Népújság, 1972. május (23. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
Vendéglátás — ma Ez van, ezt kell szeretni... — Pincér szeretnék lenni. — Szakmája? — Hegesztő vagyok. — ? — Azért jönnék ide, hogy többet keressek. ★ — A vendég felkeresett bennünket, felháborította a furcsa „vendéglátás”. — Tudok róla, hogy megverték a felszolgálók. Ittas volt, felháborítóan viselkedett. — Felelősségre vonta a pincért? — Nem tudtam megállapítani ki volt, senki sem vállalta ... — Nem ez volt az első eset __ — Tudom, de higgye eL, nem könnyű a dolgunk: „hiánycikk” a szakképzett felszolgáló, ha elküldöm, ki marad? Azzal kell dolgozni, aki van. Megtörtént dialógus mindkettő. Az egyiket a Felsőmagyarországi Vendéglátó Vállalat munkaügyi vezetője idézte: a másik egy részlet az újságíró és az égni Kazamata vendéglátakombi- nát főnökének beszélgetéséből. Ügy hisszük, mindkettő jelzi a megyei vendéglátó- ipar alapvető gondját, sutal ennek leglényegesebb ösz- szetevőjére is. Érdemes ezt .körüljárni”, erről beszélni, hiszen megkezdődött a főidény, s turisták ezrei keresik fel Eger -városát, s a megye nevezetességeit. S a vendég nemcsak látni, hanem enni, inni is akar... |2.| Pincér, pincér..: munkáskéz kerestetik, csak hát hiába. Lényegében erről beszél mind a Panoráma, mind a Felső-magyarországi Vendéglátó Vállalat képviselője. Bóta László igazgató: — Kevés . a „szakképzett dolgozó, s nincs elég kisegítő alkalmazott. Négyszázötvenhét ember dolgozik száztíz vendéglőnkben, presszónkban, borozónkban, kocsmánkban; közülük százhúsznak nincs szakképzettsége; hetvenketten büfékben, kis egységekben dolgoznak, lényegében csaposként, de vezetőhelyettesd beosztásban; több mint negyvenen presszókban „pultosok”, kávéfőzők, felszolgálók. Égetően szükség lenne szakképzett szakácsokra. Csak egy példát: hosszabb ideig „képesítés nélküliek” főztek két hatvani egységünkben: a Búzavirág és a Park étteremben. Fülöp Gyuláné. a Felső- magyarországi Vendéglátóipari Vállalat munkaügyi vezetője: — Két megyében, Hevesben és Nógrádban tevékenykedtünk, nyolcvan egységben, közel nyolcszáz dolgozót foglalkoztatva. Alkalmazottainknak csak ötvennyolc százaléka rendelkezik szak- képzettséggel. 3, — Nem vitatjuk, hiszen ezek tények. Az is tény viszont, hogy ebbe belenyugodni nem lehet, mert a vendég közérzete forintokban kamatozik mindkét vállalatnak. Miként keresik — épp emiatt a kiutat? Fülöp Gyuláné válaszol, de tájékoztatását elmondhatná Bóta László is: a gond ugyanis közös. — Jelentős az elvándorlás is. Miért? Nincs szabad szombat, legtöbbször vasárnap is dolgozni kell, s nincs az a szabadnap, amelyik pótolja a hétvégi ünnepet. Mindehhez tegyük hozzá, hogy dolgozik a konkurren- cia is: ha valakinek 2—300 forinttal többet Ígérnek a Panorámánál, akkor nem sokat fontolgat, hanem távozik tőlünk. Különösképp igaz ez a fiatalokra vonatkoztatva. Nálunk a törzs- gárda kizárólag az idős generációból tobcrzódik. Tegyük hozzá, nem kevés: dolgozóinknak öt ven százaléka. Bóta László megjegyzése: — Az utóbbi években sikeresen küzdöttünk az elvándorlás ellen, elértük, hogy dolgozóinknak „csak” negyven százaléka mond búcsút a vállalatnak. A legveszélyesebb konkurrens az ÁFÉSZ, csábító lehetőséget kínál, azt, amit mi nem tudunk mindenkinek nyújtani: a gebint. |4.