Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
W) /'* ... hogy a dolgok voltaképpen rém egyszerűek. Nincs bennük semmi komplikáció, semmi érthetetlen és megmagyarázhatatlan. A dolgok olyan egyszerűek mint a víz, a levegő, a csók, a halál, olyan egyszerűek, mint az igazi gondolat és egy igazi ember. Olyan egyszerűek, mint amilyen egyszerű voltaképpen, hogy kiből lesz oktalan halott, aki életét kockáztatta egy autó előtt, hogy egyetlen pillanattal előbb érjen az út másik oldalán lévő kocsmába, hogy kiből lesz okos halott, aki értelmesen áldozta akár egy pillanat alatt is az életét, csakhogy népe, nemzete átérjen egy elavult társadalom oldaláról az út „másik” oldalára. Csupa ilyen egyszerű dolgokat mondott el Lukács György, és még más dolgokat is, amelyek semmivel sem voltak bonyolultabbak az előbbieknél. A televízióban mondta el, gondolom, ha milliók nem is, de százezrek nézték, hallgatták, figyelték ezt a szikár, sziporkázó szellemű férfit, aki a halálon innen és túl is az élet értelmét sugározta magából. Ez a hely és ez az idő és e sorok írója egyaránt nem alkalmas arra, hogy Lukács György helyét akárcsak a televízió-programokban is kijelölje, még kevésbé a filozófia és társtudományai, avagy az irodalomtörténet és rész-, sőt egész tudományágai tekintetében tegye meg ezt. Megtette ezt önmaga Lukács György, s gondolati nagyságát mi sem fémjelzi jobban, mint hogy évekkel sem múlnak el az érvek, amivel lehet és kell is vitázni, véle, — halála után talán jobban és minden bizonnyal higgadtabban és őszintébben, mint folyt talán ez a vita életében. Amire ez a hely és midőn idő, s talán e sorok írója is alkalmas, az nem más, mint annak a szónak, fogalomnak, eszmének újbóli leírása, hogy: forradalom és forradalmár. Bevallom őszintén, jómagámmal is előfordult, hogy e szavak, e fogalmak hallatán kissé kényelmetlenül fészkelődtem: mit kell ezt mondogatni? Forradalom? Forradalmár? Ugyan, kérem, csak nagy szavak ezek már nálunk. A nagy szavakból, nagy tettekből rendkívül elég volt már, jöjjenek a kis szavak, a kis és szapora tettek. És ezzel az önkimagya- rázással, sőt e gondolati kifacsarással, valahogy „úri” életünk egy jelentős területéről legalábbis „kinéztük” a forradalmárt, mint a pénzt adó ómamát, kinézik a pénzéből flangáló gyermekek, ha „jobb körök” jönnek el hozzájuk látogatóba. S az is eszembe jut, itt jut eszembe, éppen Lukács György „televíziós estje” kapcsán jut eszembe, hogy lányaink és gyermekeink, sőt unokáink is, mint vélik és gondolják, hogy nálunk a forradalom, a forradalmár jobbára történeti és történelmi rekvizitum, hogy forradalmárnak lenni nem jelenthet mást, mint odaállni egy géppisztollyal a barikád egyik oldalára — gyakran azt sem gondolva végig, hogy melyik oldalára! — és lőni. Valahová, valamerre, valamiért! Biztos vagyok benne, hogy van túlzás is ebben. Sőt egyáltalán ebben az a túlzás, ahogy általában vontam im kétségbe az ifjúság forradalmi lendületét. Vágyait és terveit. Pedig dehogy is volt ez szándékom. Sokkal inkább az, hogy amikor oly divat lett a deherolzálás, amikor a hős pironkodva tagadja, hogy hősi tettet hajtott végre, amikor Ady Endrében a vérbaj fontosabb, mint a költő, és Petőfiben az egyébként soha nem volt iszákosság mint a forradalmár, s amikor e század nagy társadalmú-átalakulásán ak hősei lassan megtérnek oda, ahol már nincs forradalom, — nagyon jónak, nagyon tisztességesnek tartom példát állítani a forradalmárokból. Nekünk! A mai kor felnőtt társadalmának, s a holnapi kor majdani férfijainak, asszonyainak egyaránt. Való igaz, magam sem szeretem, semmire sem jók az olyan hősök, — akik nem is emberek már. Akiknek nincsenek emberi gyengéi, akiknek nem voltak botlásaik, akik nem csókoltak, akiknek nem volt semmiféle emberi szenvedélyük. Mit kezdjek velük? Az istennel is többek között az volt a bajom, meg a szentjeivel is, hogy nem emberek és nem emberiek. Olyan én soha nem is lehetek. Soha nem is lehetnék! Az emberi arcú, testű és lelkű hősöket tisztelem, mert nekik elhiszem azt, életükkel, nagy tetteikkel és kis emberi szamárságaikkal győztek meg arról, hogy én is lehetek, vagy