Népújság, 1972. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 148. szám
Andrisból nem lesz pap Regi egri hidakra emlékezünk Érettségi vizsga, sorsforduló. Bene András zaránki fiatalember is azok közé tartozik, akik ott állanak most az élet kapujában, s az elkövetkező hetek döntenek, merre viszen majd útjuk? Megkapta már az egyetemi felvételire szóló értesítést, szívében ott a feszült várakozás és figyelem. Mögötte pedig a szülők arca, reménykedéssel, máskor lemondással. Hogy annyi hasonló társ közül mégis őt látogattam meg: sora van! De elmondom, mert arról beszél, ilyen ifjan is micsoda kifürkészhetetlen utat épít magának a szellem, milyen bukfenceket, lélektani halálugrásokat produkál. Egyszerű parasztház a főutcán. Lombok mögé rejtező homlokzattal, apró udvarral, ahol kacsa, csirke komázik a házőrző ebbel. A hűvös szobácskábán rend, tisztaság, a falon Mária-kép. Evekre ez határozta meg Bene Andris életrendjét, majdnem a távoli jövendőjét is. — Szüleim mélyen vallásosak, ami talán egykori szegénységükből ered! Apám később földhözjuttatott volt, s rengeteget járt alkalmi munkákra, hogy felnevelhessen bennünket. Köröttünk édesanyám sürgölődött, akinek minden álma, hogy majdan reverendában lásson. Kitűnővel végeztem a zaránki általánost, így valóban megnyílt előttem a lehetőség, hogy papi pályára lépjek. Középső grádics az esztergomi ferences gimnázium, ahol most értem jelesen. Mégis másfelé indulok. — Kiben, miben csalódott? — Nem csalódtam, csak jobban megismertem önmagamat, s a yilágot, amely körülvesz! Ezért fordítottam hátat a papi hivatásnak, ezért szeretnék tanár és nyelvész lenni. Mindenem a magyar irodalom, mindenem a latin nyelv. Előbbihez Illyés Gyula, Veres Péter vezetett el, utóbbi Vergiliuson, Ho- ratiuson keresztül férkőzött hozzám. — Mikor kezdődött? — Harmadikban. Valahogyan kiestek életemből azok az erősítő stációk, amelyek a hithez, a választott hivatáshoz fűztek volna szorosan. Illyés Gyulát emlegette fiatal barátom. Az írót, a költőt, aki a magyar nyelv és irodalom szeretetét szívébe lopta. Vajon csak ezt jelentette neki élő klasszikusunk? — Mást is! Az eleven életet, a társadalmi valóságot. Tehát a taszító erőt, amely az ellenkező oldalra lökött. Csak egy könyvét idézem. Puszták népe! Mikor olvastam, rengeteg modern gondolatot találtam benne. De ami ennél több: Illyés pusztai zselléreinek vergődését összehasonlíthattam az én falum világával, az itteniek mai életével, boldogulásával. Mondjam azt, hogy apám most egyszerű sertésgondozó a közeli kombinátban, de mindenünk megvan, ami a kulturált életvitelhez szükséges?.« r— Hogyan fogadták döntését a ferences gimnáziumban? — Életeddel, sorsoddal te rendelkezel, semmi harag köztünk, mondotta Váradi tisztelendő úr, amikor tavaly értesítettem elhatározásomról. Tanáraim azonban nem sok jóval kecsegtettek továbbtanulás dolgában. Óráját nézi az édesapa, mert négyre a sertéstelepen kell lennie. Fel is cihelődík, nekivág a tüzes határnak. A mama, akihez Andris annyira vonzódik, akit olyannyira tisztel, velünk marad. Velünk, s valami kis rezignált fájdalommal. ami mindig szája szegletébe kucorodik, amikor szőke fiára tekint. Hiába. Az élet nem csupán remények beteljesülése, hanem álmok temetője is! Nehéz megbarátkozni a változással. — Tudja, nem szóltunk a gyereknek, amikor