Népújság, 1971. november (22. évfolyam, 258-282. szám)
1971-11-07 / 263. szám
SSTÜRKOYICS TEBOB: ZENETANÁR „Kedves Prezsüli Mária — mondta a tanár tanítványának —, véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is, hogy kiket szeretünk meg. De azt nem tekinthetjük véletlennek, hogy kikhez ragaszkodunk.” — Háttal állt a szobának, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak fölfelé lehetett látni, mert a vízszintes teret tetők állták eL A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, ostobának tűnt ez a növényi hadakozás, szánté egymás edlen törtek az ágak és eltakarták az eget. „A pillanat szeszélyességével szeretem önt Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga, és én sem vagyok az. A látása vonzott, azt hiszeirf) ma már megmondhatom. Nem is maga, talán nem is konkrétan a személyisége, hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját belső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé.” Csönd volt egyébként s Nyizsnij-Novgarod alacsony tetejű utcáin nem járt senki. Sötét téli eső esett, mert a tél most enyhe volt „Azt mondom, hogy volna, hiszen sohasem volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedra előtt és a füzetét nyújtja föl, kék szeme van és széles vállai” — elhallgatott Nyikolaj Jegarovics, s látta, nem a fent vázolt képet hanem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé glyűrött szürke zakóban, s régi nyakkendőben, látta arcán a ráncait mélyek olyan öreggé tették, mintha már túl lenne a negyvenen. „Semmi közöm önhöz — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a széken, kényelmetlenül, és ijedten hallgatta. — Mindig szerettem, minden mozzanat érdekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán később visszatért. Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások, s a szerelem. Most jutottam csak oda, arra a pontra, hogy szabadon szeressem magát, ügyetlenségem páncélja leesett, más asszonyok dobták szét, akik bennem tudói csodabogarat láttak. Az ember pillanatnyilag kíván és hosz- szán érez. Valójában, még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a belső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szeretem. Lemondtam magáról A többiekről nem. Az könnyebben ment, csaknem egyszerűen. Igaz, hogy utána mindig gyűlölöm őket, mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint kép a fair rőt, amit nem vetítenek tovább. Sohasem értettem meg, miért nem (négy férjhez. Sokat hallottam udvarlóiról, akik délcegek és okosak voltak, s bizonyára el is vették-volna önt. Jól tudom, hogy nem én ! tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni Valami más, hiába, magában is az az életélem dolgozott, ami berniem. Maga annyira csinos volt, annyira szép, anynyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szépség. Smég. sem ment férjhez. Magában volt a hiba Valami eiienáiiAs, valami csönd, mely lelke legmélyéből, sziklák és mohok közül áradt, s a férfiak nem értették ezt. Így gondolom. De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó- és enyhén sárga mintás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc csiszolt, régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillár, mely magának régen annyira tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőr hátú székek, a kert, a mintás falú cserépkályha, itt van. Mi kell még? Ezek maradandók. De közülük elfolyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kapcsolatai, a szomorúság összefüggései és nem maradt itt semmi. Befejeződött a történet. Bevallom, voltak hosszú hónapok és eszembe se jutott, észre sem vettem, csak utólag a Zeneteremben. Az emberi lény átalakul, s magam is megütődve tapasztaltam, hogy hosszú évek után is szeretem, Prezsüli Mária, magát. Közben nagyon is voltak idők, mikor átalakult életem eltávolodott ettől az érzéstől. Most nincs semmi előttem. Nincsenek feladataim, tudományos ambícióim. Csaknem vége az életemnek. Ügy érzem — hátrakulcsoita a kezét Nyikolaj Jegorovics és puhán, de biztosan állt, s beszélt az ablaküvegnek — nincs semmi teendőm. Sok írásmű, több zenetörténet és tanulmány áll mögöttem, hiszen maga is tudja, s úgy érzem, kiürültem, kiöntöttem magamat, mint üvegből fenékig a bort. Egy üres üveg vagyok, drága gyermekem. Csúf gondolat, de igaz. Azt gondoltam aztán most januárban, te öregedő vitéz, hívd el Prezsüli Máriát és mondd el neki, hogy szereted. Ne értsen félne. Sajnos véget ért ember vagyok, maga csak szenvedett értem, pillanatig se gondolom, hogy feleségül vegyem. Csak szeretem, vagyis most, tizenhat év után megfogalmazódott bennem, hogy szeretem. — Nevetett a tanár, öreges nevetéssel.— Igen. Nevetséges. Gyámoltalan és kicsinyes dolog, főleg egy nőnek, harmincnégy éves korában, bosszantó, ügyetlen, ostoba dolog, ezt hallani. Ne mondtam volna? Elmondtam. Talán magam se tudom, miért? Talán erkölcsi elégtétel gyanánt? Én sohase udvaroltam senkinek, magár rak se, sőt, amikor maga kért rá, akkor se. Nem, egyáltalán nem arról van szó, hogy nem törődtem volna a maga szerelmével, sőt. Védekeztem a magam kicsinyes, tanáros módján, ellene, okoskodtam és kiszorítottam az idillt az életemből, kottákkal, zengzetekkel, betűkkel, könyvekkel Ma is látom, milyen szép nyaka volt Haja színére is emlékszem, nem keli érte hátrafordulná. Mert az idillt, a lenézett és siralmas idillt nem lehet kiirtani Az a sejtek plazmáiban van, a véredényekben, kezünk virágaiban, lelkünk rózsáiban. A szerelem sokáig politika, ügy esdi, hadállás vál tozta- tás, győzelem-vereség, sakk. Magával ezt nem kíséreltem meg, helyesebben másokkal sem, inkább azok kísérelték meg velem. De elmúlt és szenvedéseim árán sem emlékszem egyetlen arcvonásra sem, pedig forrók voltak és sokszor bár gyasztóan illatosak, — Kicsit élhallgatott. Szóval, nincs ennek semmi realitása, Mária Szergejevna Prezsüli. — Semmi Olyan az én szerelmem, mint a művészet A valóság van benne, de nem a, valóságért, az érzés van benne, de nem az érzésért Milliószar visszautasítottam magamban azt a gondolatot, hogy ezt egyáltalán megfogalmazzam, de aztán előállt bennem és kész lett, mint azok a (Részlet) f November 7-én, szerdán; | későn keltem. A Péter-Pál j erőd felől éppen a déli ágyú- ) szó hallatszott, amikor a Nyevszkijen v égi gmentem. Hideg, barátságtalan idő volt. Az Állami Bank lezárt kapui előtt szuronyos kator oák álltak. — A kormány emberei vagytok? — kérdeztem tö[lü& f — A kormánynak már be-j ' fellegzett! Szlava bogul (HÁ- ! Iá istennek!) — Ennél töbr ! |>et nem tudtam meg tőlílkJ f A villamosokról fürtökben ’ lógtak az utasok — férfiak, ' nők, gyermekek. Az űzi ek ! nyitva voltak, és mintha az ' utca nyugodtabb lett volna, ' mint az előző napon. Éjszaka a házak falait új, felkelésellenes plakátokkal ragasztották tele — a parasztokhoz, a katonákhoz a pet- rográdi munkásokhoz