legalábbis lehetnék példakép ezrek, százmilliók, történelmi korok számára. Az ő útjuk befutható az én eszem és vágyam, álmaim számára is, ők nem csodákat tettek és tesznek, ami megváltja az embereket, hanem emberi tetteket hajtottak végre, amelyek feleslegessé tették és teszik a csodákat. A dolgok nagyon egyszerűek: ha már feltalálták bennük az egyszerűséget! Ha behatolt az elme a dolgok mélyébe és bebizonyította, hogy lám, a titok nem is titok többé. Lukács György szerény módon mutatta be, hogy milyen egyszerű volt az élete, égy forradalmár élete. Nagyszerűen egyszerű volt! W^WMAMAMMAAAAMMMAWVWWWW//////<M/WWWVWWWV Három szovjet újságíró témát keresett... — Mi lenne például — vetette fel az egyik — ha megpróbálnánk illegálisan átlépni a határt? — Jó — mondta a másik. — Próbáljuk meg. — Rendben — szólt a harmadik, aki sztoikus nyugalommal szívta szibériai rózsafából készült pipáját — én majd fedezlek titeket a hatóságoknál. így született meg a riport ötlete. — A téma a határon hever — rázott kezet a három kolléga. És hőseink elindultak . M ki-ki a maga útján... Az igazság: a kiszemelt határövezet lakossága és az ott szolgálatot teljesítő kis- katonák közül senki sem sejtett semmit, de a határőrség parancsnokságát azért mégis értesítettük tervünkről... Szergejjel, aki elsőnek he-! lyeselte vállalkozásunkat, álruhát öltöttünk, „okmányokat” szereztünk. Sztoikus kollégánk, aki „hátvédnek” vállalkozott, azt a határőrsöt tisztelte meg látogatásával, ahol a határátlépést akartuk megkísérelni. • • • Kora hajnalban .‘ egy kék Volga repített bennünket a városból a hullámos terepű tajgába. Valami két órát ücsörögtünk a kocsiban, majd óvatosan kiszálltunk. A vidék teljesen nép- telen volt: jó órát gyalogolhattunk egy szép erdei úton, anélkül, hogy teremtett lélekkel találkoztunk volna. Hamarosan egy patakon kellett átgázolni. • • • ;;; PipáS barátunk megérkezik az őrsre. Hosszú tor- nácos, alacsony tetejű faház. Az utolsó épület az országban. Tovább már nincs semmi. A tornácon piros anorákos hároméves kislány játszadozik. Vlaszov hadnagy kislánya. Barátunk arra gondol, hogy a kislány nagyon egyedül lehet. Hetedhét őrsön túl sem található hasonló korú játszótárs... • • • :.. (Már egy órája botorkálhatunk, amikor megéheztünk. Jó lenne reggelizni. Aztán mégsem nyúlunk a tartalékhoz, ki tudja, menynyit kell még bolyonganunk? Egy falut pillantunk meg. Ki kell kerülni. A kerülő a cserjével sűrűn benőtt dombos tajgában meglehetősen fárasztó. Végre kijutunk az útra, de az egy településhez vezet. No, mindegy. Bemegyünk a boltba, kenyeret venni. Amint kilépünk az utcára, az első sarkon befordulunk, három falusi legény állja el utunkat. — Honnan és hová? — kérdi a legidősebb, majd határozottan igazolványaink után tudakozódik. Egymás után rendkívül gondosan átböngésznek minden sort a dokumentumokban, majd egy elharapott „bocsánattal utunkra engednek... • • • : .Az őrsön idegesen cseng a telefon: Fjodorov falusi mozigépész jelentkezik. Jelenti, hogy a faluban gyanús idegeneket észleltek. Igazolványuk ugyan rendben van, de a tajga felé távoztak ... Persze, csak úgy... jelenti... Személyleírásunkat is megadja. • • • '. Tizedik órája vándorolunk. Mekkora ez a ronda tajga? Pihenőt rendelek el, mert én vagyok az idősebb. A boltban vásárolt kenyér maradványát igazságosan kettéosztjuk és a vastartalékul hozott füstölt halból harapunk hozzá. Aztán Szergej egy fára mászik tájékozódás céljából. Megállapítja, hogy a határ még mintegy tíz kilométerre van tőlünk. Tovább folytatjuk utunkat. Az igazat megvallva, alig van már jártányi erőnk. Szergej hirtelen földhöz vágja magát. — Feküdj — sziszegi — Mi baj? — Őrtorony! Felrántjuk magunkra a terepszínű köpenyt, és azon igyekszünk, hogy kikerüljünk a látótávolságból. Az őrtorony egy kövesdomb tetején áll. Tudjuk, hogy az őrnek kitűnő látcsöve van. Valamit észrevett. Jelzés az őrsre és a terepet, a határszakaszt azonnal gondos megfigyelés alá veszik... Közben besötétedik és daraeső hull. Hiába a köpeny, bőrig ázunk. Hol van már az az átkozott határ?! Már látjuk a szántást is... • • • :: .Az őrs megszokott életét