szándékáról tudósított bennünket. Mert rögtön jelentette! Nem szóltunk. Mindenki maga választja a keresztet, amivel halálig jár majd. Csak hát belől sajgott valami. Annyi nyomorú, csúf dologgal találkáik az ember életében, én az ilyesmiktől féltettem Andrist. Ügy véltem, a reverenda megvédi őt. A fiú szelíden anyjára tekint. Eres, napszítta kezein fut végig pillantása. Aztán megszólal: — Horatiusbán az „arany középszer” gondolatának megtestesülését tiszteltem! S ez nem megalkuvásra int, hanem a dolgok józan mérlegelésére, anyám. Én így jutottam erre a döntésre! Tetszetős szavak és önhittség nélkül beszél az ifjú ember. Tekintete azonban elhatározást, keménységet tükröz. Olyasfélét, hogy nem lesz visszaút. S olyasfélét is, hogy önmaga és a világ előtt mielőbb be kell igazolnia tehetségét, új hitét. Illyéssel, Horatiusszal tart Jó tanítók, jó tanácsadók mindketten. Ha kitart mellettük, valóban rend és egyensúly tölti majd be életét Ez pedig minden nagy dolgok szülője. De a kis örömöké, apró eredményeké is! Moldvay Győző Az egri városalapítást követő időkben még nagyon nehéz volt az Eger-patak völgyének vízügyi helyzete. A mai belváros helyén mocsaras, vizenyős ártér terült el, amelyik a jelenlegi Széchenyi utca vonalától egészen a vár alatti részekig terjedt. A Hajdú-hegyről és az Alma- gyar-domhról lezúduló vizek itt ömlöttek a paták árterébe a mindenfelé kialakult kelet-nyugati irányú mély vízmosásokon át. A veszedelmes „Eger vize” északon, a most kiépülő Csebokszári városrészen „hideg tavat” alkotva lépett a mai belváros területére, és délen a jelenlegi strand helyén „meleg tóval” bővülve hagyta el Egert... ★ Az első híd, amelyről megemlékezünk, ott volt, ahol az Egerből Felnémet felé haladó utat az Eger-patak medre keresztezi. Az ottani régi hidak keletkezési idejéről és kialakításáról azonban sajnos semmit sem tudunk, és az első feljegyzés, amely ide vonatkozik, az 1878. évi nagy árvíz után elkészült, 1879. márciusi keletkezésű, az „Eger patak szabályozási tervezete” című tanulmányban található. Ez így jelzi a hidat: „ ... A város végén nagy híd, a Káposztás-földeknél, a Kallómalom közelében, az Eger vize felett, a Csinált útnál...” Az 1879. évi térkép lejjebb, dél felé feltünteti a „Czifra malom” épületét, a későbbi „Práff malom” helyén — és egy hozzá vezető — valószínűen csak magánhasználatra szánt —, kicsi hidat. Tovább délre azonban itt állott Eger egyik különleges nevezetessége: a Cifrakapu mellett volt korábbi „Fosuerunt híd.” 1770-ben óriási árvíz pusztította Eger városát. A megismétlődő veszedelmek elhárítására ekkor — 1771—1781. között — hatalmas kőgátat építettek a város északi részén, a jelenlegi Malom utca és Mária utca között, amely a patak bal partjára is átnyúlt és az ottani „Cifrakapu” falaihoz csatlakozott. A patakmeder felett két félköríves boltozott hídnyílás létesült, amelyek annyi vizet engedték át, amennyi a városon átvezető patakmederben elfért. Az így kialakított kétnyílású nagy kőhídon Mária és a kis Jézus, valamint szentek szobrait helyezték el, a szomszédos Cifrakapura pedig szentírási idézetet véstek: „Posuerunt me custo- dem” (Őrzőnek rendeltek engem). Azóta szerepelt a híd „Posuerunt” néven. Az 1878- as újabb nagy árvízkor a híd egyik fele leomlott, a megmaradt másik hídrészt pedig — bár mipt műemlék volt