Népújság, 1971. december (22. évfolyam, 283-307. szám)

1971-12-19 / 299. szám

SZAKONYI KÁROLY:

Tudtam, jól vagyok

f#5|gj íkor aztán már mindenhová be- ■ [ nyitottam, lát- 1 I tam, senki sincs i j I abban a házban. J|gLJ Nem olyanforma ■B ház volt, mint a

mienk, de azért csak volt abban éppen úgy konyha, kamra, szoba kettő is, meg veranda is, a verandán virágok, nem tudom, milyenek, a vastag zöld levelükre emlékszem, meg arra is, hogy a szoba falán ketyegett az óra, a térítőn morzsák voltak, egy cserép hamutartóban pedig cigarettavégek, olyan hosszú szopóká- júak; ahogy úgy el voltak nyomva, arra is emlékszem. Meleg is jött valahonnan, talán a konyha sparheldjé- ből, de ezt nem tudom, nem néztem, mert csak nyitogat- tam az ajtókat, hogy majd csak találok valakit. Nem találtam senkit. Kiáltoztam, hogy jöjjenek elő, de' nem Jöhettek, ha egyszer nem voltak ott. Fene tudja, hová lettek olyan hamar. Restelltem járkálni abban az üres házban; ahogy betettem egy ajtót, azt lestem, nem nyitnak-e rám mögülem, biz’ nem nyitottak, hát egy idő múltán kimentein az udvarra, onnan meg atz. utcára. A többiek, a mieink ott jöttek a kerítések mellett vánszorogva, mert igen fáradtak voltunk valamennyien; az egyiknél egy darab kolbász, a másiknál egy fél kenyér, emennél valami itőka, amannál lábasban valami éleség Csak azt lehetett hallani, ahogy jötték; a léptüket lehetett hallani, meg a csendes beszédjüket, mart amúgy akkora süketség volt, hogy ahhoz foghatóra nem is emlékezem as- eDőttroL Nekem még a fülem is csengett belé. Néz-, tem a mieinket, amint tó“ lagdáltak éaértesaét, é® les- 1 ték a házakat, a kerteket,

' meg a nagyobb épületeket, de még a templomot is, hogy hová lehették az itteniek? Tekintgettünk ide-oda. Az birizgálta legjobban az embert, hogy figyelnek-e valahonnan? Padlásról? Toronyból? Egyéb menedékről? Pedig nem moccant semmi. Se

egy ember, se egy kutya, macska, ló, más marha, vagy szárnyas jószág. Tán még légy se volt. Semmi. Amúgy minden a maga rendjében: az ablakok betéve, a vödrök a kutakon; a fákon az őszi levelek, egy Ids gyümölcs itt-ott: birsalma, szőlő, dió... Le is csippentettem egy jókora szőlőfürtöt, aztán ballagtam le az utcán a folyóhoz. Fáradt voltam nagyon. Leültem a parton egy vízkivetette fatörzsre, szemeltem a szőlőt, a lábam kinyújtottam; ej, de fájt a lábam! Gondoltam, levetem a bakancsomat, megáztatom a lábam a folyóban, még nem lehet olyan igen hideg a víz, de aztán csak nem buzdul- tam néki, elég volt, hogy jól kiny új táztam, s lestem a vizet. Szép volt a folyó, lassan hömpölygött. a fűcsomók belehajoltak, az ár meg dűtötte, ringatta őket, mintha csak játszana velük; meg is feledkeztem mindenről, olyan fáradt voltam, jólesett nézni a lassú sodort, a szemközti partszegély sárga csíkját, odább a füzest, aztán megint a lusta vizet; hallottam a kis escbbanásokat, ahogy a halak fel-fel dobták magukat a felszínre, bámultam a szétfutó, elmosódó vízgyűrűket, csipegettem a szőlőt Finom ízű szőlő volt, talán muskotály. Ízlelgettem, szétnyomkodtam a nyelvemen a szemeket tele volt a szám a szagos szőlő zamatéval.

hogy így ölök, odajön melléin az egyik fiú, mutatja, hogy leülne a fa- törasre, arrébb húzódtam; letelepedett, sóhajtott 9 nyomkodta a csuklóját azt amelyik annyira fájt néki. Bontogatta rajta a kötést hogy megnézze, javul-e, még én is néztem, hogy mondom, milyen egy seb, úgy harmadnapon, hát elég csúf volt nem csoda, hogy fájt neki. — Az anyjuk istenit — azt mondja —, oszt mégsem küldenek hátra.

