Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

Erkölcsi szabályozók

A címben leírt két szó sokakban azt a képzetet keltheti, hogy az anyagi érdekeltségre építő közgazdasági szabályzókkal szemben valamiféle, az erkölcsi tekintély helyreállítását követelő megnyilvánulással fognak itt találkozni. Mivel vannak, akik azt hiszik, hogy fenyegető méretűvé vált az erkölcsi világrend felbomlása, időszerűnek is tartanának egy etikai hadjáratot a társadalom megjavítására. Ennek a várakozásnak cikkem nem felel meg, mert erkölcs és érdek, erkölcsi szabályozók és gazdasági szabályozók kapcsolatáról nekem más a véleményem.

Nem látom be ugyanis, hogy miért kellene erkölcsöt és érdeliet egymással szembeállítani? Ha e kettőt szembeállítják, az jórészt azért történhet meg, mert erkölcsi tudatunk arra a nézetre épült, hogy az érdek az szennyes, földhöz ragadt viszony, az „ördögtől való”, azonos az önzéssel és anyagiassággal.

Ügy tudom, sokan még ma is így gondolják és ezért vagy őszintén, vagy képmutatásból, de az érdekről csak szent borzadállyal tudnak szólni. Holott az érdek nem több és nem kevesebb, mint a társadalmilag érvényes és elismert szükségletek kielégítésére irányuló tudatos törekvés. Az érdek és érdekeltség — éppen azért, mert tudatosság kell hozzá —, az egyik legemberibb jelenség. Minél fejlettebb az ember és társadalma, annál többet jelent az érdek a létezéshez szükséges elemi javak megszerzésénél, annál inkább jelenti a személyiség fejlődését, kiteljesedését szolgáló szellemi értékek megszerzésére, az erkölcsöt is nemesítő emberi kapcsolatiak megteremtésére irányuló tudatos törekvést

Az elmondottakból az is következik, hogy, ahol az emberek személyes és csoportérdekeinek figyelembevételével tervezik meg a társadalmi tevékenység szabályozását ott nincs kizárva a cselekvés erkölcsi ösztönzésiének és szabályozásának lehetősége sem, ellenkezőleg, igazán ott lehet hatásos a gazdasági szabályozás, ahol nincs ellentétben az emberek erkölcsi ítéletével, tehát az erkölcs szabályozó erejével. De ehhez az igazsághoz még egy tétel tartozik: csak ott van az erkölcsnek szabályozó ereje, ahol nem szakad el, avagy nem kerül szembe a gazdasági törvényekkel, s a rájuk épülő érdekviszonyokkal. Gyakran lehetünk tanúi annak, hogy egyesek a társadalmi- gazdasági-politikai valóság és az erkölcsi követelmények szembenállásáról beszélnek. Ok azok, akik erkölcsi elveikkel összeegyeztethetetlennek tartják a társadalom ügyeiben való cselekvő részvételt, a tevékeny elkötelezettséget. Ok azok, akik az igazi erkölcsösséget moralizálással helyettesítik, irtóznak a tettektől, mert félnek, hogy közéleti cselekvésük során beszennyezik magukat. Ügy akarnak erényesek maradni, hogy tekintetüket állandóan egy elvont erkölcsi eszményképre függesztik és távol tartják magukat az élet ütközetedtől. Erényességük a farizeus erényessége, mert a kívülállás pozíciójából mondanak ítéletet mások tettei felett.

Az erkölcs akkor tölthet he valódi szabályozó szerepet, ha megmarad a reális társadalmi talajon és cselekvésre ösztönöz, nem pedig a cselekvéstől való távolmaradásra. Az erkölcsi szabályozás, mint minden szabályozó eszköz, csak életközelségben hatásos. Ha elszakad az élettől, akkor moralizálássá válik és képmutatást termel. Az emberek látszólag és formálisan engednek az „erkölcsi nyomásnak” és a gyakorlatban egészen mást csinálnak, mint, amit az üres, életidegen normák előírnak.

Gondolom, érthetőbb lesz ennek a fontos elvi kérdésnek a tárgyalása, ha tapasztalataink közül kiragadunk néhány jól ismert jelenséget. Legjellemzőbb ezek közül a munka erkölcsi és anyagi ösztönzésének problémája. Gyakori hiba, hogy a két oldalt elválasztják egymástól. Vannak munkahelyek, ahol az a szokás, hogy két csoportra osztják a dolgozókat. Egyik csoportba azokat sorolják, akik anyagi javakkal késztethetők nagyobb teljesítményre, a másikba azokat, akik erkölcsi elismeréssel. A hibás gyakorlat hatására kialakul az a vélemény, hogy az anyagi elismerés nem tartalmaz erkölcsi mozzanatot, az erkölcsi elismeréshez pedig nem járulhat anyagi, hiszen azzal földre húznák az emelkedett erkölcsiséget. Valójában akkor tartanák tiszteletben az erkölcsi követelményeket, ha a legnagyobb következetességgel alkalmaznak a munka szerinti elosztás szocialista elvét, vagyis, ha a jobb munkáért adnák a nagyobb anyagi és a nagyobb erkölcsi elismerést is.

