Népújság, 1972. február (23. évfolyam, 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
A híd korhadt padlója I > tompán pufog lépteink alatt. A víz kecsesen kerülgeti a patakmederben levő szürke sziklakoloncokat. Apám rákönyököl a híd karfájára, én is felágaskodom, s tenyeremen érzem a szálkás korlát felületét. Lenézek a vízre, ahol mindenféle alakok, árnyak, foltok nyüzsögnek a fehér szikrává szétpattanó harsogásban, nézem, nézem, hogy már a szemem is belefájdul, odalent már mindenféle óriások, tarajos állatok, gyíkok, habzó hátú szörnyek viaskodnak ördöngós forgatagban, amikor elkezdek félni. Rémülten nézek lefelé a pallók hasadékain, talpaim alatt érzem a lenti dübörgést, ■már mindenfelől megragadnak, húznak lefelé a félelem karjai, és ekkor apám nagy meleg keze megsimogatja az arcom. A szobában sötét van, csak a redőny lehúzott rácsai között suhan be egy vékony sugár, A szoba üres, a bútorok súlyos mozdulatlansággal hallgatnak a sarkokban. Óvatosan, lábujjhegyre ágaskodva odalopózom a nagy üveges vitrinhez, félrehúzom az üveget; sehol egy moccanás az egész házban, még egyszer hátranézek; és ujjammal megérintem az elefántcsontlapú órát. A pincébe beverődik a fáradt délutáni nap. A hatalmas kád csordulásig telve az aranyszínű fürtökkel. A méhek lebegve, táncolva körbedongják a kádat. Hallom, hogy odakint megáll a kocsi, a lovak prüszkölnek, látom, hogy a borostyánszínú bor karimát rajzol a pohárra, a fiúk előttem állva nekidőlnek a présnek és beszélgetnek, behunyom a szemem, hogy jobban halljam a hangjukat. A lopó nekikoccan a pohár szélének, a hang vékonyan, tisztán egyensúlyozódik az üvegszálú magasságban és elhal valahol a pince távoli rejtett zugában. Életem legnagyobb pillanatai £ Zuhog az «f. A patakok végigfolytak a mellkasomon, a pulóver, nedves, puha rongyként borul rám. A lány hosszú hajszálain gyöngyökben csillog a viz. Csak ülünk egymásai szemben, az állomás padján. Szemben a láncon lógó vasúti órán robog előre a másodpercmutató, a tűz dübörögbe üti a nyakam, a lány haja mögött lassan megmozdul a vonat, a kocsik egymás után csattogva, zörögve verődnek át a váltón, az indító visszaszalad a sínek között. Sötétedik. Nem szólunk meg mindig. A jelzőlámpák piros és zöld fényei imbolyognak a szakadó esőben. A vasutas újra kimegy és visszaszalad és a vizfüg- göny mögött lassan, méltóságteljesen az utólsó vonat is elúszik az éjszakában. A szürke beton rohan a szélvédő előtt. A szembejövő forgalom elsuhog mellettem. Sietek, mert Várnak. Még szorosabban tapad a talpam a pedálhoz, a kocsi megugrik, bekattintom a rádiót, lenézek a kereső sápjára, hogy gyorsabban teljen az idő, elforgatom a gombot, zene szól. Ekkor bukkan fel előttem. Már nem tudok semmit csinálni. Az autó orra felemelkedik, könnyedén, lustán- elegánsan, meghimbálódzik. A nap biborszínűen permetez, a szélvédő üvege ropogva, recsegve apró tündöklő kristálygömbökre pattog, érzem a beáradó levegő friss illatát. Könnyű vagyok, szinte lebegek az ülésben, mintha minden állna, csak a bíborszinü ragyogás erősödik, a szemem beissza a fény bíborát. É s a tévedhetetlen bizonyosság érzésével tudom, hogy ez a legnagyobb pillanat az életemben. Szigethy András AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^^^\AA/^\AAAA/V\AAAAAAAAAAAAA/W\AAAAA/V\A^v/\AAA/\A/W\A^ VAAAAAAAAAAAAAAAAAA^^AA^ ( ANEKDOTÁK Egy milánói színházban az egyik nézőnek feltűnik egy tíz év körüli kisfiú, aki az első sorból nagy figyelemmel követi az egyáltalán nem neki való előadást. A néző megkérdi: — Mondd csak, kisfiam, van jegyed? — Persze, hogy van — válaszolja a gyerek, de a szemét le nem veszi a színpadról. — Es mondd csak, az édesapád nincs itt veled? — Nem, otthon van. — Otthon? Es mit csinál otthon az édesapád? — Hát — motyogja a gyerek —, azt hiszem, hogy a színházjegyet keresi. Egy fiatal tigris anyja kíséretében első ízben lép be a cirkusz porondját körülvevő ketrecbe. A hatalmas tömeg láttán a fiatal állat így szól anyjához: — Es ez a rengeteg ember nem veszélyes? — Egyáltalán nem — nyugtatja a tapasztalt tigrismama —, láthatod, hogy rács mögé tették őket. Csuk és Gek, a világhírű szovjet szőrmeipar reklámfigurái. Meneteli az Ezeregyéjszakából Nemzedékek kifogyhatatlan kincsestára az Ezeregyéjszaka; minden kor, minden nép megtalálja benne a maga szórakozását. A mese varázsa? Minden bizonnyal. Pontosabban: az is. Mert ugyanakkor e történetfüzér vonzásában része van annak is, hogy a mesék mögül kibukkan a reális tanulság. A Magyar Helikon gondozásában most megjelent, szép kiállítású kötet az Ezeregyéjszaka két történetét tartalmazza: a teherhordóról és a három lányról, illetve a tengerjáró Szindbád utazásairól szólót. A két, önmagában is' kerek egészet alkotó mesecsokor olvasásakor nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, miként került a három lány házába a három koldus, fél szemmel, nyírott szakállal mindhárman, hanem arra is, hányféle formában bukkan föl a jó és a rossz, a hűség és hűtlenség, igazság és gonoszság összecsapása. A két történetet Honti Rezső fordította, a kötetet Würtz Ádám színes nyomatú illusztrációi díszítik. (m) Szegedi Farkas László versei Először találkoznak lapunk olvasói Szegedi Farkas László nevével. Illő tehát, hogy versei elótt szóljunk a költőről, aki pár hónappal ezelőtt került az Alföldről erre a tájra. Szegedi Farkas László magyar—angol szakos tanár, aki másfél évtizede szerepel verseivel folyóiratokban, napilapokban. Korábban a szegedi tanárképző főiskolán dolgozott tanársegédként. Múlt év végéin került Egerbe, a Ho Si Mlnh Tanárképző Főiskola irodalomtudományi tanszékére, ahol könyvtári kutatómunkát végez. Kenyér, bor, kard (Egri prológus) „Jöttment”, mi lesz?... Küldött a sík, jöttem fáradt-kopottan, keresni híg borok után magamat más borokban. Ott lenn, a déli végeken ismert már a harangszó. Fölpislogok a hegyre, mint begyulladt Tökmag Jankó. ... De élt itt német, morva, rác, karddal tört a tőrökre, s búzája fogytán kenyerét örölt makkból sötötte. Én nem vagyok oly idegen, Mint ők: Sebők deák int, felém kacsint és megölel zömök Balassi Bálint. Tiszta búzából akarok kenyeret sütni, szépet. Kenyér, bor, kard — lesz mindenem. Kenyér, bor, kard az élet! Kenyér, bor, kard az ének. Világoskék Ennyi volt, minden, semmi. Láttam. Világoskék, könnyű ruhában, táncolt, szép volt és ismeretlen, néztem, a hús-kék szoknya lebbent. Ermyi volt; minden, semmi. Szép volt. Szelíd szeptember, meleg égbolt. Es aztán elment. Már csak emlék, de nélküle szegényebb lennék. 9 Éji vonatút Megint megyek. Hány döngölt éjszakán, hallgattam már a kerék kattogását, és hányszor bántot bús, áporodott fülkék unalma, az éji sivárság! Mit hajszolok, szikár ámokfutő rohanva folyton, fojtott éjszakákon, talán tudom: csak azt a drága Szót. mit végre egyszer el kell kiabálnom. Meglelem majd, de folyvást menni kell. Éjfél van, kopott fülke és sivárság, s mint egy rossz költő botló verseit, úgy hallgatom a kerék kattogását. Egy halott lakásában jártam. Hátrahagyott holmiját leltároztuk; elnyűtt, igénytelen bútorokat, kínos gonddal kezelt, szegényes, naftalinszagú ruhadarabokat, öreges őrzött értéktelen tárgyakat. De elrejtett értékeket, tízezreket, takarékbetétkönyveket is, amelyeket néhai tulajdonosuk precízen nylonzacskóba csomagolt. Ezekről tudtam, ő bízta rám a titkot hetekkel ezelőtt Suttogva, a lépcsóházból beszűrődő zajokat figyelve mutatta meg a már-már nevetséges és képtelen rejtekhelyeket. — Itt lesznek, ha meghalok. • - Folytan erre gondol. — Muszáj rá gondolni. — Mennyi ez? — Nyolcvanezer. — Miér. nem költi magára? — Nem kell nekem semmi. A szekrényből, az ágy alól, a kamra polcairól, a konyhának nevezett sötét előtér minden kis zugából konzervek kerültek, élő, százszámra. Egy részük már használhatatlan, a gyári jótállás évek óta lejárt némelyiket megette a rozsda, ragacsos, büdös lé szivárgott belőlük. Ezek voltak a legrégibbek, és rájuk rakva, szinte rétegekben a mind közelebbi időkből valók. — Az élet bizonytalan. Minden lehetőségre fel kell készülni. Ezt gyakran hajtogatta. — Háborúra gondol? — Nincs olyan rcesz, amelynél rosszabb ne jöhetne. — Mégis, mire gondol? — Engem semmi sem érhet váratlanul... Ócska papírbőrondokben. a polcok hátsó részén, el torlaszait sarkokban, papírzacskók heverlek, kristálycukorral és rizssel töltve. Lehetett vagy negyven-negyven kiló, ha nem több. Kövérre hízott, riadt egerek rohantak szét, ahogy a csomagokért nyúlt az ember, a kirágott zacskókból a poros padlóra ömlött az egérpiszokkal keveredett rizs és cukor. Emlékszem, mindig ugyanabban a ki fakult, agyon hordott melegítőben járt Mogorva volt és bizalmatlan, mint az idős, magányos férfiak általában. A kevesek közé tartoztam, akikkel szóba állt. Mert egykor a szomszédom volt, a ház tulajdonosa. A házé, amely valamikor a harmincas években vidám napokat láthatott. Földszintjén elegáns étterem volt, nehéz keményfa asztalokkal, drága tomett- székekkél. Kint magas orgonasövénmyél szegélyezett kerthelyiség, amely fölé hatalmas, vörös csíkozású vászon, te tőt lehetett kifeszídás, időrágta hordódongák találhatók benne, a volt vendéglőben pedig a környék legnagyobb önkiszolgáló boltja van. A vállalatok épp úgy bért fizettek a tulajdonosinak a helyiségekért, mint a négy házbeli lakás bérlői. — Enyém, és mégsem az enyém.'.2 — mondogatta az öreg, míg élt Én meg ezt manditam neki: — Most élhetne. A bérekből legalább kétezer összejön, havonta. Valamennyi nyugdíjat is kap. Pénze van a takarékban. Mit akar? PINTÉR TAMÁS: KA GMAT EK teni. Távolabb, a forgalmas utcai fronton, különálló épületben volt még egy olcsó, kisvendéglő és tágas söntés is, a futóvendégek és a vékony pénzű kirándulók számára. A zenekar egy félkör alakú, nyitott erkélyen muzsikált, és ‘ az emeleten kártyaszobák várták a vendégeket Kártyaszobák? Az igazsághoz tartozik, legalábbis a környékbeliek szerint, hogy ezeket a hangulatos, diszkrét kis helyiségeket időnként egészen más, intimebb játékok céljára is kiadták, nevezetesen: alkalmi párocskáknak, egy-két-három órára. Minden bizonnyal nagyszerűen megfeleltek erre a célra is, arra is. Hogy aztán lakásnak nem voltak éppen a legideálisabbak, azt saját keserves tapasztalataimból tudom. Laktam ott. A valamikori nyitott erkélyen most leginkább száradó ruhák lógnak, az étterem helyén ma is elég gyakran megfordulnak részegek, de rendszerint nem önszántukból: a kerületi rendőrkapitányság karáé ti megbízottja székel itt Az egykori borospincét a MÉH bérli, hordók nem, esetleg csak rozs— Mindig beosztással éltünk, akármeny- nyink is volt. Nem költöttünk semmi feleslegesre. Sem én, sem a bátyám. Nőtlenek voltunk, kevéssel beértük. — Szeret utazni. Miért nem utazik legalább? — A világ mindenütt egyforma... S most nagyon nyomasztó érzés volt rakosgatni a tárgyakat. Az asztalon még ott állt az utolsó sovány reggeli maradéka: egy darab üres pirítós, fél citrom és csorba fajansz bögrében kevés kihűlt tea. Ezen a reggelen beszéltem veáe utoljára. Rosszul érezte magát, mégiscsak nehezen egyezett bele, hogy orvost hívjak. — Csak a pénz kell nekik! Segíteni nem tudnak... — Tervszerűen, a hivatalos ügyben járók kegyetlen alaposságával vettük sorra a dolgait. Minden fiókát kihúztunk, minden zugba belenéztünk. A szúette kétajtós szekrény aljából rendezett iratcsomók kerültek elő: telekkönyvi kivonatok, adóbefizetési nyugták, számlák, üzleti levélek, átvételi elismervények, igazolások és egy internólási javaslat fotómásolata, amelyről többször is hallottam. — A bátyám angolbarát volt í« ezt nem tartotta magában. Járt a szája. De az államosításkor jól jött a papír. Nem vették el a házat. — Később felajánlották, nem? — Ötvennégyben. Mert nagyon szorították a prést. Magas volt az adó. Felajánlottuk a házat az államnak. Nem kellett... Leltároztunk a hideg szobában. — Egy darab átmeneti kabát, használt, kopott, százötven forint — A tanács tisztviselője gyakorlottan, jól olvasható betűkkel írta a hagyaték darabjait az erre szolgáló nyomtatvány rovataiba. — ... Három lepedő, a húsz forint... Egy pár magas szárú cipő, negyven forint... Konyhai edények, takarók, használati tárgyak, ingek ... Á. húsz forint... Vajon gazdájuk életét mennyire becsülhette volna a leltározó?!
