Népújság, 1972. augusztus (23. évfolyam, 179-205. szám)

1972-08-15 / 191. szám

9z értelmiség műveltsége fl műszaki és tudomá­nyos forradalom ko­rát éljük, a tudomány egyre inkább termelőerővé válik, s ez számos következmény - nyel jár. Megváltozik a termelés szerkezete, ami vi­szont a társadalom rétegező­déinek módosulását vonja maga után. Ugrásszerűen í.ő az értelmiségiek es az értel­miségi pályára készülők szá­ma, változik az értelmiség szakmai összetétele. Jelen­tősen fokozódik az agrár- es műszaki értelmiségiek, a közgazdászok, valamint — a társadalombiztosítás álta­lánossá válásával — az or­vosok társadalmi rangja és szerepe. A tecnika fejlődésével egy időben meggyorsul az ur­banizáció, növekszik az em­berek szabad ideje, s módo­sulnak a műveltség belső arinvai is: no a szakművelt­ség megszerzésének igénye, emelkedik a műszaki-tech­nikai ismeretek ázsiója, ugyanakkor csökken az ér­telmiség általános (humán) műveltségének színvonala. A tudomány és technika gyors fejlődése differenciál­ja a munkafolyamatokat, s az embert a teljesség átte­kintése helyett egyre inkább a részletek felé orientálja. Ez pedig a személyiség egy­oldalú fejlődésének a veszé­lyét rejti magában. Ugyan­akkor olyan élettempót, fel­gyorsult és idegesebbé is vált életritmust diktál, amely a korábbi korok emberétől ide­gen volt Ebben a nyugtalan és zak­latott életvitelben a művé­szet az, amely megadhatja az embernek az önmagába mélyedés, a termékeny me­ditáció óráit, az emberiség nagy aorskérdései átélésének lehetőségét, a művészet fel­oldhatja a maga mély és eredendő emocionális tartal­mával, érzelmi erejével az egyoldalúság, a „szakbarbár­ság” fenyegető veszélyét Mégis, éppen a művészetek­től szakadnák el mind töb­ben az értelmiségiek közül, s válnak akarva-akaratlanul rideg technokratákká. Pél­dák hosszú sora bizonyítja, hogy a legtöbbjüknél az egyetemi évekkel együtt be­fejeződik a humán művelt­ség gyarapításának igénye, s csupán a mindinkább specializálódó szakművelt­ség bővítésére fordítanak gondot életük további ré- «zében. | z egyéni művelődésre való felkészítés, a művelődési alkalmakkal és műveltségi javakkal önál­lóan élni tudó emberi kész­A ség fejlesztése fontos köz- művelődési feladat kell, hogy legyen. Ezért haladta meg az idő azt a felfogást, amely a közművelődés feladatának csak a művelődésben elma­radott rétegek művelését, nevelését tartotta. Ennek igazát bizonyítják az értelmi­ség körében végzett külön­böző felmérések is. íme né­hány jellemző válasz. Három esztendeje végzett falusi orvos: „Regényt utoljára negyed­éves egyetemi hallgató ko­romban olvastam. Hogy miért? Sok a beteg, szak­vizsgára készülök, a család­dal is foglalkozni kell... ” (Ha mégis marad szabad ideje, akkor kanasztázik.) Harmincéves, Pest környé­kén tanító pedagógus: „Színházban négy éve nem voltam, nehéz a bejárás, a hazajövetel, meg a kis kert tel is törődni kell. Hangver­senyre azelőtt sem jár­tam. .. ” (A diákjait sem bíz­tatja erre.) Huszonnyolc éves vegyész- mérnök: „Irodalom? Zene? Képző­művészet? Ha lépést akarok tartani szakmám fejlődésé­vel, már fjedig ez létkérdés, nem jut rá időm.,. ” (A szakmáján kívül legfeljebb az autókról és a sportról le­het beszélgetni vele.) Ötvenkét éves építészmér­nök: „Szeretem a klasszikus iro­dalmat és zenét. A moderne­ket? Köszönöm, nem kérek belőle... ” (A miértre nem tud választ adni, mert nem ismeri sem a modern irodal­mat, sem a modern zenét.) Negyvennyolc éves gimná­ziumi irodalomtanár: „Salinger? Osborne? Bo­csásson meg, de nem isme­rem a munkásságukat... ” (Az osztályában szinte kivé­tel nélkül minden diák ol­vasta Salinger valamelyik művét, vagy látta Osborne valamelyik drámáját.) Persze, ha csupán a sta­tisztikai adatokat