Népújság, 1972. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1972-01-23 / 19. szám
A-é* tkA"£ «; ^J^JSjSJ^ft . • • hogy a tudomány legújabb álláspontja szerint az embert nem a munka tette emberré, hanem igenis a pereskedés. 'Ha az ember nem találta volna fel a jogi, a hivatalos perpatvart a semmiért, más szóval a semmi fogalmába beolvasztható valamiért való vitát, ma is ott ülne szomorúan a fa tetején és mondjuk holmi színes szirmokért pereskedő méheket szemlélné. Mert a pert feltalálván a méhek lennének emberek, azazhogy az „Apis sapien”-sek. így azonban a méhek nyüzsögnek a kaptárban és szállnak a virágra, míg az ember, aíkd perei és vitái miatt lejött a fáról, a bíróság folyosóin, hivatalok, szerkesztőségek előszobáiban nyüzsög és a paragrafusokra, valamint az ügyintézők idegeire szállnak kimeríthetetlen energiával és kitartással. „Sok mindem van, ami csodálatos, de az embernél semmi sincs csodálatosabb” — mondotta volt a nagy bölcs Szophoklész, s a nagy idők nagy távlataiból is határozottan igazat kell adnunk lenyűgöző megállapításának. Ha mi —■ ugyan — kissé mást is értünk esetünkben a „csodálatos ember” alatt. Mert valóban: ember találta fél a kereket és tüzet, de azt is, hogy a szomszéd udvarára csak 40 fokban nyitható szellőző ablakot vághatok az én házam falán. Az ember találta fél az iránytűt, a távcsövet és az altatást az operádénál, és azt, hogy hány centi lehet az eresz csorgása a másik háztulajdonos portájára. Az ember fedezte fél Amerikát és fordítva az amerikai ember Európát, az ember fedezte fél az Androméda-ködöt és az atomenergiát, és az ember volt az, aki kifundálta, hány & hány millió esetben lehet bírósághoz, ügyészséghez, hivatalhoz, vagy más szervhez fordulni olyan esetekben, amely esetek csak a legritkább esetekben — esetek. Homo Indem. Így is szokták mondani: a játékos ember. Hát játsszék az az ember azzal a jó... De nem: az ember a paragrafusokkal játszik, a mások idejével és Idegeivel játszik, olyankor, amikor az emberi társadalom egyre krónikusabb időhiányról panaszkodik. Mind kevesebb az idő a csendes és oktató, a lelket üdítő olvasásra. Mind kevesebb idő van a szemlélődő természeümádatra. Alig van idő színházra, mozira, alvásra, lassan már a csókra sem lesz idő. De az ostoba pereskedésre, az egymással' való oktalan perlekedésre mindig vdLt és úgy néz ki, hogy ezután is bőven lesz idő. A szerkesztőségi posták a megmondhatói — és az ügyészségi, a bírósági, a tanácsi posták is természetesen —, hogy milyen agyafúrtan ostoba és kétségbeej- tően semmitmondó ügyekben csattannak fel indulatok, keresnek emberek olyan igazságot, amelynek megtalálása esetén sincs a kezükben semmi megfogható. Hacsak annak érzése nem, hogy valakinek sikerült megkeseríteniük az életét és meglopniuk az idejét. Hol vagyunk már a „tyúkperek”-től, amikor is a tyúk valódi, néha egyetlen értéket jelentett, s ilyenformán meg is lehetett magyarázni a kegyetlen ragaszkodást a vitához, a perhez. Hol vagyunk már az Arany János-i fülemüleperektől, mart ott legalább a csalogány szép dala volt az ürügy, az árnyat adó szép diófa ága az eszköz, a „ha per, úgymond, hadd legyen per”-hez. Manapság azonban a sző szerinti néhány forintért, tízet sem élérő négyszögölért, csattanó ajtóért, állítólag rossz helyre nyüó ablakért, egy hangos szóért és jogos, de rafináltan. a bírói döntésre támaszkodó, a kisember pénzét csak így kifizetni akaró vállalatok pjszLicsárko- dásáért, a kártya és a nő helyett már csak a hivatallal, az emberrel, a paragrafussal való packázásban izgalmat lelő paranoiásak hercehurcáiért fizetünk az órák millióival. Az emberi, idegsejtek, a neuronok száz- és százmilliárdjaival! S az ilyen ügyekben hámozott luftballonként semmivé váló emberi erőfeszítések, verítékcsöppék ezer és ezer hektoliterjeivel. Nem, semmiképpen sem, az A—2 ellen képtelen az emberiség védekezni: a két ember közötti értelmetlen perpatvarkodás ellen még úgy sem. S az influenzával legalább lefekszik az áldozat, de az „ügyek” talpra állítják, marionettfiguraként