nyilvántartva — az új híd építésekor bontották le. ★ A XIX. századbeli egri városképeken a mai Tűzoltó térnél egy „Belső malom” van feltüntetve, a patakmeder pedig itt szigetet képezett. A térnél akkor még nem volt híd, csupán az említett sziget déli csücskénél létesítettek egy kis gyalogos fahidat, amelyen át a volt „káptalani sorháztól” tudtak a „Szt. Miklós utcára” (a mostani Széchenyi utcára!) kijönni. Az ottani — azóta megszűnt — kis köz neve Setét-köz volt. A Tűzoltó téri jelenlegi híd újabb keletű, éppenúgy, mint a mai Markhót Ferenc és Sándor Imre. utcák, között, valamint a Mecset utcához vezető hidak. Száz évvel ezelőtt a régi „Casinó utcza” és „Irgalom utcza” között kocsival még a patak medrén át közlekedtek, míg ugyanitt csak padlón jártak át a vízen a gyalogosok... Eger egykori egyik legnevezetesebb alkotása, a volt „Minoriták hídja”. Mint ahogyan kezdetben mondották: a „Piatz és Vár-ali utzáknál”. A török idők utáni „Űjszerzeményi Bizottmány”, a Commissio Neoacquistica 1690-ben itt még csak fahidat említ, és pár évtizeddel később is csupán ilyen hidat készíttetett itt a városi tanács. Am a mai Dobó tér szerepe a XVIII. század első felében mindig jobban növekedett, így ott épült fel 1718 után a barokk városháza, majd ez követően a tér „méltóságához” illő kőhíd. Az új hidat Giovanni Baptista Carlone olasz származású építőmester, később Eger szenátora építette 1731-ben. Egynyílású faragottkő boltozató volt ez a híd, mellvédjén a és folytatólag a partfalon tíz kedves szoborral. Sajnos a híd az 1878. évi nagy árvíz idején annyira megrongálódott, hogy utána le kellett bontani, a mai híd csupán 25 éves múltra tekinthet vissza. A török korból maradt fenn a város másik nevezetes hídja, a közelben volt ferenc- rendi templomról és kolostorról elnevezett „Barátok hídja”. Ez a híd már Eger török megszállása idején is létezett, amint erről Evlia Cselebi ozmán „világutazó” is megemlékezik. A napló szerint: „...a vártól ötven lépésnyire nyugatra ötven lépés széles árok fölött egy kőépületű erős hídon kell átmenni, mert itt egy leírhatatlan, s a pokol mélységéről fogalmat nyújtó árok van. Ebben az árokban az élet vize folyik...” A híd a török idők után is megmaradt, nagy volt a fontossága, mert a katonaságnak a várba való felvonulásához használták. A XVIII. század végén a hidat még szépítették is: mellvédjeire szobrokat helyeztek. Sajnos a hidat a második világháború végén felrobbantották és ma itt is új híd áll. ★ A „Barátok hídja” után az Eger-patak a Klapka utcánál egy új híd alatt fut át, majd a Népkert évszázados fái között folytatja útját; Itt az egykori „püspöki nyaraló — Kastély” közelében egy- egy kecses kőhíd ívelte át 1775 után az „Eger-vizét”, és a vele párhuzamos „malomárkot”. Sajnos a hidak elpusztultak és csupán az egyiknek a megmaradt kövedből állítják most össze a bevezetőben említett érdekes kis népkerti hidacskát! Hevesy Sándor A régi „Barátok hídja”. A németek 1944-ben ezt is fel robbantották. JÓ KIS MURI A z asszonynak egy árva szót sei — Egy szót se! — Szoknyás nekünk ott ne legyen! — Ne legyen! Így kezdődött az összeesküvés. A férfiak Összeesküvése. Plugor Adóm eszelte ki. Együtt mentek Keskeny Zsigával anyagot vételezni a külső nagy raktárba. A gödrös, rázós földúton lassan haladt a teherautó. Volt idő a bezélgetésre. Plugor pedig igazi mestere a beszédnek. Most is úgy adta elő a mesét, merre járt a városban, hol evett-ivott kedvére valót, hogy Keskeny Zsiga szaporán nyeldekelt, mert szájában érezte az étel meg az ital ízét is. Ámuldozva hallgatta, s a végén azt mondta: — Elmennék oda szívesen magam is.