Népújság, 1971. október (22. évfolyam, 231-257. szám)

1971-10-03 / 233. szám

* Mire jó a művészet ? FARKAS ANDRAS: „Mikor állítják végre bí­róság elé azokat, alkik ilyen filmeket csinálnak, és akik I pénzt adnak rájuk?” i A kérdés korántsem köl- ! tői- Nagyon is valóságosan, indulatosan hangzott el egy ankéton, melynek témája a mai magyar filmművészet volt. S aki újságnál dolgo­zik, ráadásul a művészetek­kel kapcsolatos cikkeket ír, havonta kap hasonló tartal­mú leveleket. S persze, nem­csak a film témakörében, bár kétségtelen, hogy a film­gyártás, milliós tételei mi­att, igen divatos céltábla lett Nincs Ludas Matyi-, és nincs kabarészám, ahol ne lövöldöznének szívesen a filmgyártás „szélbe Kórt” forintjaira. Van, aki nem marad meg az indulatos kérdéseknél, hanem javaslatokat is tesz. Például ilyeneket: miért nem adják azt a sok milliót in­kább a nyugdíjasoknak? Vagy kórházépítésre? Ha azt a rengeteg fémet meg követ, amiből azokat a szörnyű, torz testű szobrokat csinál­ják, az idétlen talapzatukkal megtakarítanák, akkor nem lenne olyan nehéz építő­anyagot vásárolni. Tudják, kinek kellenek azok a bár­gyú filmek, meg lyukas ha­sú., miadárfejű asszonyszob­rok? Csak azoknak, akik csinállak — mert így lesz autójuk, meg nyaralójuk a Balaton mellett! Az ilyen és az ehhez ha­sonló típusú kérdések elől az újságíró gyakran kitér, ■ rósz* szabb esetben egy kézlegyin­téssel elintézi azokat, mint a művészetek Iránt érzéket­len emberek felszínes meg­nyilatkozásait De vajon jo­gos ez? Semmibe vehetjük-e azok elégedetlenségét, akik kezük munkájával maguk is hozzájárulnak a sokat emle­getett, állítólag szélbe szórt milliók előteremtéséhez?! Valóban, ne beszéljünk mellé! Egy játékfilm előállí­tása Magyarországon ma 4— 6—8 millió forintba kerül, de készült már 40 milliós film is. Ha az országban bárki színházjegyet vásárol, akkor a jegy árához az ál­lam 17—20—25 forintot ad hozzá (színháza válogatja a mértéket), hogy egyáltalán megtarthassák az előadást. Sok pénz ez, hiszen évente mintegy ötmillió a színház- látogató. A mozijegyekhez is mintegy 70 fillérrel járul hozzá a népgazdaság. Ha az országban bárhol állami épít­kezés folyik, akkor a költsé­gek egy ezrelékét eleve kép­zőművészeti alkotásokra kö­telesek fordítani a beruhá­zók. (Törvény van rá.) Nos, ha valaki minden­nek utána számol, akkor ki­derül hogy a vitás összeg valóban nem jelentéktelen, sőt. Nagy a valószínűsége ugyan, hogy ha a nyugdíjait emelésére fordítanák, akkor ■ egy-egy embernek igen ke- ! vés .forint jutna, kórházakat i se lehetne felépíteni belőle, ) de jó néhány kórházi férő- í hely bizonyára kitelne az ' összegből. És ez is nagy szó. I r Hát akkor miért nem for- ! elitjük ezt a sok pénzt hasz- ! nos, kézzelfogható dolgokra? I íme, a kérdés, most már a I maga drámai egyszerűségé- ! ben, életszerű keménységé- ! ben. ,Egy biztos. Mindenkinek, 1 aki becsületesen válaszolni í próbál — akár úgy, hogy !, egyetért a kérdés feltevésé- ’ vei, akár úgy, hogy nem — előbb tisztáznia kell: mit ért a hasznos, a kézzelfogható kifejezés alatt? Mert ha kü­lönböző dolgokra gondolunk — miközben a hasznosságról beszélünk —, akkor