Még nagyobb hiba, ha a különböző jelképes erkölcsi elismeréseket, a megbecsülés jeleit az anyagi elismerés helyett adják. Ezek a jelképes, ünnepélyes aktusok, ha csupán formális szükségleteket elégítenek ki és nincsenek összekötve a teljesítmények ésszerű értékelésével nemcsak, hogy nem érik él a kívánt erkölcsi hatást, hanem még rombolhatják is a közösség széliemét, mert minden ami ellenkezik a közvélemény ítéletével, közömbösséget, sőt cinizmust szül

Szeretném hangsúlyozni, hogy a különböző erkölcsi elismerési fonnák, kitüntetések stb... nagyon fontosak és eredményesek lehetnek, de csak akkor, ha alkalmazásuk találkozik a szűkebb munkahelyi és a társadalmi közvélemény egytértésével, a szocialista elosztás követelményeivel; ha a megbecsülés valóságos teljesítményért jár; ha a hivatalos elismerés nincs ellentétben a munkatársak véleményével.

Az erkölcsi szabályozók szerepe rendkívül nagy az emberi cselekvésben, a munkahelyi magatartás és légkör formálásában. De csak akkor fejthetik ki hatásukat, ha nem szakítjuk el őket azoktól a valóságos feltételektől, amelyek között érvényesülniük kell. A termelőüzemekben, intézményekben a munkaerkölcs fejlődéséhez a legjobb környezetet a munkahelyi demokrácia teremtheti meg. Az anyagi ösztönzők csak altkor hatékonyak, ha együtt járnak, nemcsak véletlenül találkoznak; ha tekintélyük van és vonzást gyakorolnak az emberek többségére. Mindez ott járhat együtt, ahol a döntéseket ésszerűen megosztják; ahol a döntések a nyilvánosság előtt és a közvélemény támogatásával születnek; ahol megfelelő tájékoztatásra építik a közösségi ellenőrzést és ahol a munka eredményes folyamatosságát nem prédikációval, hanem megfelelő szervezeti eszközökkel, s a tárgyi feltételek megteremtésével biztosítják.

Az erkölcsi szabályozók az emberi cselekvés semmivel nem pótolható, egyre nagyobb jelentőségűvé váló eszközei. de csak akkor érvényesülnek, ha nem a gazdasági szabályozók és anyagi ösztönzők helyettesítésére, a munka- szervezet hézagainak a tömítésére használják. Az erkölcsi értékek ott virágoznak, gyarapodnak, ahol igazságos munka szerinti elosztás van és demokratikus, nyűt szellem uralkodik. ,

Pozsgay Imre

.WvVWWVWW

Az új Dózsa-szobor.

Látogatóban

9 Dózsa szobor alkotójánál

Elkészült a nagy mű. Ma Cegléden, az országos Dózsa- ünnepség keretében kerül sor leleplezésére. Alkotója Somogyi József, Kossuth-dí- jas szobrászművész.

— Tudomásom szerint ez a második Dózsa-szobra.

— Igen. Az első, még 1957-ben, szintén Ceglédre került.

— És felállítása óta sok vihart kavart...

— Tudom — mondja nyílt tekintettel, amelyből a meg- bántottság árnyéka is hiányzik. — Elvész azon a téren, ahová állították. Ez azonban nem az én hibám. Máshová került, mint ahová én szántam. Ezért rémlik kicsinek, a térbe veszőnek ez a régebbi alkotás.

— Nem okozott belső konfliktust az, hogy az új szoborral önmaga mond ítéletet a régi felett?

— Nem erről van szó. Ma sem tartom rossznak a másfél évtizede készített Dózsa- szobromat. Ma is a sajátomnak vallom.

— Mi a különbség a régi és az új szobor között?

— Nem csupán a méret, hanem sok más is. A régi

egy kicsit romantikusabb figura volt, mint amit most csináltam. Ez a romantika elsősorban életkoromból és akkori művészi szándékaimból fakadt. Most sokkal szigorúbban komponált, két- alakos szobrot készítettem, amely Dózsából meg egy parasztfigurából álL A figurák magassága három és fél méter. És ugyanilyen magas lesz a tardosi vörösmárvány, ból készült talapzat is.

— A híres ceglédi beszéd Dózsáját formálta meg új szobrában ?

— Nem. Mostani Dózsámban ott van az az érzelmi és történelmi többlet, amely mozgalmához és történelmi szerepéhez az elmúlt évszázadok alatt kapcsolódott. Bennem nem csupán az akkori kereszteshadak, illetve paraszttömegek fővezérének alakja él, hanem egy kicsit a parasztkirály is. Megégetésének koronája fenséges szimbólummá változott bennem. Ügy érzem, ez a jel — az elhivatottak jele —. ott volt már rajta Cegléden is! Ezért lett az én új ceglédi Dózsám koronás parasztvezér. Ugyanakkor figurája, mint minden nagy tett, minden nagy gondolat, korának aktualitásán túl időtlen is, mert ezzel az erővel képes csak megújítani líésőbbi korok társadalmát és kultúráját. Vallom, hogy Dózsa a magyar történelemnek ilyen alakja volt Benne megújul a vállalás, a küldetés ereje, és olyan nemzeti hagyománnyá válik, amely a későbbi korok emberének is élni segít.

