Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)
1972-08-02 / 180. szám
Egri nyár '72 Friss diplomások Az Egri nyár július vs1 gére két kiállítást tartogatott. Az egyiket a Képcsarnokban — a hivatalos menetrenden kívül — a másikat a Gárdonyi Géza Szín-t házban, Ferenczy Noémi tanítványainak munkái beívelt. A meglepetés persze felfokozza az érdeklődést, csak azt nem tudjuk meg, mi helyett kaptunk valami mást. Zirkelbach László olajtemperái és gouache-ké- pei a Képcsarnok Rudnay- termében láthatók augusztus 19-ig. A művész ónálló budapesti és néhány vidéki, a békéscsabai és nagykanizsai tárlata után most Egerben jelentkezik a nagy nyilvánosság előtt. Zirkelbach László képei után ítéive nem forradalmi egyéniség, sőt a drámai megjelenítése is messze áll szemlélődő alkatától. A tájakat párás színekben látja és jóformán csak ott áll meg, időzik el az alkotás kényszerével és kényszeréig, ahol és amikor a víz nyugtató és nyugalmat adó varázsa vonzza és marasztalja. Formái nem nyugtalanítanak, nem hoznak zavarba. A művész elbeszéli a látott tájról emlékezetébe vésődő színeket és harmóniákat azzal a lírai ritmussal és monotó- miával, amely megállapodott, a sorssal és a világgal összebékült emberek sajátja. A zebegényi Duna, a Duna-kanyar, a Patak télen, a Patak Visegrádon, a Patak virágos fákkal éppúgy anek- dótázóan mesélő jókedvből fakad, mint a Balatoniüred, a Balatoni móló, a Csopaki szőlők, a Szüretelők. Néha felvillant a művész egy-egy merészebb színfoltot, például a Csónakok a Keléti tengerparton vagy a Balatoni fény című képeken, de csak azért, hogy valamilyen változatosságot, ha nem is fel- forgatásszerűt vigyen a formák és a színek közé. A Víz, a hajók, a csónakok közé virágok rajzolódnak, csendéletek a nem történés megörökítendő csendjével és irtott szomorúságával. Rokonszenves művész, távol a divatoktól és a megjárt francia föld szellemi fertőzéseitől-inditásaitól. Önkörén belül és őszinte hittel azt teszi, amit belső kényszerei elindítanak. A két világháború közötti magyar mesterek bevallott és vállalt folytatása az ő művészete. Ez a kiállítás ezt híven tükrözi is. A Stúdió Galéria ’72 kiállítása egy sor fiatal festő és szobrász, grafikus bemutatkozása egy-egy művel. A kiállítóknak ez a sokasága a nézőt zavarba hozza, mert a művek egymás mel- lettisége esetleges. Minden kép más kéztől, más alkotói elképzelésből származik. Esetlegessége mindennek még csak tovább fokozódik, ha meggondoljuk, hogy a harmincégynéhány művész egyetlen munkája már a kiválasztásnál is sok-sok meggondolást követelt, s nem biztos, hogy a fiatal, most induló fiatal festők, grafikusok és szobrászok a rájuk legjellemzőbb munkákat küldték el erre a tárlatra. Mi lehet a kritikai szempont egy ilyen sokrétű és sok forrású kiállításnál? A néző keresi a tartalmat, a formát és a mindkettőben munkálkodó, megbúvó, de feltétlenül jelenlevő művészi egyéniséget, azt a bizonyos megkülönböztető jegyet, amely az egyik művészt a másiktól elválasztja. El kell fogadnunk, hogy ezek a fiatal művészek azért tömörültek rögtön pályájuk kezdetén, hogy az érdekképviseleten túl minél belterjesebben gazdálkodhassanak azzal a szellemi és esztétikai tőkével, amely rendelkezésükre áll. Ha műélvezésünk perceiből eltávolítjuk a sötétlő gondokat, miért látunk mégis sok elnagyolt fogalmazványt, a tartalomnak azt a felszínes vagy közel a felszínhez való megközelítését? Vagy például miért kapunk nagyzolt és nagyzoló formákat, miért nem lehet felfedezni már most az alkotói látás és az egyéniség egy-két markáns jegyét? Azt kell nyugtáznunk elsősorban jóleső érzéssel, hogy sokan indulnak ma művészi pályára. Sokan akarnak ma kifejezést keresni és találni korunk kérdéseire úgy, hogy először a művészi megélés letisztító tüzén átbocsájtva az élményeket, végül is megválaszolják a mai emberi kérdéseket, rohanó korunkban a szépség mai arcátrajzolva meg. Mindenekelőtt azt lehet és kell megállapítanunk, hogy a szobrászok — talán az anyag nagyobb ellenállásánál fogva — jobban ragaszkodnak a valósághoz és az egyszerűséghez, mint a festők és grafikusok. Blaskó 'János alakjai nemcsak témában, de anatómiában, rajzban is közelebb állnak az elfogadható mércéhez, a megérthetőségéhez, mint a festmények és grafikák legtöbbje. Ennek a tárlatnak az anyaga nem nyugtat meg minket, akik a művészektől egyéni vallomást és a kor megérzését, kifejezését várjuk el. Több fegyelem, lényegre törés kívántatik meg már ebberl a korban attól, „aki dudás akar lenni”. A nagy többség aggodalomébresztő felületessége mellett rokonszenvesnek és értékesnek találtuk Hodócz- ky István Férfi portréját, Farkas Ádám szobrász alkotását, Janzer Frigyes Dó- zsa-érméit, Kocsis Imre érdekes Gyűjteményét. Mayer Berta zománcmunkáját, Mészáros Géza Őszét, Nagy Előd Szoptató anya című festményét, Seregi József Ülő nő című szobrát, Gyarmati Gábor grafikáját, a Jobbágylakodalmat, Havas Eszter Budai kertben című grafikáját, de nem tudunk mit kezdeni Váli Dezső Félig volt valóság című kompozíciójával, amelyben rnég a mült idő és a felezés sem tesz semmit érdekessé. Ugyanígy témán innen és túl követhetetlen M. Novák András Rudesz stégje című absztrakciója is. Az alkotások hatása alatt ismételten több művészi fegyelem után kiáltunk. Farkas András Egy hónapja, hogy befejeződtek az államvizsgák és elcsendesedtek az egyetemek, főiskolák • folyosói. Az új diplomákon már megszáradt a tinta és a szorongásból is felengedtek a kedélyek. Arról azonban, hogy ki hová kerül, még most, július végén sem alakult ki egységes kép. A gyöngyösi Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum nappali tagozatán az idén közel 50 fiatalember tett államvizsgát sikerrel. A végzősök mint fiatal szakemberek, hamarosan különféle mezőgazdasági üzemekbe kerülnek, hogy bizonyítsanak. Az elutazás előtt három újdonsült felsőfokú technikussal beszélgettünk. — Bizony, nem könnyű itthagyni ezt a szép intézetet —- mondja a szemközt ülő rövid barna hajú lány Dómok Júlia. Jeles eredménnyel állam- vizsgázott a zöldségtermesztési szakon. — Honnan került a gyöngyösi felsőfokúba? — Tápiógyöngyéről, Pest megyéből. — Miért éppen a zöldségtermesztő szakot választotta? — A Tápiómente hagyományosan zöldségtermő táj. A szüleim is ott dolgoznak, ők kedveltették meg velem a paprikát és a paradicsomot. — Most, hogy diplomát szerzett, haza kerül? — Nem, Szentesre megyek, az Árpád Tsz-be dolgozni. — Hogyan esett a választása éppen Szentesre? — Tavaly ott voltam üzemi gyakorlaton és már akkor hívtak. — Mi lesz a munkaköre? — Egy üvegházat kapok majd, ott kell irányitani a dolgozókat. — Hol lakik majd Szentesen? > — Egyelőre albérletben, de bízom, hogy kapok lakást is. Borhy György, gyöngyösi fiatalember. Az