| Nézzük a kiútkeresést. Lehetőség: a szakmunkásképzés, különböző tanfolyamok. Bóta László: — Közéd száz dolgozónk tanul tovább, vesz részt a szakmunkásképzésben. Pillanatnyilag „túltermeltük” a tanulókat is: 215 fiatal képzésével foglalkozunk, számítva arra, hogy idővel csökken a nyolc osztályt végzettek száma, s arra is, hogy mind több szakképzett ifjúra van szükségünk. Mindez szépen hangzik, de közbeszól a fluktuáció: úgy hiszem, optimista vagyok, amikor azt mondom: jó, ha a* idén végső negyven tanulóból megmarad nálunk 20— 22. Mindkét vállalatnál majdhogynem túlzott figyelemmel gondoskodnak a tanulókról. Említsük a felső-magyarországi vendéglátó esetét: nemcsak ösztöndíjat adnak, hanem nyereségrészesedést is. A féléves, illetve az év végi bizanyitványosz- tás után, az eredménytől függően pénzjutalmat kapnak a leendő pincérek, felszolgálók, szakácsok. Hiába, ha a másik cég többet kínál, az ifjú szakmunkások már keresik a munkaügyest: „Kérem a könyvem... ott többet kapok.” szegezte Bóta László, majd így folytatja: — Ügy gondolom: károm év múlva meghozza eredményét a szakmunkásképzés. A kisegítő alkalmazottak gondját csak az előkészítő munka, s a mosogatás gépesítése oldaná meg. A MÉK idővel talán biztosítja a tisztított zöldséget, burgonyát, de a mosogatás gépesítését egyelőre nem tudjuk megoldani, mert túl drága és túl nagy teljesítményű gépeket kínál az ipar. Ez nekünk ráfizetés lenne. S a Felső-magyarországi Vendéglátó Vállalat véleménye? — A komyhalány munkáját valamikor nehéz fizikai munkának minősítették. A munka majd ugyanaz maradt, csak a minősítésről feledkeztek meg központi szerveink. Mi igyekszünk könnyíteni, vásároltunk az egri Platán étterembe mosogatógépet, de ez csak a kezdet. Adunk egy takarítónőnek majdhogy többet, mint egy gépírónőnek, mégsem jönnék, mert hiúságukat sérti a munkakör megnevezése. m — Kiút azért van — öezösszegezzük a „körséta* tapasztalatait. Kevés a szakképzett ven- déglátóipari dolgozó, nagy a komfcurnancia a cégek között, olykor közelharc folyik egy szakemberért. S az eredmény? Nemegyszer felületes vendéglátás, ügyeskedés a vendég forintjaiért. S oly kor — riportunk elején már említettük ezt a kirívó példát — vendéglátás önbíráskodással, ütlegekkel. Sajnos, pillanatnyilag ez van, minőségi válogatásra kávés a lehetőség, mert a sér- tődékeny dolgozó felmond, és megy a konkurrens céghez. Szóval: éz van. Sajnos! S ezt kell szeretni...? Pécsi István ENERGIAKONCEPCIÓ A FANTASZTIKUS regények izgalmával vetekednek azok a száraz, tényszerű adatok, amelyekkel az OMFB egyik tanulmánya a világ energiaéhségét jellemzL Ami a múltat illeti: száz esztendő alatt, az ipar robbanásszerű fejlődésének hatásaként, a föld fogyasztása a kereskedelmi forgalomban nyilvántartott alapenergia-hordozók- ből több mint harmincszorosára emelkedett A történelmi közelmúlt még látványosabb grafikonvonallal ábrázolható: a második világháború óta világméretekben hozzávetőleg tizenöt évenként kétszereződik az energiahordozó-igény. Ha a világ csillapíthatatlan energiaéhségét most már a mi hazai körülményeinkkel, igényeinkkel vetjük egybe, mindenekelőtt arra kell utalnunk, hogy az energiahordozók termelésének bővítésére rendkívül költséges, különösen sok beruházást feltételez, következésképp: nálunk sajátosan fontos, hogy gazdaságosan, a költségeket és az eredményt okosan egybevetve tervezzük a fejlesztést is, az energiahordozók felhasználását is. Ebből a szempontból elsősorban az a változás érdemel nagy figyelmet, amely — a világirányzatokhoz igazodva — a hagyományos szilárd tüzelőanyagokról a korszerű és gazdaságos szénhidrogénekre állítja át folyamatos fokozatossággal a népgazdaság energiamérlegét. Az energiaszerkezet módosítása azonban jellegzetesen az a terepe a gazdaságnak, amelyen csak hosszú távú programokra alapozva lehet biztonságosan előrehaladni. A távlati energiapolitikai '„A világ szemészei Budapesten” írták a lapok nagyon helyesen, hiszen április második felében az Európai Szemésztársaság kongresszusán az egész világról gyűltek össze szemorvosok Budapesten, hogy tanácskozzanak. Ezért irányult a világ szemészeinek szeme Európára és ez az Európa most Budapestet jelentette. Talán éppen ebből az alkalomból az Elet és Tudományban is megjelent egy hír, hogy „mesterséges szaruhártyát állítottak elő, amelyet kapron- szálak segítségével rögzítenek a sérült szembe.” Az örömteli hírt az olvasó nem tudta kellőképpen értékelni, mert azt írta a lap, hogy az operáció után „a beteg látásának élessége egy dioptria”. Aki emlékszik arra, hogy a dioptriával az optikai lencsék erősségét szokták mérni, az arra is emlékszik, hogy az egy dioptria bizony nagyon kevés érték... Viszont az egy századtól az egy egészig mért látásélességben az egy egész a legnagyobb érték... de egyáltalán nem dioptria... • • • A tv-híradóban meg azt hallottuk 14-én este, amikor egy kiállításon részt vevő japán festőkről volt szó, hogy „a japán művészek csak fekete és fehér színeket használnak.” Pedig a Budapestre jött japán szemorvosoknak is az volt a véleményük, hogy Japánban is sokféle szín van, mint nálunk, csak éppen a feketét meg a fehéret nem nevezik náluk sem színnek... Mint ahogy a fekete tusrajzról mi sem mondjuk, hogy milyen színű ...De annak is örülhetünk, hogy nem hallgatták a világ szemészei a márciusi rádiókabarénkat, ahol az hangzott el, hogy „Pupilláim kitágultak,, mint a morfinistákriak”... Ajért a morfinisták felismerésének egyik jeleként az efrész világon éppen a rendkívül beszűkült pupillát ismerik. .\, í-i;-. (DR. SZEMES) Wfe. május 7., vasárnap Szenzáció nélkül 75 éve Ha volna valamiféle nagy számonkérő hely, ahol feltennék a kérdést: — Mondd, Czobor Mihály, te hogyan éltél le eddig hetvenöt évet?... a kicsit görnyedt hátú, ösztövér ember nagyhirtelen nem is tudna mit válaszolni. Az ilyen ünnepélyes kérdésre csak valami nagyon ünnepélyes mondatot illene megfogalmazni. De mi van abban ünnepélyes, hogy ő tulajdonképpen cSak dolgozott. így, egyszerűen, mindek kiegésztíés és minősítés nélkül. Csak dolgozott. Még sámlira kellett felkapaszkodnia, amikor a nyomdában a betűszekrény előtt elkezdett tevékenykedni. Komolyan, a játék szándéka nélkül, ahogy látta az apjától, a felnőtt ismerősöktől, a könyvkötészetben, a nyomdában. Rövidke szövegeket szedett ki. Így kezdődött. Azután folytatódott az első világháború puskaporszagú, vérgőzös éveivel, majd értelmet kapott a harc a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásakor. Ezekben az időkben sem csinált semmi különöset. Marokra szorította a puskát, és ment a