon az emberek általában miért, milyen indítékoktól vezérelve vesznek hangversenybérletet, mi az a „plusz”, amit a koncert tud nyújtani a közönségnek, a lemezről, rádióból, magnóról történő zenehallgatással szemben. A „megismerni akarás belülről jövő igénye” mellett jelentős gyakorisággal szerepelnek a koncert-szituációkra, valamint a zene világának szórakoztató-kikapcsoló funkciójára vonatkozó válaszok. A koncerthangulat legnagyobb pozitívumaként a közvetlen zenehallgatás „lélektisztító” hatását, a művészek és a közönség között kialakult kontaktust, a megismételhetetlen varázsú élő zene közösségi élményét emelik ki. A válaszadók a kérdőíveken felsorolt művekből két tetszés szerinti hangversenyt állíthattak ösz- sze, amelyből következtetni lehet az uralkodó zenei ízlésre. A választható zenedarabok tartományának összeállítása célzatos volt, egyrészt lehetőleg minden stíluskorszakot a leginkább jellemző egy-egy zeneszerző fémjelzi, másrészt egyaránt szerepelnek népszerű és kevéssé ismert művek. A közönség kívánságlistájából kiderül, hogy a külföldi szerzők közül legkedveltebbek Händel, Beethoven, Bach, Mozart, a magyar zenét Bartók, Kodály, Durkó és Szabó képviseli. Érdekes tapasztalat és a vélemények egészéből kitetszik, hogy az egyes szerzők iránti vonzódáson, illetve elutasításon' túl milyen nagy szerepe van az egyes művek ismertségének. Bartók Concertója az előkelő ötödik helyet foglalja el, ritkábban hallható II. zongoraversenye a tizedik helyre szorult. Kodály Psalmus Hungaricusa közvetlenül a Concertót követi. A Bartók és Kodály utáni magyar szerzők közül legszívesebben Szokolay Sándor, Durkó Zsolt, Farkas Ferenc, Weiner Leó, Ránki György és Petrovics Emil műveit hallgatnák a koncerteken. A hangversenytermek látogatása döntően társasélményt jelent, a megkérdezettek többsége barátokkal, ismerősökkel, házastársával látogatja a koncerteket. Az első hangversenyre legtöbben a szülők hatására mentek el, viszonylag sokan említik a barátokat, illetve, hogy belső igényként jelentkezett náluk a hangverseny- latogatas.