“ Hát nem olyan az, hogy ne tudnád használni tőle a kezedet — mondom neki. — Kell az ember, na! — Csak azért mondtam, hogy megbékéljen a sorsával, van elég bajunk, minek eméssze magát még ezzel is?

Legyintett, aztán a jobbik kezével elővett a zsebéből egy marék olyanféle cigarettát, amilyet abban a házban is szívhattak, ahol azokat a hosszú szopókákat láttam elnyomkodva a hamutartóban. — Az ember! — azt mondja. — Mi az ember? — És megkínált.

— No, no! — mondtam, ahogy elvettem egyet a cigarettái közül. — Azért az nem legyintgetni való! — Rápipáltunk, eregettük a füstöt, ültünk ott a parton, mint a horgászok.

— Hát — azt mondja egyszer csak az a fiú — hát, talán már megvan a gyerek.

— Miféle gyerek?

— Az asszonynak — azt mondja. — Irta, hogy ilyentájt lesz az ideje. Elég fura, mi?

— Mi volna fura abban, hogy születik egy gyerek? — kérdem.

Rám nézett, aztán elóre- lokte a sapkáját a szemére, a jobbik kezével meg va- kargatta az üstökét. — Hát csak az, hogy olyan, mintha másvalakivel történne.

— Mi történne másvalaki, vél? — kérdem.

“ Ami történik. Másvalakivel, nem pedig velem. Meg velünk. Hogy itt vagyunk, az asszony meg ott

ran. És merre van egyáltalán az ott? Erre? Arra? Amarra? Valahol ott születik egy gyerek, aztán az az én gyerekem, de mégsem tudom, hogy megvan-e, vagy mi van? Meg hogy milyen? Semmit se tudok. Azt se, hogy igaz-e?

em mondtam c*n

erre semmit, mert olyan igen fáradt voltam. Azon járt' az eszem, hogy csak le kéne vetni a bakancsot, aztán belemártani a lábam a folyóba! De nem szántam rá magam.

—• Ügye a nossed»!—■!»««#- ti a fiú. — Csak nem fér a fejembe, hogy hogyan van

ez!

— Hogyan lenne? —mondom néki. — Így van. Ezen te nem segíthetsz. Majd elengednék, aztán meglátod a gyerekedet

Elfogyott a cigarettám, a

hosszú szopókát be lépöccintettem a folyóba.

— Kell másik? — kérdezte a fiú.

— Hagyd — mondtam neki. — Nem tesz jót az egészségnek, ha egyiket a másik után szívod.

De ő csak rágyújtott, s láttam, nem tudja kiverni a fejéből a dolgot, mert azt mondja: — Neked van családod?

— Van.

— Egy?

— Három.

— Az szép — mondja erre. — Nekem még csak ez az egy van, ezt sem láttam.

— Ha van.

— Van. Irta az asszony, hogy itt az ideje. Engem meg ide evett a fene mellőlük!

— Nem a te hibád — mondom. — Ne törd magad.

— Tán fényképed is van a tieidről? — kéreti aztán.

— Már hogyne vőnal —

Ezzel elővettem a tárcámat,

ott voltak a fényképek, meg egy lap is volt ott, amit már meg akartam írni haza. Na, gondoltam, meg is írom mostan. Odaadtam néki a képeket a két kisfiúról, meg a lánykáról. Nézte. Nem is tudom, mit nézett rajtuk annyit. A szeme könny be lábadt mielőtt visszaadta.

— Nekem is ilyen nagy fiam lesz — mondta. — A neve György. Mint az enyém Azt írtam, György legyen.

Nyújtotta, hogy tegyem el, de akkor kicsit lentebb a parton megláttam egyet azok közül. Mindjárt ráismertem a sapkájáról, pedig éppen csak kilesett a bokrok mögül. Még csak annyi időm se volt, hogy szóljak a fiúnak, hogy nédd a! Semeny- nyi időm se volt. Éppen csak felkaphattam a puskámat, aztán oda néki! Pedig fáradt voltam, de nem hiába gyakoroltam annyi ideig, jó volt a célzás. Az ember felemelkedett, aztán megperdült és eldőlt. Hát aztán csend lett megint. Csak a folyó csobogott, más nesz nem is volt tovább. A fiú még úgy tartotta a fényképeket a kezében, mint az imént, s azt mondta:

Tán többen is vannak!

allgattuk is, hogy mi lesz, jönnek-e még? De több nem jött. Ez valahogy elkóborolt, vagy mát akar ha - tott erre, a fene tudja. Oda kellett volna menni megnézni, hogy mi, meg hogyan, de olyan igen fáradt voltam, s a fiúnak sem akaródzott felállni a fa- töírzsről. Nem ‘ volt semmi nesz, hát nem is mozdultunk.

— Tedd el— mondta a fiú.

Elfektettem a puskámat a fűben; elvettem s betettem a tárcámba a képeket, szépen lesímítva mindegyiket, hogy ne törjön a szélük. Megnéztem a gyerekeket egyenként, s legfelül a feleségem arcát, aztán becsuktam a tárcámat. A lapot elöl hagytam, megkerestem a ceruzámat, és a térdemen nekifogtam az írásnak.

— Haza? — kérdezte a fiú.

— Hát! — mondtam. Látta, hogy nekiveselkedem, bólintott, odább húzódott, hogy ne zavarjon. Nézte a folyót és szívta a cigarettáját.

Én meg írtam:

Édes Kati

tudatom, hogy soraidat megkaptam, melyből értem, hogy nem tört össze a sütemény és az üveg Édes ka- ti nem tört össze semmi, a sütemény finom volt és a rum is és értem soraidból, hogy a gyerekek gondolnak rám, én is. és tudatom, jól vagyok, melyet nektek is kívánok tiszta szívből Édes kati most csak légy nyugodt még nem tudom mikor mehetek haza, itt nincs semmi újság, édesanyám menjen csak el orvoshoz mert a legfontosabb az egészség, csókolom is, meg a gyerekeket, fogadjanak szót, tisztel tetem Sámson urat, kicsit fáj a lábam, de ne ijedj meg Édes kati írj rögtön erre a tábori posta számra

szívből szerető férjed

János

ztán még néztem a folyót; a fiú elaludt mellettem a fatörzsön, pedig füstölt a cigarettája, úgy aludt Üldögéltem ott, mert még volt időnk, de azért neéi vettem le a bakancsomat, hogy megártasz sam a vízben a lábam.

ANTALÉT ISTVÁN VERSEI:

Már barát

Minden Jó szőt megköszönök.

A biztatásért hálát érzek.

(Igaz, a hálám nem örök, addig se tart talán, míg élek!) Tie nem felejtem, akinek annyit számítok legalább, hogy megjegyzi a nevemet, s nem gyűlöletből. Már barát.

Téli rege

Fehér világban ébredés,

— vagy álomkép és vízió? • Lángokban áll a téli reggel, izzik a csoda-tiszta bő, kék varázslatban a világ, tele hittel és gyötrelemmel, és a hóba beletapos •— de boldogan! — az ember.

Koccintok. Kiiszom előbb az egyiket, aztán a másikat.

Egészen sötét van odakint. Csak a behavazott ablakpatkány világit.

Ahogy kinézek, egy varjút látok ott állná. Benéz a szobába. Kitartóan néz. Megkopogtatom az ablakot Nem repül el. Talán éhes. Madarakat szoktam etetni De nem merem kinyitni az ablakot

Ismét iszom egy poharai. Odamegyek me^nt s varjúhoz. Csillagos az ég. Szabályos négyszögökben állnak egymás mellett.

Az üvegben már alig van valami. Nem érdemes pohárba

önteni. Felhajtom.

Nagy a csend. Kezemben az üveg. Nézem a varjút Mozdulatlanul áll. Fejét szárnya alá dugja, úgy alszik.

Arra gondolok, hogy most szép lassan kinyitom az ablakot és elzavarom onnan. Hogy ne lássam többé.

Ekkor megszólal a telefon. Felveszem. Nem válaszol senki. Csend van a kagylóban. Sokáig hallgatom. Aztán az ölembe teszem. Megint a fülemhez illesztem. Kezemből kiesik az üveg. Csörömpölve törik szét a padlón.

Belehallőzok a kagylóba. Nem válaszol senki. Ekkor már tudom, ki ö. Öröm fog el. Ez Ő. Vár engem. Ha lemegyek az utcára, biztos találkozunk. Ott fog állni valahol és vár.

„Ó, úgy örülök” — mondom neki. „Ne tedd még le a telefont.”

Akkor arra gondolok, hogy el fogók innen menni. Soha többet nem jövök vissza. Ha vele találkozom, soha nem jövök vissza.

El kell aiándekoznom mindent. „Halló — mondom neki. Mindent elaiándékozok és aztán indulok. Mire becsengetsz értem, már üres lesz a szoba.”

Felhívok esy számot. „Halló” — mondja egy íérfihang „Parancsoljon.”

Megkérdezem +őle, h"gv nines-e szüksége fotelokra.

„Fotelokra? Milyen színűek?”

„M!rdegyik zöld” — felelem neki.

,.Máns ott leszek” — mondja a férfi.

Megint tárcsázok: „Asszonyom, nem akarja a díszpár- náirr"‘? Televízióm is van...”

„Nekem is” — feleli a nő.

„De én ingyen adom.”

„Legalább minden új?” — kérdezi.

„Nemrég vásároltam őket.”

Megint hívok egy számot, aztán még egyet. „Hány éves «gy kislány? Olyan fiatalos a hangod?’» ___Ul_,^

^

.Tizennyolc” — feleH nevetve.

„Szép új ruháim vannak. Meg gyöngyeim. Mindent messed adok. Gyere azonnal.”

„Most van az esküvőm” — mondja a kislány. „Nem mehetek.”

„Bútorokat is kapsz. Űj szőnyegeket. Vagy már mindened van?”

„Nincs semmim" — feleli a kislány.

„Hát akkor várlak!”

Elajándékoztam mindent. Levetettem a rajtam levő ruhát és a szoba közepére dobtam. Ültem meztelenül a fotelban. Kivettem a szekrényből a kalapját. Az Ö kalapját. A háziköntösét és a papucsát Magam mellé raktam. A többit mind elvihetik.

Vártam őket. Először a férfi jött. Kezet csókolt. Vállára vette a fotelokat. Megint kezet csókolt és elment.

Aztán jött az asszony. Vitték a televíziót, a szőnyegeget. Nagyon barátságosak voltak. A nő cigarettával kínált És elmentek.

Jött a kislány menyasszonyi ruhában. Megcsókolta az arcom és boldogan nézett rám. Sok-sok férfi volt vele. Az egész násznép. Vidámak voltak. Azt kérték, táncoljak velük. Mindegyikkel fordultam egyet. Csodálkoztam, hogy nem szégyellem magam. Hogy meztelen vagyok. Ók meg észre sem veszik.

Legvégül a vőlegény ,kért fel. A kislány közben fülébe illesztette klipszemet, nyakába vette gyöngyömet. A vőlegény csókolgatni kezdett. A kislány nézte, és mosolygott.

Aztán mindegyik felkapott valamit, és ahogy elhaladtak előttem, még egyszer meghajoltak.

A szoba közepén maradt még egyesemé kacat. Kályhacső, papucs, harisnyák, aranypántos cipőm, aminek nem volt már sarka.

Kinyitottam az ablakot. A varjú aludt. A villanyfényben pedig, a túlsó oldalon egy férfi állt. Zsák volt a vállán.

„Maga nem ószeres véletlenül?” — kérdeztem tőle.

„Miért? Van valamije?” — kérdezte és odaállt az ablakom alá.

„Húsz forint az egész” — mondta az őszeres.

„Ingyen adom” — feleltem néki.

Aztán sokáig vártam. Végre megszólalt a csengő. Ekkor felvettem a kalapját, a háziköntösét. Lábamra húztam papucsát és elindultam az ajtó fele, , , .

Reggel volt, a házmester állt a küszöbön „Ejnye ki»» asszony, micsoda ricsaj volt itt az éjjel! Még az ajtó is tix~ va-nyitva! Hát nem fél, hogy kirabolják?”

Lassan az ablakhoz mentem. Szép, tiszta volt az ég.

A varjút már nem láttam a párkányon. Csak a lába nyomát a hóban.

„Csókolom, és boldog űj évet!” — mondta a házteV

<