vörös-csillagosok között, ahová a parancs szólította. Végigverekedte a fénylő március 21-től kezdve a gyászos augusztus 1-ig a szűkre- mért időket. Annyit kapott érte a fehér uraktól, hogy egy évre büntető századba osztották be. Már 1922-őt írtak, amikor leszerelt. Az első útja a nyomdába vezetett. Végre mesterséget tanulhatott a hatósági formák szerint is. Azóta éppen ötven esztendő telt el, de Czobor Mihálynak még csak huszonnégy. — Két évet tudok igazolni az SZTK-nál, mert a többi- te nem jelentettek be, Az államosítástól, 1950-től pedig még csak huszonkettő múlt. Azóta is dolgozik a Heves megyei Nyomda Vállalat gyöngyösi üzemében. Az ember csak hallgatja a válaszokat, nézi a szikár öreget és nem érti. Honnan ez a makulátlan egészség? És a munka iránti szinte kény— Mikor megy nyugdíjba, Miska bácsi? — Majd, ha küldenek. Dolgozni szeretnék, amíg csak bírom. — Hány napot hiányzottá munkából eddig? — Azt sem tudom, mi a betegség. Nekem az SZTK még egy fillért sem adott soha. De gyógyszerre sem költöttem még egy krajcárt se. Én csak akkor maradtam el a nyomdából, ha szabadságon w-Hami, . szerű vágyakozás? Mert Miska bácsi ki is mondja: neki az élet csak addig tart, amíg dolgozhat. El sem tudja kép zelni másként a napjait. So ha nem volt semmi káros szenvedélye. Valamikor egy ékszerész barátjával töltötte el a szabad óráit csendes beszélgetés közepette, de hogy az öreg cimbora munkahelyet változtatott, és mostaniban már a fényes csillagok gyémántragyogása felett őrködik a mennybéli ékszerboltban, még otthonülőbb lett, mint valaha. Csak a ci garetta parazsa izzik fel gyakorta az ujjai között, amikor mélyre szívja a dohányfüstöt. A szesz nem vonzotta soha. Miska bácsi fogalom a nyomdászok körében. A gyöngyösi üzemben úgy óvják, dédelgetik, mintha becsületszóra vették volna át megőrzésre, hogy a fejükkel felelnek az öreg szaki jó egészségéért. Szinte egyidős az öreg nyomdagépekkel Még mindig emlegeti az egyiket, amit összetörtek az ud varon, pedig jól bírta még a vén masina a munkát. Akár ha életének egy darabkája pusztult volna el az ócskavassá lett géppel. A nagy nemzeti ünnepe ken mindig ott ül idős társaival együtt a fő helyen Kabátján megcsillannak a kitüntetések: a Tanácsköztársaság Emlékérem, a huszonöt éves párttagságért járó Jubileumi Érem, a kiváló dolgozót megillető vörös csillag. Egy szorgalmas emberöltő érmékben kifejezett állomásai. A lelkiismeretes munkás, a politikailag is elkötelezett ember jutalma. Czobor Mihály az ötven évi munka után most azt számolgatja, hogy jövőre telik le a huszonöt éve a hivatalos panírok szerint. Vajon ez a szép jubileumi alkalom végre tartogat-e majd a számára is valami szokatlant, valami mást az eddigi szürke hétköznapok özönében? Hátha a vállalat igazgatója is köszönteni fogja! Felcsillan a szeme, ha erre a lehetőségre gondol. Hiszen eddig semmi sem történt vele olyan, ami másokkal is meg ne történt volna. Talán az a huszonötödik esztendő lesz másabb. így élt le eddig hetvenöt évet, minden szenzáció nélkül. Csak tette, ami a kötelessége volt , - - G. Mdnár Ferenc koncepció — amely jóval 4 negyedik ötéves terv kidolgozása előtt készült —, módszertani szempontokból is jó példája a korunkban immár nélkülözhetetlen távlati tervezés jelentőségének, hatér konyságának. A