Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)
1971-10-31 / 257. szám
Eva kérte, hogy man jen fel »ele az intézetbe és várja meg a folyosón De ő nem ment. Inkább itt állt a sarkon és járkált le-fed a járdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kesét a ballonzsebbe dugta és magasra húzta a sálat a nyakán. Szájából lógott a cigaretta. A szól szította a parazsát; amint lefelé haladt a járdán, szembefújt a szél és a cigaretta pernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa Js állt az utcában, négyszögű homokágyban és ezekről piros szélű levélkéket szaggatott a saéL Zörögve gurultak a lába körüL Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Soká jöttem? — Már fázott. Nem szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? —hallotta. — Na, mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogta a lány vállát A csikk a szélben szilaázva szaladt a fal töve félé. — Van.«. — mondta Éva. — Most már biztos! Hirtelen nagyon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás mellett, egymásba fogódzva, a fiú lógó fejjél, szélffijte barna hajjal és arcán néhány friss ránccal, a lány félénken, izgatott ,n fel-fel- pillantva, s ahog> hallgatott, a szájával kicsit csücsörített, mint akibe béléfojtották a szót Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgő levelet Befordultak á sarkon: erre már égett néhány színes neoncső a kirakatok fölött; tekert betűk és formák; trolibuszok surrantak el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, hájas állatok. A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró kopogó tipegéssel követte. Éva a vállát átfogó kéz után nyúlt, oldalt fordította a fejét és pici meleg csókot nyomott a vaskos, rövid körmű uj jakra. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemekkel, kicsit hunyorgott is, mint máskor pajkos kedvében, de a fiú rá se hederített, csak a cipője előtt figyelte az utcaköveket Erre a lány is megharagudott, vagy legalábbis elmúlt a kedve, abbahagyta a szelíd nézést, a csókokat és a kirakatokat meg az embereket kezdte figyelni. — Hm? — mondta egyszer csak, s alulról megint a fiúra tekintett — Tessék? — ocsúdott az mély, idegen hangon. — Nem szóltál? — Nem. Éva vállat rántott és egészen lelassított — Na — mondta a fiú. — Űtállom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod? Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned. Hallod? Nem tudom, ml van benned, csak hallgatsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen, hangon a fiú. — Mert Ingerelsz! Ezzel a makacs hallgatással Ingerelsz! Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással... Durván akarta mondani. De idejében kijavította S belül megijedt: már ilyent tudok mondani neki?! Mentek tovább ugyanúgy: a fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. — Éva — szólt egyszer csak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a csudának még veszekedni is? — Hát akkor minek? mmm teŐiTéSI>ek, . Ha akasztófahumora volna, talán ezt mondaná a feleségének: — Fiam, te elmehétnél piackutatónak a cipőiparba. De bizonyára nincs alkasztó fahumora, bizonyára semmiféle humora nincsen. Dühe van inkább, mert egyelőre sokadik • lakásra várók sorában. Mellesleg a feleségének tényleg gazdag tapasztalatai lehetnek a cipődivatot illetően. A pincelakásból ugyanis válóban csak a járókelők lábát lehet látni, az ablak egy szintben van a járdával — Ha igazán beindul a házgyár, úgy itt hagyom ezt a pincét, hogy csak úgy nyekken — mondta a múltkoriban —, magát is meghívom a lakásavatóra. A pénzem is régen együtt van. Űj bútorra is telik, talán kocsira is... persze, később. Egyelőre csak induljon be istenigazáiból az a házgyár! + A paraastházak tenyérnyi ablakait nem lehetett kinyitni. Beleépítették az üveget a vályogfalba. ★ Paradoxon: Újságpapírral födni be az ablakot ★ — Foglalkozása? — Távlattervező mérnök. — Ez mit jelent? — Ablakot nyitok a jövőre. — Hogyan? — Számolok és gondolkodom. — Tévedni szokott? — Én soha. — Hét akitor ki szokott? — Az élet Gyorsabb nálam. — Be lehet ezt kalkulálni? — Igen, de ehhez újabb ablakokat kell nyitni a jövőre. — Mit jelent ez konkrétan? — Többet kell beruházni a szellemi tőkébe, azaz többet kell tanulni, jobban kell tanítani. — Az információ-robbanásra céloz? — Igen. Szükségszerű. És hogy a maga gondolatköréből vegyek példát: el kell érnünk, hogy a szellem napvilága ragyogjon mindéin ház ablakán. — Ez Petőfi. — Persze. Remélem, elfogadja programadónak! ★ — Az ablakokba majd virágot teszünk — mondja E. — Nincs szebb a virágos ablaknál. • — Szerintem tévedtél egy hanggal. A világos ablakoknál nincs szeob, a világos ablakok mögött biztos, hogy emberek vannak. — A virágos ablakok mögött is emberek vannak! — Biztos vagy benne? ' — Persze, aki a virágot szereti, iwsz ember nem lehet. — Tévedés. * — Miért? — Mert az a jó ember, aki a világot szereti; úgy is, miflt a glóbuszt, meg úgy is, mint fényt. ★ Az ablak pontos neve, nyílászáró szerkezet Yryr volt «lóbb, a nyílás, vagy a zárószerkezet? : í I MEZEI ANDRÁS: Idái sirató Végtelenül szűk, cella-sivár minden Mindenség- tagadás, hol a tág ölelésen tűi nincs epedés már nincs álmodozás. Gyönyörűség a folyóvíz, . meg a szél, mikor éneket úsztat. A lombos öröklét kisdedeit ringatják, vél ük alusznak. A gondolatok ma a törvényt tágítják mind szabadabban: Ami a Létben a Több. — mégis az emberrel több az anyagban. » ; Szállhat • a gép, lezuhanna, ha elhallgatna az ének: > A világűr-csengés... Valahol < mintha juhokat terelnének. . - ■ - - ■ - . - - -|VS — Hallom, hogy új lakást kaptál.;: — Most kaptam, igen. — Szép? — Gyönyörű! , — Ott varrn kinn az új lakótelepen? — Igen. — Hová nyílnak az ablakai? — Magyarországra. _____ Vtxiu FERENC — Nem. — Nem venne. act? Hát persze, hogy nem. Pláne gyerekkel .. — Nem venne. — És hol kapsz lakást? HoJ kapsz az eljövendő tíz évben lakást? Sehol. Sehol, öregem. Arra várhatsz... Há?! Ketten még csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel ... lehetetlen... Éva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal öklét kivette a zsebéből és elkezdte vele dörzsölni a homlokát. — Nem akarom ... Szeretném! Nem érted? Ügy szeretném! — Ne csacsiskodj! — odaáll! eléje, mert már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike. — Nem, köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered, az embereket. Éva belekarolt és továbbmentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj!... Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt, hangtalanul, mert mái megértett mindent. — Tudom, hogy most haragszol rám, és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Nagyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj..; Éva vállát rázta a síráa, belecsim paszkodott Andrisba. — A fiad... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. — És nem is izgat? — Izgat, de mit csináljak? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj! — Most egymáshoz értek és összezárták a felső karjukat. A szél csomókba kócolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim. — Majd egyszer... — De a nagynénikém.;; — Butaság. Butaság, ha mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest közepén nagy robajjal mentek a villamosok. • — ötszáz — mondta Andris. — Azt hiszem, ötszáz forint. — Rengeteg. — De nincs cécő, igazolások, kérvény... A doktor befektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félék — szólt Éva, a megborzongott — Hazakísérlek — mondta a fiú. — Ideje. Tiz óra. Villamosra szálltak és megálltak a peronon. Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét és azt is a hasához szorította. — Itt lehet Mit gondolsz: fiú, vagy lány? Hat hetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán picit rámoeolyo dott Évára. — Talán fiú. De Éva komoly lett és erre ő is elhagyta a mosolygást — De az is lehet, hogy lány — mondta halkan. „ DA» 4A * * __ ... 11 f l® JO • a 0 UKwä/V* dott él a lány. De a fiú komor maradt Kicsit sápadt is volt Es fújt a szél, s attól cseppecske* fázott. — Nézd, kedves, ez nagyon nagy gond. örült nagy gond. — Majd áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes. — Elvégre az enyém. — És az enyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál? — Eme... nem! Kiértek a sarokra. Itt már villamosok is nxeaitek, nagy robajjal zörögtek a rozzan* macskakövek közé épített síneken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett Alig lehetett érteni egy-egy szót. — Pedig gondolnunk kéfl — mondta a fiú és élő vett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek, rágyújtott. — Erre gondolnunk kell, kedves — mondta, amint kifújta a füstöt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. se mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavernie a nagynénid? Szoba-kény hás lakásba? Mi? Hm? Na, meg- kukultál? Éva előrebámult a színes utcába és nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Min* egy jóisten! — De..: — azt akarta mondani, hogy kedves. Nyelt «gyet — Ideges vagy. Nem mondta az orvos, hogy ideges vagy? No, hisz’ ez vele jár. Egy közért előtt menték él, b a bolt zöld neonja megfestette a lány arcát, Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen.-—Mi? Hogy ideges vagy? — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Ha nem is most, ha nem jókor jön is, akarok! Tudod, hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt Fiatal házasok voltak, szégyellték volna. Mindjárt az első évben... Aztán többet: soha! Annyit nyavalygott gyerekért, ón láttam. Mindig az öcsémet vagy engemet akart örökbe fogadni. Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult András belekarolt a lányba: — Gyere, nem szeretem, ha mások is hallják. Gyere, üljünk be egy presszóba. — Nincs kedvem. S különben is, hányta* a dohányfüst! Andris eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre a kezét — Aztán meg — szólt kicsit félszegen —, lakás sincs... Honnan veszel lakást? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem kereshet másik szobát... Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a mienk. Háromszázért ki engedné meg neki hogy a konyhát, meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kell Nem dobhatom ki..; Igyekezett utolérni a lányt Néha nagyon hangosan zör- gött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt csak a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolyogtak az árnyalt. —■ Meg ki sem menne — fűzte tovább András. — Miért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet, ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett betékarofad. A lány hagyta. — Különben is... A néni nem is venne oda házaspárt! Pláne, ha meglátná a hasadat Egyáltalán: ki vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár... az igen, az még elmegy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel ?!... Figyelte Éva arcát, de aa nem szólt Nézett előre, rágcsálta a szája szélét, s ment mellette, mint egy bábu. — És hozzátok se... oda — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát de Éva lerázta magáról. — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt: — Anyatigris — gondolta. — És az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva, s orrán-száján bőségesen eresztette a füstöt — Megesküszünk! — S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát Sápadt, vórtelen ajka kicsit reszketett — Te, hát most jössz elő a kispolgári félelmeiddel? Mit érdekel engem a rokonság? Talán a rokonságnak fogok élni ? Talán a mi dolgunk mellékes és csak az a fontos, hogy tetsszünk a tán tikinak?! Frászt, kisfiam! — Na de hát gyerekkel.;;