— Plugor mindjárt kapott a szón: — Hiszen elmehetünk! Vasárnap elmehetünk! — Jókedvűen kurjantva csapott rá Keskeny Zsiga vállára: — ... Csinálunk egy jó kis murit, hopsz, te Zsiga! Keskeny Zsiga helyeselt: — Miért ne csinálnák? Fizetjük a benzint, a kilométert és kész. Ah, ugye te is benne vagy? — kérdezte a sofőrt. A sofőr az út gödreivel volt elfoglalva, s esak később válaszolt: — Én benne vagyok minden muriba, de nem biztos, hogy az elnök is belemegy. — Nem biztos?! De a fertelmetes jóságát ennek az életnek! Mindig csak dolgozzunk, dolgozzunk? Szórakozás meg nuku? Csak egy koszos kocsma van az egész faluban, ott még iszogatni sincs kedve az embernek. Elmegyünk abba a városi mulatóba és kész. A dolog elhatároztatott, erről több szó az Ütőn nem is esett. Plugor minden részletet eltervezett, s úgy állapodtak meg, hogy délben beállít az elnökhöz a hármas delegációjuk. A hír azonban előttük járt, s úgy tálalták az elnök elé, hogy: vasárnap a városba mennek a férfiak — asszonyok nélkül. Az elnök a hírre megrázta a fejét, s keményen azt mondta, hogy a kocsi csak akkor indulhat el, ha az asszonyokat is viszi. Így fogadta a delegációt is. — Itt nem lesz semmiféle külön utazgatás. Ha a pártbizottságiak megtudják bent a járásnál, mit mondana!: majd? Hát miféle nőpolitika ez, elvtársak?! És mit mondanak az asszonyok erre nem gondoltatok? Nincs semmiféle utazás és kész! Hiába is próbálták megnyerni a tervnek, hajlíthatatlan maradt. Csakhogy a delegáció megkereste sorra a vezetőségi tagokat és az utazást a vezetőség megszavazta. Az elnök egyedül maradt a tiltakozásával, s még bosszantották is emiatt eleget. — Megérdemelnéd, hogy téged itthon hagyjunk, ne vigyünk magunkkal... Aki az utaslistára feliratkozott, azzal mind titoktartást fogadattak: — Az asszonyoknak egy árva szót se! Az elnök mind csak mérgelődött: — Csak tudnám, mi a fene bajotok van az asszonyokkal?! — Hát mi lenne? Semmi. Mulatni akarunk egy jót nélkülük, nyugodtan. Nna! Csak fék lenne rajtunk ott az asszony. — Hm! Jó a fék a kerékpáron is, partnak lefelé... — érvelt az elnök, de senki nem hallgatott a bölcselkedésére. v » asárnap egész délelőtt járták a várost, az ódon, szűk utcákat, hosszan csodálták a szép, barokk-épületeket. Délután meccsre mentek, izgultak, kiabáltak, szidták a bírót. Meccs után besorjáztak a fényes mulatóhelyre, azzal, hogy: ereszd el a hajamat, sose halunk meg! A fal méleltt összetoltak hat asztalt. Jobban szerettek volna a túlsó oldalra ülni, a földig érő nyitott nagy ablakok mellé, de a pincérek eltessékelték őket. Az ablakok mellett is össze volt tolva vagy hat asztal, középen jókora kartomlapon adta tudtukra a fekete betűs felirat: „Foglalt”. Üveg sört rendeltek mindenkdnék és hozzá féldeci rumot, aztán konyakkal folytatták. Vacsora előtt, már mindenki előtt ott sis- tergett a borssal meghintett brassói aprópecsenye, Plugor Adám tele pohár konyakkal felállt, hogy pohárköszöntőt mondjon. Jókedvűen ,,halljuk”-oztak. — Tisztelt barátaim! — kezdte a bőszből Plugor, de rögtön elakadt. Kimeredt a szeme, arca elsápadt, s teste kicsit hátra is billent. A többiek ijedten nézték, hogy mi a baja. Egy kéz utána is kapott, nehogy a falnak essen. — Halljuk! Halljuk!! — sürgették az asztal végéről. — Mondjad már azt a szépet! Am Plugamak sémi hang nem jött ki a torkán, csak bámult mereven a kijárat felé. Mindnyájan az ajtó felé fordultak. — Az asszonyok! — jajdult fel egy hang. Jöttek az asszonyok kiiöltazve, megcsinosodva. A férfinépnek, akár elébb Plugornak, ki- meredt a szemük, az arcuk elsápadt. Jöttek az asszonyok vígan, nevetgélve, egyenesen a foglalt asztalsor felé, s még csak pillantást se vetettek embereikre. Az emberek bambán figyelték asszonyaik felvonulását. — Szóval, nekik foglalt?! — kérdezte valaki furcsa csodálkozással, s erre mindany- nyian gyanakodva az elnökre tekintettek. Az elnök arca cigarettafüst mögé rejtőzött, úgy fújta egyszerre a füstöt, mint valami gyárkémény. Plugor Adám merően bámulta az asztal méllé telepedett asszonysereget. Mindenáron megpróbált erősen a felesége szeme közé nézni, de az asszony rá se hederített, észre se vette. Az asszonyokat, mint méhek a réti virágokat, egyszerre körüldongták a pincérek. A férfiak hökkenten ültek székeiken, senki sem tudta, hogy tulajdonképen most mit is kéne csinálni. Sok-sok hallgatás után valaki azt indítványozta, hogy meg kellene kezdeni a béketárgyaJást. Mind az elnököt unszolták. — Menj oda, Ignác... Nádkám... — Én? Még hogy ón menjek?! Nem, nemi — De hát, te vagy az elnök! — Itt én olyan vagyok, mint tS.:. Nem megyek! — Menj oda, Ignác... Nácikéin.:. Nna, szépen kérünk. — Kérjetek, ahogy akartok! Ezt a pacalt ti rontottátok el. Hallgattak, hosszú ideig. — De valakinek csak oda kell menni! — Ki menjen...?? — Menjen Plugor, ő fundálta ki ezt az egészet. — Menjen, ő nagy mester, tud velük beszélni. — Én menjek? — nézett körül segélykérőén Plugor. — Nem menne oda inkább valaki más? — Menj te! — De mit mondjak nekik...?! — Csigázd az eszedet, az a fertelemes jóságos. .. ! Plugor,Adám erőt vett magán, határozottan felállt, „majd,én megmutatom”, begombolta kabátját és elindult az asszonyok asztalai felé. Lopva lesték, ugyan mire viszi? Plugor hajlongott, lendületes kézmozdulatokkal kísérve szavait csak magyarázott, magyarázott. Az asszonyok, mintha ott se lenn« az asztaluknál, nem figyeltek rá, egyszerűen levegőnek nézték. Kacarászva, nevetgélve beszélgettek, majd az asztal alá verte őket a jókedv. Plugor vérvörösen ballagott vissza. Káromkodott, foga közül sziszegte ki a dühös szavakat Az aprópecsenyére már ráfagyott a paprikás zsír, de senki nem törődött ezzel. \/ ajon megmentheti valaki vagy vala” mi ezt a reménytelennek látszó helyzetet? Hallgatva, bűntudattal bámultak kd az utcára. a földig érő nyitott ablakok résein át A járdán egy öregasszony ballagott, meghajlottá«, karján cipelve egy piros szegfűvel tele kosárt. Az elnök kirúgta maga alól a széket, s kirohant az utcára a virágot cipelő öregasszony után. Kisvártatva feltűnt a bejárati ajtóban, a kosár szegfűvel. Magához intette a pincéreket: — Rakják szét ezt a kosár szegfűt az asz- szonyok asztalán. Jusson belőle egyformán mindenkinek. Látszott az asszonyokon, hogy mennyire meglepődtek. Sorra szagolgatták az illatos virágokat. S aztán már megenyhült pillantások szálltak a tékozló férfiak felé. Pataki DeaS L