TÁVLATI TERV természetesen soha nem léphet fél azzal az igénnyel, hogy a változások folyamatainak árnyalatait is szabályozza. Ezért az energiapolitikai program is a szerény és sokatmondó „koncepció” elnevezést viseli, amiből az is következik, hogy mindenekelőtt a fő irányzatokra összpontosítja a figyelmet, a részletek eldöntését átengedve egy-egy időszak népgazdasági tervének. S ez a módszer, az eddigi tapasztalatok szerint, eredményesnek bizonyult, ami abból is érzékelhető, hogy a negyedik ötéves terv energiamérlegét szembesítették a távlati koncepcióval, és kitűnt, hogy a korábban kidolgozott fejlesztési irány (amely közkeletű nevezéssel „szénhidrogén-programként” ismerünk), változatlanul helyes^ érvényes és megfelel a középtávú terv követelményeinek. A szénhidrogén-program a gazdaságfejlődés egész SOE részfolyamatát összegezi, a hazai kutatástól, a szénhidrogének — az olaj és a földgáz — importarányainalB meghatározásáig; a szénbányászat differenciáit fejlesztésétől, az ezzel szorosan összefüggő szociálpolitikai teendőkig; a gázvezetékek: tervezésétől a gázkészülékgyártásig. S ha a program — mint ebben az esetben is —• világos koncepcióra épül, akkor az egy-egy esztendőben előálló részletváltozások sem okozhatnak zavart. HA MÁR TÖBBSZÖR utaltunk a távlati irányzatokra^ lássuk a tények tükrében is mindenekelőtt ezeket az évtizedes arányváltozásokat Nos, az- elmúlt tíz esztendőben a népgazdaság energia- fogyasztása több mint 50 . százalékkal nőtt, rrykőzben' ‘a népgazdaság energiamérlege is' mind erőteljesebben módosult a korszerű szénhidrogének javára. Amíg 1960-ban az energiaforrások kétharmadát a szén adta, 1980-ig ez az arány az ellenkezőjére fordul és a szénhidrogének emelkednek a kétharmados részarány rangjára. Ez egyszersmind azt is jelenti, hogy fokozatosan mérséklődik a széntermelés — 1970-ben a hazailag bányászott szén 9 százalékkal volt kevesebb az 1965 évi mennyiségnél —, bár közben, ami a szénbányászat struktúráját illeti, növekszik a korszerű, gazdaságosabb, magasabb kalória- értékű szenet adó bányák termelése. Tekintsük át végezetül a tények kalauzolásával: mit jelent mindez a negyedik ötéves terv nézőpontjából vizsgálódva. Ami az energiamérleg korszerűsítésének ólesztendős ütemét illeti: a szén- hidrogének aránya a tüzelő- aanyag-forrásokban az 1970. évi 38—39 százalékról 1975- ig 53—55 százalékra emelkedik. E változás rendkívül fontos tényezője a gázprogram, amely azzal számol, hogy 1975-ig mintegy 6.5 milliárd köbméterre emelkedik a földgáz-felhasználás, s ebből mintegy 5,3 milliárd köbmétert a hazai termelés fedezhet. A tervidőszakban hozzávetőleg 900 kilométernyi gázvezeték épül, és elkészül a Szovjetunióval ösz- szekötő vezeték. Az energiamérleg korszerűsítésének rendkívül jelentős tényezője: a vili.amos- energia-előállító ka pa cit ások bővítése. A középle ára tű terv mintegy 1400—1500 MW kapacitásbővítést irányzott elő — mindenekelőtt a Gagarin. illetve a Dunamenti Hőerőművek fejlesztésére alapozva. Ezzel párhuzamosan bővül a villamos energia behozatala is. ENERGIAPROGRAMUNK lényege voltaképpen azzal jellemezhető, hogy a gazdaság nálunk is növekvő energiaéhségét differenciáltan, gazdaságosan — a hazai termelés és az import előnyös, kombinációjával — elégítjük ki! Tábori András