intézett felhívásokkal A Morszkaja sarkán bele-^ ütköztem Gomberg kapitányba, egy mensevik „honvédőbe”, a párt katonai osztályának titkárába. Arra a kérdésemre, hogy a felkelés valóban megtörtént-e már, fáradtan, vállvonoga- tással válaszolta: — Csórt znajet! (Az ördög tudja!) Meglehet, hogy a bolsevikok a kezükbe kaparintják a hatalmat, de három napnál tovább nem tarthatják meg. Nincsenek kormányzásra alkalmas embereik. Talán jó is, ha engedjük, hogy megkíséreljék, legalább belebuknak ... A Szt. Izsák tér sarkán levő katonai szálloda előtt fegyveres matrózok álltak. A szálló halijában sok felle sétálgató vagy suttogó hangon beszélgető fiatal tisztet láttam; a matrózok nem engedték ki őket e kapun... A palota nyugati sarka előtt nagy páncélautó állt. Rajta vörös zászló, újonnan ráfestett vörös betűk: gZRSZD (Szovjet Rabocsihi Szoldatszkih Gyeputatov.) A Szt. Izsák téren ágyúkat állítottak fel. A Novaja Ulica torkolatában ba^kádot emeltek: ládák, hordók, egy régi ágybetét, egy vagon. A Moj- ka raknart végét farakással torlaszolták el. A ház előtt végig ugyancsak mellvéddé ■lagasodó farönkök ... [ «- Gondoljátok, hogy itt harcra 'kerül sor? — kérdeztem. — Bizony, mégpedig , hamarosan — felelte egy katona idegesen. — Jó lesz, elvtárs, ha elmegy, mert könnyen baja eshet. Abból az irányból fognak jönni — mutatott a tengerészeti hivatal felé. — Kik fognak jönni? —- Azt nem tudnám megmondani, testvér — mondotta, és köpött egyet. A palota bejárata előtt katonák és matrózok csoportosultak. Egy matróz beszámolt a Köztársasági Tanács végóráiról. — Szépen besétáltunk, és minden ajtóhoz katonát állítottunk. Odamentem az ellenforradalmár komyilovistához, aki elnökölt: — Nincs többé tanács. Menjetek haza!... Nem messze tőlem egy csomó katonától körülvéve, tábornoki egyenruhában, egy szürke bajuszos, alacsony termetű ember állott. Arca pipacsvörös volt. — Alekszejev tábornok vagyok — ordította. —Mint felettese és a Köztársasági Tanács tagja, követelem, hogy engedjen be! — Az őrt álló katona a fejét vakarta — nem tudta, mitévő legyen. Megszólított egy tisztet, aki nagyon izgatott lett, amikor meglátta, ki áll előtte, és zavarában katonásan tisztelgett. — Excellenciád —■ dadogta; a régi rendszeirt>en szett kásos megszólítást használva —. a palotába nem szabad senkit sem' beengedni— nincs jogom... Egy autó haladt el mellettünk. Góc ült benne, hangosan nevetve. Utána egy másik autó. Az első ülésen fegyveres katonák. Beüt a kocsiban az Ideiglenes Kormány néhány letartóztatott tagja ült. Peters, a Forradalmi Katonai Tanács lett tagja, sietve jött át a téren. — Azt hittem, hogy ezeket az urakat már tegnap este elfogták — mondtam az autóra mutatva. — ö — felelte, egy felsült kisfiú fintorával —, azok a marhák megint futni hagyták legtöbbjét, mielőtt közbeléphettünk' volna. A Voszkreszenszkij prosz- pekten matrózok vonultak, mögöttük, amíg a szem ellátott, katonák meneteltek. Amikor kiértünk a Morsz- kajára, már egészen sötét volt, csak a Nyevszkij sarkán égett egy lámpa. Alatta egy nagy páncélautó állt, motorja zakatolt, és dőlt belőle a füst. Egy kisfiú felmászott az autóra, és az egyik géppuska csövét vizs- gálgatta. Mindenfelé katonák és matrózok álldogáltak, mintha várnának valamire. Visszamentünk. a Vörös Kapuhoz. Itt néhány katqna állt, nézték a Téli Palota kivilágított ablakait, 'és hangosain * beszélgettek. — Nem, bajtársak — mondta