vesszük fi­gyelembe, akkor aránylag kedvező képet kapunk az értelmiség színház-, hang­verseny- és tárlatlátogatásá- ról, a számok százezres nagy ságrendűek. Ám a számok mögött olyan tények húzód­nak meg, hogy az értelmi­ségnek csupán egy Jcis része jár rendszeresen színházba, s nagyjából ugyanezek, men­nek el rendszeresen hangver­senyekre és kiállításokra is. S nem jobb a helyzet, ha a könyvtárakba beiratkozott értelmiségiek számát, a könyvek olvasottságával vet­jük össze: kiderül, hogy lé­nyegében ugyanazok olvas­Vad kempingezők Forog az idegen. Hétvégi napokon megindul az autók áradata a történelmi város, Eger felé. Valljuk be, nem kis öröm és büszkeség az egriek számára ez az egyre fokozódó érdeklődés, az, hogy mind többen és töb­ben kíváncsiak a város ne­vezetességeire, különleges idegenforgalmi adottságai­ra. Ám az örömbe keserű üröm vegyül, mert lépés­ről lépésre azt kell tapasz­talni, hogy nagyon sok tu­rista nem hozott magával odahazulról jó érzést és jó ízlést az útipoggyászá­ban. Teleszemetelik a vá­rat, a strandot. S nem átal- lanak betelepedni a nép­kert fái alá és tanyát ver­ni, hcverészni a park gon­dozott pázsitszőnyegén, szétdobálva ott a sajtpapírt, konzervdobozt, a rántott csirke lerágott csontjait. Különösen sok bosszúsá­got okoznak a vadkem­pingezők a Szépasszony- völgyi, Ködrnön csárda mö­götti telkek tulajdonosai­OMbmM I9t£. augusztus 15.. kadd nak, akik színházba, hang­versenyre, tárlatra járnák, s zömében nem is azt olvas­sák, amit kellene. Tény, hogy ez ideig nem tudtuk szervesen bekapcsol­ni a közművelődésbe az ér­telmiség új rétegeit. És tény az is, hogy azok egy részé­nek, akik nem mondtak le általános műveltségük gya­rapításáról, a művészeti ér­deklődése, orientáltsága meglehetősen konzervatív, mondhatnánk úgy is, meg­rekedt a klasszikus művek ismeretének szintjén. Más részüknél viszont — különö­sen az utóbbi időben — tért nyert a mai nyugati világ polgári ízlése. , S oha nem feledkezhe­tünk meg arról, hogy a szocialista hatalom alap­vető célja a szocialista em­ber megteremtése. Pusztán az anyagi jólét növelésével ezt sohasem érhetjük el! Szocialistává az embereket az teheti, ha közösségi éle­tet élnek, ha életfelfogásu­kat, gondolkodásmódjukat közösségi életforma határoz­za meg. Ha erre nem tudunk módot biztosítani nekik, ak­kor újratermeljük a papu- csos, otthon ülő kispolgári életformát. Ezért jelenünk és jövőnk szempontjából egy­aránt elengedhetetlen, hogy az értelmiség körében is mielőbb megteremtsük a szo­cialista életforma kereteit. <P. P. s-w r-.\w> »Vvtvr-N**.; + .■jxatfg’v»--- 4-ayyov : ■ ■■ .v j nak. Sátrakat vernek a; gyümölcsfák alatt, ott főz­nek bográcsokban, ott sze­metelnek. letipornak ésj tönkretesznek mindent. 5 Nem kímélnek semmit, még 5 autóikat is odaállítják a i gyümölcsfák alá. Vandál < pusztítás jelzi a nyomukat,* letördelik a fák ágait. A* telkek gazdái tehetetlenek,, mert figyelmeztetéssel, ve-; székedé,ssel nem sokra * mennek külföldi táboro- < zókkal. Hatósági segítségre* pedig nem számíthatnak, i Pedig ideje lenne a ható­ságoknak közbelépni és < rendet teremteni. Van; ugyanis városunkban, Eger­ben, egy korszerű autós < kemping! Olyan kemping,* ahol a bungalók, csinos fa-* házak, összkomfortot nyúj­tanak, s ahol az autós tu­risták kedvük szerint sát­rat is verhetnek, potom j pénzért, napi 10 forintért.; Van itt mosdó, zuhanyozó, az olcsó turistaélet minden i más, szükséges kellékével. < Ideje lenne erről az autós 5 kempingről tudomást sze- < rezni hatóságainknak is,; hogy egyszer s mindenkor-; ra véget vessenek a van- - dál pusztításokat okozó,; más emberek fáradságos; munkáját tönkretevő vad-< kempingezésnek. (pataky) LENINGRÄDI EMLÉKMŰ LOVASALAKJA (Foto: Sándor Géza) Tragédia