ide-oda rángatják az embert és mennie kell és tennie kell és őrlődnie kell és közben őrölnie kell mások idegeit, fogyasztania mások idejét és elrabolni az időt és energiát, amikor pedig van és lenne bőven mit tennünk, mert kell az idő és minden energia. Sok van, mi csodálatos? De az embernél semmi sem csodálatosabb? Esküszöm, így van! • Még, ha beperelnek is érte. e — Itt vannak a kimutatások. — Tegye le — mondta gyorsan Huber főmérnök. Irtózott a haszontalan fecsegéstől, se kedve, se türelme nem volt hozzá. De alighogy visszabújt a munkájába, máris megbánta, hogy olyan kurtán intézte el az embereket. Most is megszólalt benne az a bizonyos hang: „Ez így nem megy, öregem! Megértők leszünk, barátságosak.” És kelletlenül megszólalt: — Máskülönben mi újság? — Semmi — mondta Gitta az adminisztrációból. Elképzelte Huber feszengő arcát, ha rákezdené: „Biztos, hogy András nem szeret. Még együtt vagyunk, hetenként kétszer megölel, hogy ne vegyem észre, már régen szakított velem.” Ha így mondaná el, talán végighallgatná. Szüksége volt rá, hogy Andrásról beszéljen. Amíg beszélt róla, öngúnnyal, iróniával, úgy érezte, hogy védi magát valami ellen, ami orvul tör rá, kiszolgáltatja a magánynak, a gyengeségnek. Az Andrásról szóló vég nélküli történetek elnémították azt a vékonyka hangot, mely ijedten futkározott a mellében. Legtöbbször maga se tudta már, hogy úgy történt-e minden, ahogyan elmesélte, mert a szorongás valamit elvett és valamit hozzáragasztott az érzelmeihez, formátlan anyaggá gyúrva, ami nemrég még szerelem, vágyódás volt. — Nos, történt valami? Minden rendben? — kérdezte Huber az íróasztallámpához intézve Szavait, majd a karórájára pillantva — hát akkor... — Az ötös műhelyben felszerelték a szellőzőkészüléket. — Már tegnap. Sőt, ha jől tudom, már tegnapelőtt. — Huber felemelte a töltőtollát. Mehetek, állapította meg Gitta, aki ismerte az unalom jelbeszédét. Ha Andrásnak elmondhatná, hogy Huber észrevett rajta valamit ... „Nem akarom zavarni magát, Huber elvtárs” — „Nem zavar, hisz én kértem. Halljuk, nincs bizalma hozzám?” és így tovább. Gitta érezte, hogy mihelyt elhagyja az irodát, tovább nő benne ez a párbeszéd, új részletekkel bővül, s éjjel már úgy toppan elé, mintha csakugyan megtörtént volna. Huber töltőtollával a fogát kocogtatja: Hát csak bírjon ki, viseljen el, gondolja Gitta, önkínzó örömmel csapva le minden közönyös vagy éppen türelmetlen mozdulatra. Azértis feltartja! Nem dőlne össze a vállalat, ha egyszer megkérdezné: mi van magával Gitta? — Velem? Semmi az égvilágon! András ... négy éve járunk már együtt... hetenként kétszer még megölel... — és végigmondaná azzal a csípős gúnnyal, amely mindig bevált. Hiába, stramm nő maga, mondogatják elismerően a kollégái, alkalmat adva neki, hogy Andrásról beszéljen. Elszórakoztatja őket a szenvedésével Az is pokolian mulatságos, amikor ártatlan képpel jelenti ki: attól fél András, belépek a káderlapjába. Apus ugyanis csokoládékirály volt. Nyolc segéddel dolgozott. Ez nagy szám, régi szám. Ezen annyira mulatnak, hogy azt is elnéznék neki, ha szemük láttára bánkódna. Egy ilyen jópofa, mint ő. Ha kedve van búsulni, tessék. — Nos — szólal meg Huber, ide-oda tologatva az asztalán levő tárgyakat. •— Van még valami? — Ezt már kérdezte. Mindegy, barátságosnak kell lenni, megértőnek. — Átköltözködtek a második emeletre? — Ez is megvolt. Már mehetne Gitta. Mire vár? Jól van, belátom, hogy rideg vagyok, de legalább ismerem az embereimet. Gitta jó munkaerő, kiegyensúlyozott, megbízható, s ráadásul csupa kedély, csupa jóindulat. De mért nem megy már? Igaz, ő hívta vissza azzal a merőben felesleges kérdéssel: máskülönben mi újság? Mi lenne? Ami érdekli, azt, nem tőle tudja meg. — Mi baja? — kérdi már az irataiba merülve, csupán egy tenyérnyi síkot látva Gittából, annyit, amennyi a zöldernyős lámpa és az íróasztal lapja közé fér. A tenyérnyi sík megmozdul. Nem is figyel rám, gondolja Gitta. Azért én elkezdem. De sehogy sem találja azt a könnyű, magas hangot, amelyen elkezdhetné. Mintha minden megereszkedett volna benne. Felteszi a lemezt, a többi megy magától: „attól fél, hogy belépek a káderlapjába”. Erre figyelnie kell, hegyezni a fülét, végighallgatni. Ezután már azt is el lehet mondani. i: Csupa olyasmi jut az eszébe, melynek nincs története. Se története, se csattanója. András meg én... Mi ketten úgy voltunk... • hogy megy tovább? Ebben minden benne van Mentünk az utcán, ültünk egy pádon, vártunk egymásra, és jó volt. Bántottuk egymást, az is jó volt Kihajoltam az ablakon, intettem nein: Jövök! Felfütyült értem. Megismertem a lépteit... Huber felemeli a fejét: — Akar valamit mondani? — Igen... Nem! — Igen vagy nem? Mert dolgom van. — Vigyázat, inti magát, ne ilyen, kurtán. De hát ez nem társalgási éra. Nem érünk rá, sajnálom. Mint mindig, most is jóvá akarja tenni, hogy olyan, elutasító s bosszúsan mérlegeli, hogy az ilyen jóvátevé- si kísérletek még egyszer annyi időt, energiát esznek mag, mintha rögtön barátságos lett volna. Akkor két perccel megússza. Most legalább öt percet kell rászánnia. öt teljes perc esik áldozatul annak a hiábavaló kísérletnek, hogy ne tartsák goromba pokrócnak. Jól van, kedves lesz, nyájas lesz, egy fene. Csak tudná, mit kérdezzen, mi a csudát kérdez- zen? Maga ismeri Andrást, akarja Gitta mondani, de valami kemény burok elzárja a hangját. Minden mozdulata felelt a mozdulatomra. Most elkésve felel. Akkora késéssel... A kemény burok nőni kezd, a torkát szorongatja. Nem is tudtam, hogy ennyire szenvedek, gondolja hirtelen. A valóságban nem fájt annyira, mint így elmesélve. De hiszen egy szót se szólok, döbben rá, talán ha szólnék... Azt kell mondani. valami egyszerűt, mulatságosat. Igen, mulatságosat, hisz stramm vagyok, jópofa vagyok. — Hogy működik az új munkatárs, az a hogyishívják Zsuzsi? —7 No, de mosit már menjen. Több kérdés nincs. — Rendes lány — mondja Gitta és felbukkan előtte Zsuzsi fiatal, gyöngédhajlá- sú nyaka, ahogy az írógép fölé hajol. Zsuzsi nyugodtan sírhat, senkinek sincs a terhére. Minden fiatal rajta, fiatal, feszes, durcás, s ha a fiúja felől faggatják, a vállát rándítja s indigótól kék ujja szótlanul bököd! a billentyűket. S mennyi foga van, mennyi sok erős foga! „Hogy működik az új munkatárs?” Velem ki törődik? Mi ketten úgy voltunk Andrással ... Mi lesz velem? Figyeljen ide: akar nevetni? Ez egy édes kis történet, Édes! — Rendes lány — mondja s lába egyre mozog, mint a bogarak lábai, melyeket tűvel dugóra szúrnak. —Rendes lány, csak... — Csak? Mi baj van. vele? — A körmét ráspolyozza. — Mit csinál? — Jaj, nem lehet kitúrni! — Munkaidő alatt a körmét ráspolyozzia? Miért nem szól rá? Gitta becsapta az ajtót Huber méltatlankodó hangja utána úszik: „A körmét ráspolyozza?” A körmét ráspolyozza, ismétli a szürkére mázolt folyosónak, de a kemény burok nem pattan meg benne, a kemény burokban valami dörömböl és nyöszörög, egyszerre hallja a két hangot egymáshoz tapadva, egymás ellen törve. „Senki sem keresett?” kérdezi a nyöszörgő hang, s a dörömbölő folytatja: „Ha András keresne, mondjátok neki. „ Különben majd én!” Felnevet. A nevetés sűrű ráncokat vet a bőrén, mint tejen a meggyűlt pille. Zsuzsi ránéz s erélyesein továbbveri a billentyűket. A napfény lecsúszik a vállán, a mellére telepszik, mintegy pillangó. Dobpergésszerűen, szilaj on kopog a gép, egy percig sem hagyja abba. .Mintha a fiatalság indulóját kopogná. Gitta a táskája után nyúl. — Édes történet! András azt hiszi... — Hirtelen elakad. Körömráspolyt vesz elő, reszelni kezdi a körmét. Gondosan, vigyázva, majd egyre sebesebben. Amikor Huber deltáiban benyit, még mindig a körmét ráspolyozza, pedig már tövig volt reszelve mind a tíz, s a sarkaiból vércsepp sarkedt. | PALOTAI BORIS: RENDES LÁNV ■V-V -.TV,. . VV9 i NAGY ERNŐ: UTCA VVVWVVVVVVWVWVVWVVWWVWS PINCZÉS1 JUDIT: SUGARAT FONSZ A perc a teljes. De félsz, elárul. Kevés csak éj csak v éjszakául, < sugarat fonsz meg szemhatárul. í Hull rám büszkén koholt reményed J s a mindig minden elborít. Nem Várok én se jót, se rosszat.« A puszta léted boldogít.