az egyik —, nem lőhetünk rájuk. A női zászlóalj is bent van, még azt mondanák, hogy orosz nőkre lőttünk. A Nyevszkij sarkán szintén egy páncélautó fordult be. A toronynyíláson egy férfi kidugta a fejét: — Rajta! Vágjunk át és támadjunk! A másik autó vezetője igyekezett túlharsogni a moto rberregést: — A bizottság azt mondja, hogy várjunk. Ezeknek a farakások mögött ágyúik is vannak... Errefelé nem jártak a villamosok, a gyéren világított utcán kevés ember mutatkozott; de néhány háztömbbel arrébb csilingeltek a villamosok, embertömég hullámzott az utcán, a kirakatok ki voltak világítva, a mozik előtt fényreklámok — az élet a szokásos mederben folyt. Volt jegyünk a Marinszkij Színházba — minden színház játszott —, de ezúttal az utca érdekesebb volt a balettnél... A sötétben fa rakáson botorkáltunk át, mellyel a Rendőrségi híd bejáratát torlaszolták el. A ■ Sztroga- nov-palota előtt néhány katona tábori ágyút állított fel. Különböző egyenruhá- jú katonák jöttek-mentek, látszólag minden cél nélkül, és sokat beszéltek... Mintha az egész város a csekély zenedarabok, tneSye&i kel megörvendeztettem hazámat, kis városunk lelkes lakosságát. Belső zene ez, monoton, s. egy viszonylag öreg ember ajkáról furcsán hangzik, hogy azt játssza, szeletem, szeretem. O gy érzem, mintha előadnék most is, katedrán állnék, s olykor az ember többet tud néha, mint a szavak csendjében. Kiprédikálom az osztálynak az én régi, helyesebben a mi régi titokzatosságunkat, hogy szeretem. Itt állok a diákok előtt, s azt mondom nekik: én Prezsüli Máriát sasretem. Meg vannak döbbenve. Igazuk is van. Nem illik ilyet mondani Hallom, hogy elutazik. Jól i teszi. Mondhatnám, ideje. Maga is megelégelte a rám való ! várakozást, én is a maga dilemmáit. Franciaország szép I város, akarom mondani hely, meglátjuk, meddig bífja. Örülök, hegy megkapta az ösztöndíjat Közbenjártam én is, de ezt mondanom se kell. Látom fehér fogait pedig ritkán nevetett. Inkább nézett Az szép volt Egyáltalán, s egészben véve, ha tudományos pontossággal kellene meghatároznom, hogy milyen volt azt mosv- danám égyszerűen, hogy szép. Nem tartom föl, Judom, ilyenkor sok dolog akad. örülök, hogy eljött hívásomra, s a szaggatott, s ritka találkozásainkat nem vette sértésnek, kis időállóbb kezdeti szerelmünk után. Megkérem, csapja be maga után. az ajtót, ha elmegy. Tudja, gombra jár. Ne szóljon Ruszinkának, ő vasal, nem Baeretá, ha zavarják. * Szóval, Isten önmeL Nem is mondom, hogy gondolok majd magára, mert ez hazugság lenne. Valami huzamos hazugság. Inkább azt mondom, hogy eszembe fog jutni. Mint egy elintézendő ügy, s elintézendő telefon, készülés az előadásra, készülés a szerelemre, készülés az életre. Mindig készülődtem magához, s ezzel eltelt az idő, készülődéssel és nem maradt valódi napokra. Nem baj. Azt akarom még mondani, hogy érdeklődje meg helyen szíves, hogy a Sorbonne-on most milyen zeneelméleti órák vannak, s legyen szíves, írja meg De hát hamarosan úgyis visszajön, nem mintha ez segítene valamit. Szóval, induljon. Jó éjt kívánok. Eddig maga szeretett engem, most én fogom magát.” Nem fordult meg Hallotta a gyöngéd fölállást, a percek lassú robaját, a lépteket, az ajtó óvatos kattanását, s még Nyevszkijen sétált volna. Minden utcasarkon óriási tömeg — mindenütt heves vita. Az utcakeresztezödések- ■nél egy-egy tucat katona állt őrt, drága prémekbe öltözött öregemberek öklüket rázták