első osztálytól egészen a diploma megszerzéséig minden iskolát szülővárosában járt végig. A felsőfokú technikum szőlész-borász tagozatán szeree- tem diplomát — meséli, közben megtöri!' fekete keretes szemüvegét. G-- Hol kezdi a munkát? — Vécsen, a termelőszövetkezetben. — A szőlészet melyik része foglalkoztatja leginkább? — A bogyók szürkerothadásának okait Vizsgáltam, ebből is írtam a szakdolgozatomat. — Mit szeretne megvalósítani a szövetkezetben? — Tudományos alapon gazdálkodni. — Mit ért ezalatt? — Például csak olyan vegyszereket használjunk a szőlőkben, melyeknek ismerjük á hatásait és a ha-v tások következményeit. — Nem sajnálja, hogy befejeződött a diákélet? — De nagyon, sajnos, vége a nagy függetlenségnek, a kötetlenségnek. No, de majd csak megszokom a felnőtt életet is. Hosszú vörös hajú fiatal- asszony, Kaszás Károlyné a harmadik beszélgető partnerünk. — Nagy megtiszteltetés ért — magyarázza szerényen. — Bátran mondhatjuk, hogy a magyar népművészet reneszánszát éli, s ez nemcsak az egyre élénkebb külföldi, hanem a hazai érdeklődésnek is köszönhető. Szerte a világon szívesen vásárolják a remekebbnél reme- kebb szőtteseket, hímzéseket, az ízléses fafaragásokat, a vidám, jóhangulatú népi cseréptárgyakat. Ezek nálunk is egyre több vevőre találnak, hiszen a népművészeti alkotások igen szép díszei a modern lakásoknak is. Népi kultúránk alaposabb megismertetéséért a Népművészeti és Háziipari Vállalat országos méretű kiállítássorozatot rendezett hazánk számos városában. E sorozat márciusban kezdődött, amikor Tatabányán A gyöngyösi Felsőfokú M9* zőgazdaságt Technikum hatvani zöldségtermesztési tanszékére helyeztek kísérleti irányítónak. — Mi lesz a feladata? — A tanárok és a tudományos diákkörben dolgozó hallgatók kísérleteire ügyelek majd. — Milyen kísérletekre? — Elsősorban paradicsom és az uborka növényvédelmével kapcsolatos kísérletekre. — Mikor kezdi el tevékenységét? , — Augusztus elsején. — Szeretné-e tovább folytatni tanulmányait? — Gödöllőn a tanárképzőt akarom elvégezni, s akkor később talán valahol taníthatok is. Friss diplomások, új szakemberek. Hamarosan megkezdik tevékenységüket az élet különböző' „frontjain". Vár rájuk a munka a mező- gazdaságban. megnyílt a kunsági népművészeti napok programja. A bemutatkozások tovább folytatódnak, s így kerül sor augusztus 4. és 12. között Szombathelyen a hevesi népművészeti napok megrendezésére, ahol a világhírnévre szert tett Hevesi Háziipari Szövetkezet népművészei mutatják be a Mátra-alji, s a megye északi vidékeinek szépen megmunkált szőtteseit; térítőkét, futókat, párnákat, népi motívumokkal díszített ízléses női és gyermekruhákat. Bemutatják a szövetkezetben készült népi kisbútorokat is. A szombathelyi kiállításon a szövetkezet egy hímzőnője recski népi viseletben mutatja be az érdeklődőknek a tájegység hímző művészetét Mentusz Károly Dunántúli bemutatkozás Heyesi népművészeti napokat rendeznek Szombathelyen l /wv 'AA/WVVWWWWVVWVWSA/WVWWVVWWWSA/VWVVVVWSAAAAAAAA/V SZÜTS DÉNES: QNGmKOgÁG? A mmlé UT60CMI XXXIX. A bárónő Évának panaszkodott. — Nem tudom a lábam mozgatni. Nagyon nagy hidegséget érzek. A kisujjam- bút jön fel egészen a szívemig ... — Mit kért? Adjak valamit? — Éva széket húzóit a- ágy mellé, és megfogta a paplant görcsösen szorító kezet. Szász összehúzott szemmel figyelte a bárónőt, s megállapította. nagyon rosszul lőhet. Fürkészve nézett körül, és a heverő fölötti polcról leemelt néhány üvegcsét. Hosszan nézegette őket, aztán visszarakta. Éva közben tovább íaggattg nagyanyját, mikor lett rosszabbul, mikor QJlMMá Vfí'l. augusztus 2., szerda csengetett az éjszakai portásnak, mit érzett. Talán negyedóra telhetett el, amire megjött az orvos, egy alacsony, pattogó beszédű, kissé túlságosan is pongyola módon öltözött férfi. — Sprechen Sie deutsch? — kérdezte Szászt, mire az bólintott, s közölte vele, mindannyian beszélnek németül. Az orvos a fürdőszobába ment, törülközőt kért, megmosta a kezét, aztán alaposan megvizsgálta a bárónőt, Közben Éva a szobában maradt, de Szászt kiküldték a folyosóra. Az orvos a vizsgálat végén kiment hozzá, röviden közölte, hogy vérkeringési zavarok léptek fel. — Mitől? — kérdezte Szász. — Hány esztendős a néniké? — kérdezett vissza. — Nahát! Aztán még hozzátette: gyenge szívműködés, renyhe tüdőmozgás, tálán egy enyhe vértolulás is az agyban. Igen, attól merevei dik. Hogy kórházba szállítani? Különösebbet ott sem tudnának tenni. Elnézést kér, de most el kell mennie. Ha óhajtják, déltójban még visszanéz. Ha esetleg rosszabbul lenne, azonnal telefonáljanak. — ön férfi — folytatta bizalmasan —, megmondhatom, még gyógyszere sincs ennek az állapotnak. Szász már majdnem elfelejtette, mit is akart az orvostól, de idejében még észbe kapott. Elkísérte a doktort a folyosó végéig. A tárcájából elővette a fiolát. Arra kérte a doktort, mondja meg, mi lehet ebben az üvegcsében, de az orvos kitért a válasz elől. Azt tanácsolta, vigye be Szász a helyi gyógyszertárba, ott talán. Köszönt és már sietett is le a lépcsőn. — Mit mondott? — Éva kijött eléje a folyosóra, és aggódva nézett rá. — Enyhe szélütés. — Szász megvonta a vállát. — Sajnos ebben a korban ... — Amig kint voltatok, felemelte a fejét és a karját is mozgatta. Ez jó jel, nem? — Éva hangjából reménykedés csendült ki. Szász tétován széttárta a karját. — Legyél vele, nekem egy kis dolgom van. — Szász megszorította Éva kezét. — Nemsokára jövök. . Szász a szálloda előtt egy éppen befutott és vendegei-' tői már megszabadult taxit kapott el. — Azonnal vigyen a város legnagyobb gyógyszertárába. Sürgős! Siessen!... Amíg a taxi az ébredő és lassan megelevenedő város zegzugos utcácskáin kanyargóit, Szász maga elé idézte a bárónő arcát, szemét, a szemüreg sötét foltjatt. a szoba levegőjét, amely egyszeriben nyomottá, szinte elviselhetetlenné vált. Szósz nem áltatta magát, tudta, a bárónő órái meg vannak számlálva. Az autó közben fékezett a lezárt redőnyű gyógyszertár előtt. A sofőr kiszállt, és a kocsi belsejéből előtápászkodó Szásszal egykedvűen közölte: még nem nyitott ki. Most mit tegyen? A szomszéd ház ablakából idős férfi hajolt ki, és azt kérdezte, kit keresnek. Szász kerék- bétört szerb nyelven magyarázta neki, hogy a gyógyszerészt keresi. A gyógyszertár vezetője, egy fiatal férfi, kedvetlenül fogadta Szászt, aki türelmetlen mozdulattal mutatta neki a receptet, aztán az ampullát. Az idegen gyanús volt neki. A gyógyszert megkapta, de az ampulláról a patikus nem tudott ilyen hirtelen semmit sem mondani. Arra kérte, jöjjön visz- sza két óra múlva. Szászné magába roskadtan állt Dédi ágya mellett, s órák óta figyelte nagyanyja minden mozdulatát. A bárónő nem kért reggelit, teát sem tudott inni. Tíz óra felé heves görcsökben rángatózott, mintha az ördög szállta volna meg, s bent a testében, lelkében gyötörné. Aztán a fél arca, fél teste teljesen megbénult. Éva a beteg ágyánál ült, s tehetetlensége borzalmas csapdájában fuldoklott: látnia kellett, mint követik egymást a betegség fázisai. — Ó, istenem! — mondta nagyanyjának az egyik nyu- godtabb szünetben —. eont ma reggel akartam nerced egy nagyszerű hírt újságolni: Alfred Flessburger úr kivitt volna bennünket Olaszországba, Érted, Dédikém? Olaszországba. Nyugatra, ahová vágytál. — Félek, hogy el kell ha- lasztanunk ezt az utat — mondta bágyadtan, az idős hölgy, s minden szótagnál lélegzetet vett. Nehezére esett a beszéd. Olaszország, Nyugat-Né- metország, az álmai!... Behunyta szemét, repült. Városokat látott, magas tornyokat. Mennyországból üdvösségbe szállt. De a kép gyorsan sötétedni kezdett, a pompás épületek alatt nem emberek, hanem szörnyek járkáltak, vihogtak, vigyorogtak. A bárónő felnyitotta szemét. — Ha én nem tudnék, te csak menj, szívem! Menj! Szabadulj meg ettől az embertől. Gyűlölöm ... gyűlölöm őket; ha nem így végződik a háború, már mind, mind... Majd ott kint elválasztanak ... Pénzed lesz, nekem rengeteg pénz jár ■.. Flessburger elintézni. Keresd meg Ludger Westrik- ket. El ne felejtsd a nevél! Schröder bankárt! Egymillió pengő jár nekem. A németek ... A németek sohasem hagyják cserben az embert. Hűséges bajtársak voltak... Éva előtt nagyanyja szavaira a hajnali rémlátomások kezdtek egészen furcsa alakot ölteni. Miféle nevek, alakok kerülnek elő Dédi szaggatott mondataiból? Végképpen nem értette. Menjen? Könnyű mondani, de Dédi nélkül nem mehet, nem hagyhatja itt Dánielre, aki nyilván nem ápolná, há megtudja, hogy ő disszidált. És ha Dániellel együtt mennének el? Lelkiismeretlenség lenne itthagyni beteg, magával tehetetlen nagyanyját. Holnap utazniuk kellene vissza Pestre, lejár a vízumuk. Mi lesz? Flessburger sem fog várni rájuk, fuccs az egész olaszországi útnak. De aztán mi lesz? Dédi nem adott pénzt, nem segített otthon a háztartásban, mégis támasza volt. 0 erősítette, tartotta benne a lelket. A rokonokra nem lehet számítani. Mind önző disznó, akik csak saját magukkal törődnek. Annyira külön vágányon futott Dédi élete távoli rokonai életétől, hogy minden tíz évben, ha találkoztak. És mit tudnának azok tenni ? ... Az asszony nézte, csak nézte a számára drága szenvedő arcot. Éva ugyan magának sem merte bevallani, de megfordult fejében, ha Dédi szegény kiszenvedne, akkor még elmehetne. — Nem, nem! — hessegette el magától ezt a szörnyűséget. Ezt ő nem akarja. Igenis szereti, imádja ezt a szerencsétlen asszonyt, egyetlen hozzátartozóját, családjának egyetlen szívós ágát, gyökerét. Inkább lemond mindenről, az utazásról, arról a sokszor forrón óhajtott másik életről, amelynek édességét éppen Dédi csöpögtette éveken át a leikébe. Balsors, végzet üldözi ezt a családot. Apját is hiába segítette Dédi, elvitte a vihar. Anyja meg egy rosszul sikerült műtét áldozata lett. Amíg az asszony így töprengett, gondolkodott, a szobában csodálatos dolog történt. A bárónő kinyitotta régóta lehunyt szemét, és féloldalra dőlve felkönyököit az ágyon. — Drágám! — kiáltotta Éva. — Ez csodálatos! Nagyszerű! — letérdelt az ágy mellé, és megragadta nagyanyjának vastagon kidudorodó erekkel átszőtt kezét. — Dédi, te meggyógyultál! (FolytatjukJ