éli. Vannak, akiknek eltávozási engedélyük van, ők extrába vágják magukat. A pihenőben levő kiskatonák választhatnak: vagy kialusz- szák magukat istenigazában, vagy megírják esedékes leveleiket hozzátartozóiknak, szeretteiknek... Hirtelen felharsan a riadó. Az ügyeletes altiszt vezényel : — őrség, fegyverbe! • • • '. Kirohanunk a sík terepre. Sehol senki. Agyunk már teljesen felmondta a szolgálatot. Csak csörtetünk előre, mint az űzött vad. Már nem is használjuk a lábunkat. A domboldalakon egyszerűen legurulunk. • • • INA riadó még szól, s az őrség máris fegyverben áll. Az udvar végéből Cvetkov rohan elő, a kutyafelelős, éjfekete farkaskutyájával, amely Rakéta névre hallgat. Antylpov járőrparancsnok lovasai már régen valahol a határ mentén vágtatnak. A lovasok olyan helyzetet foglalnak el, hogy az egész határszakaszt betekinthessék. A feladat: meghiúsítani a határátlépést. A többi már a kereső csoport dolga. A dzsip, amely az őrsről villám-sebességgel indult, máris a feltételezett körzetben fékez. Most már csak a nyomokat kell keresni. — Keresd, kutyám, keresd — biztatja Rakétát Cvetkov. • • • Egy hágóféléhez érünk. Két kilométernyire országút húzódik. Hirtelen irányt kell változtatnunk, mert. lódobogást hallunk. Megkapaszkodunk a csenevész fák törzsébe, gallyába, és lélegzetünket visszafojtva hallgatózunk. A mezőn fekete foltok. Szalmakazlak. Menedék ... arrafelé futunk. Még oda sem érünk, máris hangokat hallunk. * — Kutyák — suttogja Szergej. ... Az orrával szinte a földet túró kutya, a Rakéta, szimatot kapott... ... A cserjésből, úgy háromszáz méterről, egy hatalmas fekete árny ugrik ki. A kutya a pórázába kapaszkodó katonát szinte vonszolja maga után. Kis szünet, majd több katona bukkan elő. Az egyiknél kihúzott antennájú URH-készülék. Szergej elveszti lélekjelenlétét. Felpattan és menekül a mező felé. Nyomában — fekete villámként — a kutya. Hátulról ráugrik és ledönti. Kétségbeesetten próbálom befúrni magam a szalmakazalba. Azt hiszem, észrevették. Valamit kiabálnak. Le- csúszok a kazalról és szembefordulok a határőrökkel. felemelem a kezem... V. Andrianov—J. Platonov Azt már megszoktuk, hogy operából filmet készítenek, az operafilmek népszerűek a világon. Most kerül sorra hazánkban először, de talán a világon is opera alkotására film alapján. Vígopera készül ugyanis az emlékezetes nagy sikerű magyar film,, Fábry Zoltán — Sarkadi Imre „Körhintá”-ja nyomán. Erről Kertész Lászlótól, a Déryné Színház Jászai-díjas főrendezőjétől értesültünk, aki még hozzáfűzte, hogy a „Körhinta—73” — ez az ideiglenes cím — olyan hősöket vonultat fel, mint a film is (ezeket Törőcsik, Soós Imre, Szirtes alakították), csakhogy immár szinte két évtizeddel idősebbek és a cselekmény hordozói az ő gyermekeik. Az első. a Déryné Színház megrendelésére készülő opera zenéjét (mint 1955-ben a filmét is) Ránky György Kossuth-díjas szerzi. A filmforgatókönyv írója, Nádasy László, most az opera szövegkönyvén dolgozik. A „Körhinta—’73” tulajdonképpen a színház ministagioneja (nyolc szólista énekes, nyolc zenész, két karmester) kollektív ötlete. A kis társulat életében; amely eddig kizárólag klasszikusokat adott elő, ezzel új fejezet nyílik. A Déryné Színház utazó vígoperájának előtörténete Reinitz Bélával, az Ady-dalok első megzenésítőjével kezdődik. Ö vetette fel ugyanis először, még a Tanács- köztársaság idején, a „gördülő opera” gondolatát, ami három évtized után rövid ideig meg is valósult. A gördülő opera megszűnte után, a Déryné Színház immár éppen most tíz esztendeje vígoperákkal járja az országot. A klasz- szikus vígoperákat vonzó főcímmel hirdetik (A Don Pasqualet) például „Szeszélyes esküvő” címmel, a következő újdonságot, a Fra Diavolot „Hét erdő ördöge” címmel játsszák. A Déryné Színház vígopera-együttese mindennap másutt — és ez egyedülálló teljesítmény talán az egész világon — a héij hét napján játszik operát. A „Körhinta—’73”-mal a színház az elsői Mai tárgyú magyar falusi operát valósít!* meg és játssza majd a falusi közönség «tóit, 8» Filmből opera i t — A nehezen megközelíthető határszakaszra így érkeznek a határőrök. 1 | „Disszidálni (atartunL"