feléjük, jól öltözött nők szitkokat szórtak rájuk; a katomák^nemigen vitatkoztak velük, zavartan vigyorogtak... Az ágyúdörgés megszűnt, és minél jobban közeledtünk a Téli Palotához, annál csendesebbek és elhagyot- tabbak voltak az utcák. A Városi Duma épülete ki volt Világítva Valamivel távolabb em- bertömeg sötétlett. Néhány matróz dühös kiáltással megállított bennünket. A kocsi megállt, I kiszálltunk. Meglepő jelenet játszódott le előttünk. A Jekatyerina- csatoma sarkán, egy ívlámpa alatt, fegyveres tengerészek kordonja húzódott a Nyevszkijen keresztül elzárva az utat a négyes sorokban vonuló nagyobb csoport előtt. Vagy három- négy százan lehettek, frak- kos férfiak, jól öltözött nők, tisztek, minden rendű és rangú emberek. Felismertünk köztük számos kongresszusi küldöttet, mensevik és eszer vezetőket, Avkszen- tyevet, a parasztszovjetek sovány, vörös szakállas éL- nökét, Szorokint, Kerensz- kij szócsövét, Hincsukot, Abramovicsoí; és elöl' a fehér szakállas öreg Schrei- dert, Petrográd polgármesterét, Prokopovicsot, az Ideiglenes Kormány közélelmezési miniszterét, akit aznap reggel letartóztattak, majd szabadon bocsátották. Megpillantottam Malkint, a Russian Daily News riporterét. — Megyek a Téli Palotába meghalni! — kiáltotta vidáman. A menet megállt, de éléről hangos vita hallatszott. Schreider és Prokopovics tárgyaltak a magas termetű matrózzal, aki szemmel láthatólag a parancsnok tisztét töltötte be. — Követeljük, hogy engedjenek át bennünket! — kiabálták. — Látja, ezek az elvtársak a szovjet kongresszusról jönnek! Nézze meg a belépőjegyüket! A Téli Palotába megyünk! A matróz nem tudta, mitévő legyen. Óriás kezével megvakarta a fejét, majd mogorván válaszolt: — Parancsot kaptam a Tanácstól hogy senkit se engedjek a Téli Palotához. De elküldök egy bajtársat, hogy hívja fel telefonon aSzmol; nijt... — Ragaszkodunk ahhoz, hogy átengedjenek! Nincs nálunk1 fegyver! Mi menni fogunk, akár engedi, akár nem! — kiáltotta az öreg Schreider, nagyon izgatottan. — Parancsot kaptam.;; — ismételte a tengerész kedvetlenül. — Kát lőjenek ránk, ha akarnak! Mi rdenni fogunk! Előre! — kiáltották mindenfelől. — Készek vagyunk a halálra, ha van szívük lőni oroszokra és elvtársakraJ Itt vagyunk, lőjenek! — Nem — mondta a tengerész konokul —, nem engedhetem át magukat, — És mit tesz, ha megyünk? Lőni fog? — Nem, nem fogok lőni fegyvertelen emberekre. Nem lövünk fegyvertélen oroszokra ... — Mi megyünk! Mit tehet ez ellen? — Majd teszünk valamit — mondta a tengerész, s szemmel láthatóan zavarban volt — Nem engedhetjük tovább magukat, Majd teszünk valamit — Mit fognak tenni? Mit fognak tenni? Ekkor megjelent egy másik matróz, igen dühösen.— Elfenekelünk benneteket! — kiáltotta erélyesen. — És ha kell, lövünk is rátok. Most éri ggyetek haza, s hagyjatok békén bennünket! Az urak dühösen szitkozódtak. Prokopovics felállt valami ládára, és esernyőjével hadonászva szónokolt; — Elvtársak és proletárok! Erőszakot alkalmaznak ellenünk! Nem engedhetjük meg, hogy e tudatlan emberek kiontsák ártatlan vérünket! Méltóságunkon alulinak tartom, hogy itt az utcán holmi váltóőrök (sohasem sikerült megtudnom, mit értett .váltóőrön) lepuf- fantsanak minket. Menjünk vissza a Dumába, és ott vitassuk meg, mi a leghelyesebb út a haza és a forradalom megmentésére! Ezután a menet méltóság- teljes csendben visszafordult, és elvonult a Nyevszkijen, még mindig négye» sorokbaa.