— És a szobor parasztfigurája?

— Azt a tömeget szimbolizálja, amellyel és amelyért Dózsa megvívta harcát.

— Ezek szerint mindenki számára közérthető kompozíció?

— Én ezt egy kicsit másként fogalmaznám. A szobrászatnak, mint minden művészet* ágnak, sajátos nyelve van. A szobor nyelve a bennem felhalmozódott gondolatoknak olyan tömörített, plasztikai képlete, amely alkalmas arra, hogy a szemlélő számára lefordítsa azokat a gondolatokat, amelyek bennem Dózsával kapcsolatosak. Aki eddig

csak annyit tudott Dózsáról^ hogy felkelt parasztok vezére volt, azok ennyit értenek majd meg a szoborból. Akik azonban többet tudnak a korról, a parasztfelkelés gondolatáról, azok számára a szobor is többet mond. Ügy vélem, a modern szobrászat egyik alapvető szándéka, hogy ennek a többszólaműságnak az intellektuális határait kiterjesz- sze és az eddiginél lényegesen több szólamon tudjon szólni az emberekhez.

— Nincs szándéka több Dézsa-szobrot készíteni ?

— Az ősszel, amikor felkértek, öt Dózsa-szobor kompozíció tervét készítettem el. A lektorátus ebből négyet elfogadott. Akkor még úgy volt, hogy a lovas Dózsát készítem el Ceglédnek. Közben változott a terv, de az a szándékom megmaradt, hogy a négy kivitelezhető elképzelésből legalább hármat valóra váltok. A lovas Dózsát talán csak kicsiben, de a megkínzott Dózsát legalább két és fél méteresre tervezem. Bízom benne, hogy nemcsak szándék marad.

(P. P.)

A kelj félj ancsihoz hasonlóan, fejét újból és újból felemelve ad életjelt magáról a köíLnyűzenés színpadi mű.

Az operetthez hasonlónak mondható, zenés műfajú ókori színpadi játék most kétezer éves, legalábbis erre vallanak — ha a librettók el is vesztek — a „rendezőpéldányok”. A műfaj legfiatalabb csemetéje, a musical comedy pedig új, széles közönségtomeget hódít meg ma a zenés „könnyű műfaj” számára. Ugyanakkor tagadhatatlanul a’ hagyományos operett talán legtipikusabb képviselője Kálmán Imre „Csárdáskirálynő”-je, amelynek nemcsak hagyománya, de jelene is van és a változatos műsorpolitika keretein belül, minden jel erre vall, jövője is.

A Csárdáskirálynőt világszerte játsszák, Budapesten átlépte — és ez országos csúcsteljesítmény —, az ezredik előadás bűvös küszöbét. Az 1969-es, a mai kívánalmakhoz jóiban közelített átdolgozás éppen most érte el 180. előadását.

A korábbi változat megközelítően félezer előadása idején a Csárdáskirálynőt gyakran marasztalták el azzal, hogy a császári-királyi, ferencjózsefi szellemet leheli. Ki gondolná, hogy volt időszak, amikor éppen a császári-királyi szellem védelmeiéi ítélték határozottan károsnak a Csárdáskirálynő énekes-táncos grasszálását a pesti színpadon.

„Csárdáskirálynőnek nevezi magát az a legnagyobb mértékben nevetséges produkció, amelyet Stein és Jenbach urak vakmerős- ködtek a színpadra és amelyhez az egyébként előnyösen ismert zeneszerző, Kálmán Imre komponált néhány taktusnyi muzsikát." A színészek állítólag a császári és királyi hadsereg tisztjeit és a főnemesség urait ábrázolják. „A legnagyobb mértékben kínosan hat, hogy tűrnünk kell monarchiánk legjelentősebb és legfelsőbb rétegének ilyetén lejáratását. Épérzékű ember ezt csak fejcsóválva nézheti” — írta ezer előadással ezelőtt, az eredeti bemutató alkalmával a ferencjózsefi szellemet védelmezó Adels- courier, a nemesi társadalom lapja — és hozzáfűzte: „Hogyan is lehet elképzelni, hogy arisztokráciánk, vagy törzstisztikarunk bármelyik tagja beleszeressen egy színházi, sőt orfeumi n őszem élj-be és méghozzá házas; sági ajánlatot tegyen neki?!”

A süllyesztőből előrántott eme százados bírálat — amely a nagy felháborodástól elvakultan, megsüketülten — csak „néhány taktust” hall meg a muzsikából —, arra vall, hogy van története a könnyű műfaj kritika; jának

»