a telepen Nem érdektelen azon töp­rengeni, miért, hogy a tele­vízió — úgy vélem — szerte a világon még mindig keresi a maiga sajátos nyelvét, stílu­sát? Ha jól meggondolom, aligha lehet már ifjúnak ne­vezni a televíziózást, hiszen az annyiszor felhánytorgatott, az oly sokszor emlegetett, s a még többször érvként fel­hozott tény és elv, miszerint felgyorsult a tudomány és ezek mellett a művészetek fejlődése is — nos ez érvé­nyes a televíziózásra is. Ha eltekintünk a második vi­lágháború előtti kísérleti és próbaadásokról, lényegében akkor is már több, mint ne­gyedszázada száz- és száz­milliókat szolgál és megszol­gál, manipulál és orientál a képernyő. 1 • Hogy a mozgókép, a mozi 75 éves? öreg és idősebb olvasóim gondoljanak csak vissza a század elejére: a film néhány esztendő után önmagára ta­lált és „nincsen új a nap alatt” — Chaplin és Bizen­gtem mindent tudott, amit tudnia kell a filmben és a filmről. A film tehát hamar önmagára döbbent, saját nyelvet, stílust és mondandót talált a világról, míg a tele­vízió — és most alapvetően és elsősorban természetesen a televízió-játékról, a drámá­ról, a televízió művészetéről beszélek — meg-megbotolva keresi hangját minálunk is. Mindez onnan és arról ju­tott eszembe, hogy a magyar televízió műsorára tűzte a Tizenkét dühös ember szer­zőjének, Reginaid Rose-nak egy másik sikeres televíziós játékát, a Tragédia a tele- pen-t. Nem hiszem, hogy okos dolog lenne Rose-t a televí­ziós drámák szerző-klasszi­kusának kikiáltani, s az is aligha lehetne helyes, ha er­ről a tv-játékról úgy beszél­nénk, mint az egyetlen és hiteles példáról: lám így le­het és kell televízióul drá­mát elbeszelni. Egy azonban kétségtelen, •hogy ízig-vérig aktuális té­mához nyúlt itt is Reginaid Rose, szinte órákba tömörí­tett cselekménysorral, lénye­gében egyazon helyen per­getve le egy sajátos anamné- zist: így fesizálódiik, vagy fa- sizálódhat a modern ameri­kai társadalom. És minden kapitalista társadalom. Nem a nyomozás volt Rose drámá­jának lényege, mint ahogy hőseinek sem a vélt, vagy az igazi bűn megbüntetése: Rose leleplezni akart és a hősök le is leplezték önmagukat, pontosabban az amerikai társadalom egyáltalán nem periferikus világát. Nem az igazság szomjúsága, hanem a büntetés mámora, nem a té­nyek logikus összevetése, ha­nem előre elképzelt koncep­ciók, a nyomorultakon belül is a legnyomorultabbak meg­semmisítése, ez volt Frank Dorannak és társainak tulaj­donképpeni célja. Vágy is egyben! Horváth Tibor a kicsit nyi­korgó „talajú” díszletek kö­zött is torkot szorongató pil­lanatokat tudott teremem. Az a csend, amit ő „rendezett" a döbbenet és a félelem, a felfokozott rémült várakozás csendje volt. S a szó, a tett sem vált öncélú harsogássá, valamiféle fiók-náci figurák értelmetlen handabandázá- sává. És kitűnő szereplőket talált a Tragédia a telepen sikeréhez. Haumann Péter, ez a tipikus „antiszínész”, is­mét új és kifejező arcát vil­lantotta fel, Koltai János arc nélküli Charley Pike-je még egyértelműbb megfogalmazá­sa a terror lovagjainak. Bes­senyei Ferenc, Öze Lajos emelkedett ki az együttes­ből még, izgalmas és szép televíziós élményt nyújtva az utóbbi időben ettől kissé el­szokott nézőknek Gyurkő Géza NEMES GYÖRGY 7. — Köszönöm — mondtam, és hirtelen nem tudtam, mit tegyek a tányérral. — Nincs kedved málnái szedni? — kérdezte ezután Lilian néni. Nem tudtam, mire gondol. Magamnak szedjek-e vagy nekik. Tudtam, hogy a mál­na megérett, és napok óta szedetlenül roskadoznak a málnabokrok. Értetlenül néztem rá. Aztán elmond­ta: be kell szállítani a mál­nát a városba, mert szerző­désben vállalták. De nincs ember. Nincs napszámos. Nekem is fizet, meg ha van­nak barátaim, hívjam őket ide, mindenki kereshet a nyáron. És lehet szemelget- ni is, senki nem ügyel / rá, annyi van. De kár volna, ha elrothadna. Mondtam, hogy nekem gyakorolnom kell, de azért lehet róla szó. — Jó lesz egy kis zseb­pénz — válaszolta, és mo­solyogni kezdett. Szép, erős foga van Lilian néninek, a mosolygás jól áll neki. — És tudsz másokat is hozni? — kérdezte még. Elgondolkoztam. írni kéne Tibornak vagy Jóskának, jöjjenek, lehet keresni. De aztán hirtelen eszembe öt­lött: minek? — Nem, nem hiszem, hogy jönne valaki — feleltem. — Hacsak ... — de elvágtam a mondatot. Klotra gondoltam, de nem mondtam ki a ne­vét. Aztán mégis folytat­tam: — Lehet lány is? Lilian néni megértőn né­zett rám. — Mért ne lehetne? A málnaszedés aztán igazán nem nehéz munka. Újra jókedvem kerekedett. Alighogy Lilian néni elment, elrohantam a turistaházba. Néhány taktust fütyültem a Mozartból, már jött is Klót. Mikor elmondtam, miről van szó, körülugrált, s már vitt is az anyukájához. — Dávid, a barátom! — így mutatott be a mamájá­nak. — Elekes Dávid — mond­tam. — Te Elekes főorvos fia vagy? — kéídezte. — Igen. Klotild mamája kedvesen tekintett ráta. — Ennek örülök — mond­ta. — Az apukád operált meg engem négy évvel ez­előtt. ötvenkét epekövet vett ki belőlem. Tudtam, hogy valahol itt van nyara­lója, de még sose találkoz­tam vele. — Ritkán van itt — fe­leltem. — Anyám is csak vendég. Én őrzöm a házat. Beleegyezett, hogy Klotild is jöjjön málnát szedni Li­lian néniékhez. Megegyez­tünk, hogy délután három­tól hatig fogunk dolgozni. Klót megragadta a keze­met, és karunkat lóbálva, mint az őrültek rohantunk ki a turistaház kertjéből. Már néhány száz métert futhattunk, mikor Klót meg­állt. Zihált, lihegett. Én nem kevésbé. Szembefordult velem, és annyit mondott: — Dávid! Ránéztem kipirult arcára. Orra tövén csöppnyi verej- . ték fénylett. így válaszol­tam: — Klót! Beköszöntött a kánikula. Anyuci megengedte, hogy sortban járjak. Alatta a fürdőnadrágom. Fehér kar­ton, nagy zöld pöttyökkel. Jól áll a lesült bőrömhöz. Ugyanabból a kartonból van a melltartóm. Anyuci varr­ta, méret után. Félek, jövő­re kinövöm az egészet. Fő­ként a melltartót. Már második napja szed­jük a málnát Dáviddal. Li­lian néniék málnásában. He­lyesebben : egyik málnásá­ban. Mert sok van nekik. Legalább öt helyen. Ez a hegyoldalon van. Kétoldalt kukoricás. Idősebbek néni vállalták, mert nehéz a lej­tőn rpegálini. Nekünk meg se kottyan. Én közben még lábfejgyakorlatokat is vég Dávidon csak a pici há­romszögű fürdőnadrág. Hal­ványzöld. fehér szegéllyel. Tulajdonképpen ugyan­olyan, mint az enyém. A de­rekára spárgával erősítve egy kis fazék. Elöl lóg a hasán. Pont egy kiló fér be­le. Ugyanilyen fityeg az én hasamon is. Ha megtelik, egy nagy vödörbe öntjük a gyümölcsöt. Az egyik vödör a tábla egyik végén vár ránk, a másik a másikon. Az egyikbe ö gyűjt, a má­sikba én. ö gyorsabb, min­dig megelőz. De én gyöngé- debb vagyok a gyümölcshöz. Vigyázok, össze ne törjön, meg ne sérüljön. Minden szemért le kell hajolni. Min­den szemet külön kell a fa­zékba helyezni Éppen a sor közepén ta­lálkoztunk össze. A második nap történt. Ránéztem a kar­órámra. Pontosan fél öt volt. A nap még erősen sü­tött. Kézfejemmel megtöröl­tem a hónom alját, mert úgy éreztem, hogy verejté- kes. Az alsó karommal meg a homlokomat. Az is ned­ves volt. Dávid akkor ért oda. — Meleged van, Klót? — kérdezte. — Kicsit — feleltem. — Nem akarsz pihenni? — kérdezte. — Nem. Még csak a har­madik fazéknál tartok — feleltem. — Sokat szemelgetsz? kérdezte. — Nem — feleltem, és ne­vetni kezdtem. — Biztos? — és ó is ne­nevetett. — Biztos Eddig huszon­négy szemet ettem — felel­tem. — Megszámoltad? — kér­dene. — Meg ám! — feleltem, (Eolytatjult)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom