Népújság, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)

1972-05-14 / 112. szám

VWWVWWWW\A^\AAAA/WWWWV\A^/VAA/W\AA/WWWWWWVVWW^ ... hogy hálpaklacs. Ne nézze meg még egyszer ezt a szörnyű szót a kedves olvasó, mert van annak értelme, értette azt nagyon is a tógátus diák, aki legá­tusba járván, fejből citálta, hogy Bergengóciában meny­nyire rúg a dácia. Mindeme szavak bizony régiek már ,1 ha hinni lehet Jókainak — és miért ne lehetne őnéki hinni —, a XVIII. század debreceni református diák­jainak szókincséből valók. Nevezetesen, a tógában, eb-’ ben a bokáig papi köntösben járó ifjoncok Bergengó- ciában — azaz a meséből kölcsönzött, de nagyon is va­lódi faluban — „osztották” ki az addig tanultakat, ne­vezik ezt ma a pedagógusjelöltek részére gyakorlati tanításnak. És ezért akkor dácia, azazhogy pénz is járt, igaz, hogy több esztendőt kellett eitöltenie a hu- manissiménak, a diáknak a dáciáért. A hálpaklacs pe­dig a hadaró diáknyelv nyomán, összevonásból szüle­tett: hála a papnak, a másvilágon is van kulacs. Azaz­hogy: sikerült megszerezni azt a boldogságot, amitől e világon is másvilágban van az ember. Amiért Jókai, És mégis mozog a föld című, a re­formkorról szóló regénye eszembe jutott és aminek okán még idézni sem restelltem „rettenetes” szavakat, az nem más, mint ama — úgy gondolom —, józan nosz­talgia, azért a korért, amikor ugyancsak meg kellett küzdenie a hazáját szerető diáknak —, hogy diák le­gyen és maradhasson. A nosztalgiának pedig nem más, mint az az oka, hogy a hajdani debreceni diák, amikor kiballagott az életbe — már nem a főurak csimutáira gondolok —, még mindig abszurdumnak nevezte a töl­tött káposztát, de a tudatlanja is sokat tudott azért az akkori tudományok velejéből, mígnem a mostani di­ák... ügye... Tudom én azt, hogy ostobaság egy szocialista or­szág ballagó diákjait és ballagását összevetni a debreceni egykori togátusokéval. Nem is gondolok én vissza többet rájuk — egy ideig nem —, azt ígérem, hanem inkább azon töröm a fejem, mennyit tudnak, mennyit érnek a mai ballagók? Az életbe hetek múlva, az érettségi után ki­lépők! Minden bizonnyal eme ország történetének leg­okosabb, legrátermettebb, immáron 18 évesen férfivá, ' felnőtt nővé érett emberei lépnek ki az életbe. így kéül ennek lennie, mert a szülők, a rokonság, az ismerősök ismerik legjobban a gyereket, s ha nem így lenne, dehogyis rendeztek volna hétországra szóló lakodalmát a ballagás idején, dehogyis vágtak volna hí­zót és borjút, csirkék és ludak hadát, nem lett volna oka a ballagás a halak rémisztő szapora halálának, s nem folyt volna a bor Bergengóciáig. Hogy a sörről és az egyéb italokról szót ne is ejtsek. És természetesen nem kaptak volna ezek a gyerekek kivétel nélkül mind — ki kevesebbet, ki többet, de inkább csak többet: ajándékot. Nem szerényét, nem emlékeztetőt, hanem igen gyakran olyat, hogy attól koldul és nyög a szülő, mégha százszor letagadja is. Meg a nagyszülő is, meg a sógor és koma is. Mert ugyan gazdagabbak vagyunk, mint a debreceni diákok korában voltunk —, na, már megint kezdem? —, de annyira mégsem. Illetőleg eny- nyire mégsem? .—.a— Vagy igen? Aztán az is eszembe jutott, hogy ezek közül a gye­rekek közül, akik a ballagásra- úgy megünnepeltettek, akik miatt néhány apa felmentvényt is kapott, hogy mélyebbre nézzen és nézett is a pohár tartalmat kutat­va —, szóval, hogy e gyermekek közül... hogy is mondjam ... lesz, aki még törleszteni sem lesz képes a ballagásért kapottakért. Hogy most kezdődnek még csak az érettségik, amelyeknek nehézségeit megküzdve, lesz, aki a harcot megállja és lesz olyan is, aki nem, vagy csak félig állja. Magyarán: előre ivott itt szó szerint is egy or­szág a medve bőrére, azazhogy inkább az érettségi pa­pírjára. Az, hogy érettségi után melyik szülő, milyen formában köszönti gyermekében a munkás, a dolgozó embert, a maga álmainak megvalósítóját, az valóban ma­gánügy. S különben is, bukott diák, aligha lesz érett­ségi után egy jó ideig a család szeme fénye. Ám az, hogy a ballagás meghitt és bensőséges, valóban meg­ható és megkapó, a gyermek felnőtté válásának e bú­csúzó pillanata, miként válik évről évre valami oktalan ajándék és eszem-iszom döpinggé, hogyan köszönti év­ről évre mind több szülő, egymást is „cukkolva”, mind nagyobb fénnyel és pompával és „mindent belé”-vei — az egyszerűen pedagógiailag, az emberré nevelés szem­pontjából sem tekinthető — szerintem persze —, ma­gánügynek. Melyik az a munkás szülő, aki előre megkapja a bérét, a nyereségrészesedését, a prémiumot azért a munkáért, amit el fog majd végezni... Mert a munka nem a ballagással, hanem manapság még mindig az érettségivel fejeződik be: a középiskola négy esztende­jének munkája. Így aztán níiért mondaná a ma diákja, hogy hál­paklacs. Miért? Még hogy van kulacs? Metszett kris­tálypohárban aszúbor, az van, amennyit akarsz, kis­fiam ! Tévedések elkerülése miatt e sorokat olyánvataki írta, aki mint szülő, maga is részese volt a ballagási dínomdánomnak. Tekintsék ezt józan önkritikának. Vagy ha úgy tetszik, kijózanodott számvetésnek. WSiVWSAAAAAAAAA/»^W\AA^NAAAA^VSAAAAA/VWVVVWWVVVVVWWWWVVV TESTVÉREK (Vietnami grafika) A^vVVSAA/SAA/VVVVVVVVVVWVS/WWVWWWWVWW v TOLDALÁGI PÁL: Jlteq (tat Utó karaiig s zó Ha megszólalnak a harangok, mintha jő hírt jelentenének, zászlók lobognának, és frissen felcsendülne egy rövid ének, mely miután elhangzik, mégis tovább remeg a levegőben, Ártatlan és áttetsző hangok! A múltkor is hogy meglepődtem: mint Jób, én is szemétben ültem s rossz gondolatok cserepével vakaróztam, de a harangok megszólaltak, és víg és éber és fiatal is lettem újta; ezekben a pillanatokban a dicsőséges tavaszoknak nagy erejével felragyogtam. /WAWW'MÁAA/VWVVVWWWVWVWMVWÁ/WWVVWNV IÖJJ LE A SÍK FÖLD­" RE ... Két évszázad­nál öregebb episztola strófá­ja élén ez a serkentő, hívó biztatás az útnak indítóm. Mária Terézia volt testőrét, felvilágosodottságunk vezér­alakját, Bessenyei Györgyöt hívta, csalogatta a költői le­vél, ő azonban nagy dolgok elfoglaltsága miatt sohasem fordíthatta szekere rúdját a Tárná mellé. A mai króni­kást se a versben kínált praktikák, a „tanulj marako­dást” csábítják utazásra. Nem annak megismerése hajtja, hogy... melyik a jobb. szántás, mint megy a kaszálás, melyik szebb aratás, mely földön kell zabot, áf- pát, kölest, búzát vetni, s mint lehet paripát, kost, bikát, kant, ártánt nevelhet­ni. Azt kitudni űzi a nyomo­zói kíváncsiság: emlékszik-e Tarnaörs faluja az itt szüle­tett költeményes holmik al­kotójára, őrzik és ápolják-e literatúrai örökségüket, Or­czy Lőrincet, kinek által a falunév lexikonok és iroda­lomtörténeti munkák lapjai­ra került? Csend van, szombat dél­előtt, és dologidő. Lassú tempóban hajt gép­kocsink, így is minduntalan kátyúkba, gübbenőkbe for­dulnak a kerekek. Erre ha­ladhatott tán zörgő barátom jó kétszáz éve „az Örs öreg Dallójá”-hoz Kazinczy Fe­renc. Vitt útja erre elébb a főúri költő epigon Koháry Istvánnak, s az itteni hadi­táborban ért véget földi útja híres kuruc generálisunknak, Vak Bottyánnak.. Láthatta e vidéket Széchenyi, ki az Or- czyak méntelepének nemes paripáit jött el csodálni ide. Zarándoklatra tért Tarnaörs- re Jókai is, „kinek emlékét egy feledésbe ment írása, sírfelirata örökítette meg”. Mindenképp és sokszorozet- tan irodalmi és történelmi emlékhely számunkra ez a Tárná menti tájék. A falut két folyamág fon­ja körül, sziget kezdődik it­ten, a Tárná hatalmas „szi­gete.” Városba kívánkozó villák, csinos, szép új házak Irodalmi emlékhelyek Ali egy Őrsön csokrában áll falu közepén az Orczyak kastélya. Az ősi fészek. Itt született 1718-ban, s itt halt meg 1789-ben. Rég elporladt már a földben a legapróbb csontja is. * /TRCZY LŐRINC LÁBA ™ NYOMÁT még képle­tesen, jelképesen is hiába ke- resnők. Lóra termett ember volt, aki ritkán járt gyalog. Lóhátról szemlélte a Tárná­tól Tiszáig elérő birtokföld­jeit, amely — úgy mondják — minden órában egy ara­nyat jövedelmezett. Nemes mén nyergéből parancsnokol­ta saját kötelességén felsze­relt lovas ezredeit, hajdú és jászkun huszárjait. A hét­éves háborúban harcolt Drez­dánál, Hadik András oldalán megsarcolta Berlint, s mint nyugalmazott tábornok tért vissza örsi birtokára, gaz­dálkodónak. Volt főispáni helytartó, majd főispán is Abaúj megyében, s mikor tisztségéről leköszönt, a Fel- ső-Tisza és más folyók sza­bályozásának kormánybizto­sává állították. Különben közéleti ténykedése mel­lett is a poétika, a versírás volt mindene, igazában a rí­mek szerzésének vágya telje­sítette ki az életét. Nem tagadom, elméjn gyakran ösztönzött Firkálni, Fébúsztál amit kölcsönzött, Szándékom azonban mindenkor ütközött, Mert bajos hivatal dolgomhoz kötözött. örsi jószága volt kedvelt és rendes lakóhelye, alig is hagyta el birtokát hosszabb időre. Fel-felrándulgatott ugyan Pestre és Budára, pártfogolt írói közé, ám szí­vesebben fogadta literátor barátait Tama menti kasté­lyában, az „ártatlan falusi élet” környezetében. Sokan is zarándokoltak „az örsi böl- cső”-höz, élvezve a mecénás bőkezű vendéglátását. Ka­zinczy Ferenc például nem kevesebb időt, mint két tel­jes esztendőt töltött Orczy- nál, Tarnaörsről is szakadat­lan irányítva és szervezve a magyar literatúrát. Verseket írtak és olvastak egymásnak, ezzel teltek a napjaik. 1/ ÓRÁN REGGEL ÉR- " KEZÉK Kazinczy, oly időben, hogy generális Orczy uram még álomban nyugo­vók. Kazinczy kitisztálkodott az út porából, kicsit pihent, hogy fáradságát elűzze, majd sétát tett a kastélypark ősi fái alatt és várija, „míg a fő­ispán hivatni fóg.” Pályám emlékezete c. em­lékiratában Kazinczy riport- szerű érzékletességgel örökí­tette meg a tarnaörsi talál­kozást, s az első közös nap eseményeit: „ .. .Mente nél­kül, de a szent István rendje commandeuri pántlikájával nyaka körül üle szobájában, mert a nap igen meleg volt. Elővevé verseit kéziratban, s amiket Barcsay Ábrahám íra hozzá és barátaihoz, s a fran­ciákat, kiknek poétájikat minden más nemzetségbeli­eknél inkább kedvelte...” így olvasgattak beleunásig, míg elkövetkezék az ebéd ideje. Ebédnél és a vacsora ideje alatt szó sem esélc versről, irodalomról. Aztán, mikor a vacsora étkeit elfo­gyasztották, Orczy „szó nél­kül inte... hogy követném...” «s éjfélig ismét kellett ma­radónk, s ismét olvasgatva”. Később — ezt még min­dig a Pályám emlékezetéből tudni — mikor Miskolcon összetalálkozik a két íróba­rát, megismétlődik az örsi eset. Orczy akkor úgy rende­zi a dolgot, hogy még az ebéd ideje alatt túl legyen a hivatalosságokon. Aztán Ka- zinczyval bezárkózik az iro­dájába, s „itt is elővevé szek­rényét, melyben verseit, s a Barcsayét tartogatta ... s vé- gigolvasá”. Magyar Hírmondó, Orphe­us, Magyar Múzeum, Új Ma­gyar Múzeum — ezek az iro­dalmi és kritikai folyóiratok őrzik lapjaikon Orczy Lőrinc szép magyar nyelven megírt verseit, cikkeit, beszédeit. Két könyvbe vannak gyűjtve köl­teményei: Költeményes hol­mi egy nagyságos elmétől (1787) és Két nagyságos el­mének költeményes szülemé­nyei (1789). Pedig sosem akarta közre bocsátani a ver­seket: „Nem méltó, hogy jus­son sok ember kezében”. Állok az ősi kastély gyo­mokkal, gazzal felvert zárt udvarában. Az oszlopsorok most is szomorúan merenge­nek, s tán még szomorúbban is mint amikor hosszú évek­kel ezelőtt itt jártam. Réges- rég tanyát ütött itt a bomlás, az enyészet, a pusztulás. Va­lamikor őrállomás, szép vízi­vár állott itt, annak kövei­ből emelték ezt a kastélyt., Még 1936-ban azt írhatta ró­la a monográf us: „Épülete egyrészt emeletes, másrészt földszintes. 42 szobája, hatal­mas istállói, lovardája és üvegháza ma is a régi szép időkről mesél.” A kastély jó ideje életveszélyes, látványa elkeserítő. Pusztulnak a kö­vek, porladnak a falak, az enyészet foga rág itt min­dent, mindent. S egy napon tán recsegve-ropogva össze is roskad. Pedig ez a kas­tély műemlék. Építészeti ér­ték. Pataky Dezsf

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom