Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)
1971-12-12 / 293. szám
Ék Newsweek amerikai hetilap tudósítója nemrég elbeszélgetett a 43 éves ™ * Vita Latinával, s a következőket hallotta tőle: „Húszegynéhány éve dolgozom a repülőgépiparban. Már főmérnök voltam a Vouglas-részvénytársaságnál. Most felmondtak, és a legcsekélyebb reményem sincs, hogy munkát találjak. Fő-- ként azért, mert túl vagyok a negyvenen.” Md. Latino nem az egyetlen. Az amerikai business-világban elfogadott szabály, hogy a negyvennél idősebb ember kifacsart citrom, s ha az ilyen ember munkát keres, célszerű, ha megpróbálja — bár esetleg hiába —, eltitkolni a korát. Tegye például a következő módszerrel. A személyzeti osztály vezetőjének ajtaja előtt behúztam a hasamat, hetykén hátravetettem a vállam, feketére befestett hajamat összeborzoltam és beléptem. „Talán azt is várja tőlem — töprengtem —, hogy diszlépésben menjek az asztalához? Nem, hiszen akkor már pojácának látszanék...” — Milyen szép az idő, Sir — mondtam a hivatalnoknak, akinek a kezében megláttam a folyamodványomat. — El sem tudja képzelni, milyen élvezettel nyargaltam végig a tíz mérföldet otthonról az üzembe. Áltálában húsz mérföldet futok naponta, de ma reggel súlyemeléssel szórakoztam. Nem, semmi rekord, száz kiló volt az egész. A lelkes szónoklat közben egészen elfeledkeztem a pocakomról, amely kezdett visszadomborodni, de idejében észbe kaptam, s szinte röptében Állítottam meg. A hivatalnok hümmögött, kissé gyanakodva pislogott rám, aztán megint a folyamodványomat nézte. — Persze — folytattam —, az Ilyen súlyemelés óriási étvágyat csinál, de én reggelire rendszerint csak pár font tatár- bifszteket eszem, tudja, azt a fajtát, amelyiknek szürkés a tölteléke.. „ Ezekre a szavakra gonoszul jelt adott ■magáról a gyomorfekélyem, s rémülten figyeltem, hogy tör fel az émelygés. — Hm — folytatta a tisztviselő —, itt azt látom, hogy 1950. óta dolgozik, mint mérnök. Közben meg azt írja egy másik helyen, hogy 1940-ben született. — Te jó ég — villant az agyamba elszúrtam! Ilyen hülye módon tévedni... Mibe nem keveri az embert a tapasztalatlanság! — Mint látja — makogtam —, nagyon fiatalon kezdtem a mérnöki munkát. — Tízéves korában? — húzta fel gúnyosan a szemöldökét. — Kérem szépen... Anyám azt mondta, hogy már születésem idején rendkívüli képességek mutatkoztak rajtam... — Bátorkodom megkérdezni: hány éves korában végezte az iskolát? — Az iskolát? Az iskolát, ha jól értettem? Egy pillanat, mindjárt eszembe jut... Igen, ötéves voltam. Mint említettem, nekem rendkívüli... — Hát ez nagyon szép — szakított félbe komiszul a hivatalnok. — A vállalati szabályok értelmében meg kell győződnöm róla, hogy a jelentkezők nem festik-e a hajukat. Mert tudja, némelyik jelentkező festett hajjal állít be, hogy eltit- kolhassa a korát. — Felvett az asztalról egy vattacsomót meg egy üveget, amelyben valamilyen színtelen folyadék, volt. — Vesztettem — mondtam magamban, és a szivem majd kiugrott. — Mindjárt lemossa a festéket, és rájön, hogy a hajam ... — Sir — fogtam könyörgésre a dolgot —, mire jó ez? Hisz láthatja, hogy a frizurámnak természetes színe van! — Sajnálom — felelte komoran —, nálunk ez a szabály. Csak fiatal embereket állíthatunk munkába. Hajtsa csak ide a fejét. — Sir... — Sírásba csukló hangon, könyörgő mozdulattal feléje nyújtottam a kezemet. A hivatalnok ijedten visszahőkölt, és gépiesen tapogatni kezdte elegáns frizuráját. Es ekkor... Elszántam magam a kockázatra. Ráugrottam, és jól megrántottam a haját. Nem tévedtem! Kezemben maradt a parókája, ő meg rémülten takargatta tar koponyáját, úgy, ahogy a fürdővendégek szokták egy másik testrészüket takargatni a régi képeken. — Szszsz — sisteregte felocsúdva —, adja vissza a hajamat... Azt hiszem, a maga esetében el lehet tekinteni a próbától. Beléphet a vállalatunkhoz. Történetünkhöz speciális happy-endet találtunk ki. Mert Amerikában olykor még a happy-end is szomorú... Bán Ervin fordítása Z. tTu. Y'jeV * MÁRTON KLÁRAs BOOR AND RAS: A piros szegfű látogatása Tegnap kimentem a sírjához. Egész éjjel esett a hó, s még nem sepertek utat a temetőben. Térdig süppedtem, a hó belement a csizmám szárába. Álltam ott és nem gondoltam semmire. Leszúrtam egy piros szegfűt a hóba, azt bámultam egy darabig. Az úton, a drótkerítésen túl, két kisfiú jött, szánkóval Ahogy elhaladtak mellettem, nézték, hogy nincs lábam, és amikor távolabb értek, hallottam a nevetésüket. Később kisütött a nap. Csillogtak a hókristályok, és körös-körül a fehér hegyek, és ahogy ott álltam, arra gondoltam, hogy nem is igaz ez az egész Mert ő, akit szerettem, nem lehet a hfc alatt. Aztán elindultam hazafelé. Gyalog jöttem le a hegyről. A temető kőkerítése nagyon hosszú. Sokáig mentem mellette. Végighúztam a kezem a rücskös tapintású kerítésen, amelynek túloldalán apró kis ködobozok állnak egymás mellett, és koszorúk és virágok, melyek eltakarják a neveket, évszámokat. Ekkor beszélgetéseket hallottam onnan. Kérdéseket, amelyekre senki sem válaszolt, és feleleteket: „Mikor jössz haza, kicsikém?” „Fűzd be a gyerek cipőjét!” Vedd tudomásul, hogy ezt nem tűröm”. „Nem ezt ígérted.” „Ö, hogy szeretlek!” „Észrevetted, hogy .kirügyeztek a fák?” „Gyere, kislányom, fogjuk meg azt a pillangót!” „Főzök neked káposztás kockát, jó?” Így beszélgettek, egymás szavába vágva, de később már nem hallottam őket. Hazaértem. Egész délután ültem egy helyben, és kiszámoltam, hogy hány óra múlva lesz este, és vártam, hogy mikor szólal meg a telefon. Aztán amiken- becsengett, már nem kellett az egész. Csak ültem tovább, figyeltem, ahogy sötétedik, és ismét vártam a telefont. Végül, amikor nem szólalt meg, felvettem. Hallgattam benne a távoli zörejeket, búgáso- kat. Ültem tovább, cigarettáztam és ismét vártam a telefont. Arra gondoltam, hogy ha tízig eljutok, biztosan megszólal, és ha felveszem, valaki azt mondja majd nekem: „Halló, itt a mennyország beszél...” Vagy azt: „Itt a pokol.. Már egészen besötétedett, nem láttam az árnyékokat a falon, és odavittem magamhoz a vekkert, és hallgattam, •hogy ketyeg, és amikor már egészen beesteledett, kiszámoltam. hány óra múlva les éjfél? Éjfél után már elalszom, aztán jön a reggel és akkor megint itt ülök majd a fotelban és várok. Megvetettem az ágyat, és néztem, hogy milyen széles és milyen sok hely marad mellettem, ha lefekszem. Csali sétálgattam. Az ablaktól az ajtóig, meg vissza. Felgyújtottam az összes villanyt és bementem a másik szobába. Megálltam az asztala előtt, és néztem az üres széket, ahol ülni szokott. Kihúztam a fiókot, kezembe vettem a szemüvegét, amit a kórházban visszaadtak. Kihúztam a fiókból a vászon- cipőjét. Jólesett volna sírni, de nem tudtam. Aztán lefeküdtem. Nem tudtam elaludni, mert még soká lett volna éjfél. Hallgattam, ahogy az emberek mennek az utcán és beszélgetnek. Éjszaka jött a hókotró. Kinyitottam az ablakot, mert egy kicsit jólesett, hogy jött, és örültem, hogy nézhetem, ahogy elhalad a ház előtt Sokáig könyököltem ott Az ég egészen borús volt. A szél az arcomba fújta a hópelyheket, de én csak bámultam a sötétséget, és arcom odaszorltottam az ablakhoz. Ahogy ott könyökölteim, egy férfi jött az utcán. Cipője kopogása visszhangzott a másik oldalról. Szerettem volna megkérdezni tőle: hová megy? Utána is hajoltam az ablakból. Feltámadt a szél, összekócolta hajamat, tele lett hóváL Zörögtek az ablaktáblák. Ekkor visszamentem a szobába, és újra felgyújtottam az ösz- sxes villanyt. Bekapcsoltam a tévét és néztem fehér vibrálását, mert műsor már nem volt benne. A rádióban még találtam zenét. A szoba közepére mentem és addig táncoltam, amíg el nem fáradtam. A szemközti házban világos lett egy ablak. Egy férfi nézett ki és cigarettázott. Lehúztam a rolót és jól Lefüggönyöztem. Elővettem a konyakosűve- get. Felbontottam. Ittam egy vizespohárral. Aztán még eggyel. És me,gint eggyel. Énekelni kezdtem. Magam találtam ki á dallamot Mind hangosabban énekeltem. És ittam. Aztán leültem a szőnyegre. Ittam... Csak ittam ... Már alig volt az üvegben. Azt a keveset kiöntöttem a szőnyeg színes mintáira. Néztem, ahogy szétfolyik. Egy nagy piros elefánt rajzolódott ki. Lelógó ormánya volt és egyik lába túl hosszúra sikerült. Ettől még jobb kedvem lett és nevettem rajta. Az elefánt megmozgatta az ormányát és velem nevetett. Ekkor csengettek, az ajtóhoz mentem. Ö állt a küszöbön. Kezében a piros szegfű, amelyet reggel leszúrtam a töretlen hóba, Zakóban volt és nem nézett rám. Megfogjam a kezét. Jött utánam, engedelmesen. Nagyon hideg volt a keze. Leültettem a fotelba és óvatlanul megkérdeztem, hogy hol hagyta a télikabátját. Késve jutott eszembe, hogy a szekrényben van. Kivettem onnan és ráterítettem. A szegfűt még mindig a kezében tartotta. Megkérdeztem, miért hozta vissza? De, mintha süket lenne, csak nézte szótlanul a szemközti falat, és rajta a színes plakátokat... Elvettem tőle a szegfűt és letérdeltem elé. Simogatni kezdtem az arcát, kértem, hogy maradjon itt. Könyörögtem neki, hogy ne hagyjon el, és átöleltem. Érzéketlenül tűrte és maga elé bámult... Megfogtam a kezét Még mindig hideg v^lt Hoztam a pokrócot és a vállára terítettem. Aztán a paplant is. Én is odabújtam mellé és így voltunk sokáig. Aztán sötét lett és csend. Nagyon fáztam, mert ott feküdtem, a szőnyegen. A szobában égett a villany. Kerestem az elefántot, de nem találtam. Odakint már világosodott az ég. Megint kihajoltam az ablakon. Néztem az utcát. Még mindig esett a hó. Akkor arra gondoltam, hogy egyszer majd, nagy sokára, vége lesz... Mert, ha majd rágondolok már nem fog fájná semmi. Sírnom kellene, azért, hogy egyszer majd nem fog fájni. Hanem csak könyökölök az ablakban, ahogy mostanában teszem. És várok. Odamegyek majd éjszaka az ablakhoz, és nézem a sötétséget, vagy ha süt a hold, akkor azt. Ha pedig esni fog, akkor azt hallgatom, ahogy nsiJc, Nagyapámnál Istállószagú árnyék lóg a fákon Ha végigmegyek a kelő reggelen Elüldögél még rajtam ifjúságom S a foltos szájú vén szederjesen Hccsedlibokrok hosszú málnasorban Kocsi-port emésztő lázas „Afrika” Délibáb fülébe átkolompol Puli-vicsortól megvadult bika Rámröhög nagyapám aranyszőrú borja Beszélek hozzá a régi furulyán Szalonna fordul apró tüske-nyárson Lopó tök könnyezik szaporán. Eldalolászunk füstös alkonyatban Cirip-hegedű a tájon átszalad Hozsannát mondok én az elmúlásnál Ha öregapámból valami megmarad BENCZE JÓZSEF: QLem. oaqjjűk mfq .. Nem vagyok még olyan fáradt, álmomban még megjáratok vén füredi fakutyákat, szelíd gyerek-korcsolyákat. 1 Nem vagyok még olyan fáradt, megvárom míg tavasz támad, nehogy nélkülem köszöntsék társaim a tücskök, szöcskék. ANTALFY ISTVÁN: Műszak után Leszállt a tél! est sötétje. Besurrant a drótkerítésen, a gépszínekbe, műhelyekbe; s ellepte az udvart egészen. TéL Tél! este. Lámpa fénye Párásán látszik messziről csak. A munkások most készülődnek. Otthon család vár. És — a holnap. Kerékpárok futnak az útra. Egy-egy .Jóéjt!” visszhangja rebben. A fény egymásután kialszik a garázsban, a műhelyekben, nem cseng már a kalapács gongja. nem ível hegesztő világa, letelt a műszak, s Laci bácsi a kaput gondosan bezárja... 8ZOKOLAY ZOLTÁN: (Ballada Végtelen utakon kavarog a po:. penészes a világ, alszik valahol. Valaki meggyújtotta az eget. most szürke lánggal integet, forrong, kormoz, sistereg, felhő függönyök felett. Az utcán beteg lovat vezetnek, kopasz akácág megremeg, házak mögül fúj a szél, időt röpítő furulya zenél, vak cigány fújja énekét, vak cigány keresi életét Rommá lőtt a város, üszkös p keze, olajfoltos tűzfal, ez a mindene, útszéli tócsában fecskepár iszik, a beteg lovat meghalni viszik. Végtelen utakon kavarog a por, penészes a világ, alszik valahol. Túzszinú égen pacsirta énekel, kit érdekel, kit érdekel...