nehéz igazságot tennünk ebben a vitában. \ . i Ü — Minek ez a köntörfala­zás? — hallom a kifakadást. — Minek ez a mellébeszé­lés? Minden gyerek tudja, hogy számára mi a hasznos, miért ne tudná ugyanezt a felnőtt? Hasznos az, amitől kényelmesebb az élet, töb­bet pihenhetünk, többet szó­rakozhatunk, amitől keveseb­bet kell kínlódni a hétköz­napok szürke unalmával, a munka nyúgéveL A hasznosságnak ez az ér­telmezése határozott élet- szemléletről tanúskodik, s ezt az életszemléletet bizony sokan vallják magukénak. Aki ezt érti a hasznosságon, az nem nagyon szereti a munkáját, inkább csak ke­nyérkereseti lehetőségnek tartja. Az evésen, pihenésen, öltözködésen kívül legfeljebb szórakozni kíván. S nem nehéz elképzelni, hogy a szó­rakozás alatt olyasmit ért, ami semmiben sem emlékez­tet saját, nem épp szórakoz­tatónak ítélt életére. De hátha az emberi élet gazdagsága nemcsak ennyit jelent? Hátha a munkának lehet értelme, md' több: örö­me?! Hátha az evésen, pihe­nésen, öltözködésen, kikap­csolódáson kívül — amelyek persze nagyon fontos alap­dolgok — például gondol­kodni is kell Sőt, hátha a gondolkodás — különösebb közvetlen haszon nélkül is adhat örömet, esetleg az em­beri élet legnagyobb örömeit nyújthatja? Aztán hátha a többi ember is fontos raj­tunk kívül, mert nélkülük mit sem érünk, s hátha kö­telességeink vannak — ép­pen mert emberek vagyunk ŐSZI K — a többiekkel szemben Is?! Hátha az is szórakoztat, ha < egy műalkotás segít megér­tetni velünk önmagunkat, s < a többi embert? Ha így gondolkozunk az< életről, akikor a hasznossági alatt minden bizonnyal mást < kell értenünk, mint az első < felsorolásban találhatókat. ■ Akkor hasznosnak, sót na­gyon is hasznosnak tarthat- < juk a művészeteket. Az< olyan műalkotásokat is, ame-; lyek talán nem sodró izgal-< múak, de nagy mélységűek;) nem látványosak, de sokér. telmflek; kevés a cselek­mény bennük, de sok a gon­dolat, amit elindíthatnak; < nincsenek romantikus hőse- ) ik, de elárulnak valamit aj valóságról. Miért ad hát pénzt, gyak- < ran nem is kevés pénzt, tár­sadalmunk a művészetekre? ! Miért áldozott mindig is! pénzt, fáradságot, energiát a< művészetekre az emberiség, < amióta csak leszállt a fáról < és két lábra állt? Mindenkit < meggyőzhet talán a kérdések) ilyen szigorú logikája, hogy < a miértekre a válasz attól < függ: ki mit vár az élettől.) Eszerint tetszik hasznosnak, < vagy haszontalannak a mű­vészeitekre költött pénz is. E kérdések azonban olyan! szerteágazóak, hogy valójá-! ban minden részlet alapos! választ kíván. Ebben a most! induló sorozatban az itt < sommázott gondolatok ki- ) bontásával szeretnénk rész-) letesebb magyarázatot adni; a címbeli kérdésre: Mire jó,) miért szükséges, sót hasznos) a művészet? BERNÄTH laszlö Mikor a lenge-bús Amyékfonálnak Engedve, erdők rendre sorbaállnak, Mikor a nagy, időborzolta fákon Kifésülködik sok-sok ákom-bákom, Mikor az elmúlt, régi örömöknek Kínján a vén fatörzsek könyörögnek, Mikor a bokrok, mint a konda-csürhék Alinak, hogy a vizet fogadva tűrjék, Mikor a fény is olvad, mozdulatlan. Es már nem várjuk, hogy majd szertepattan, Mikor a felhő, mint a széles ingújj Lebeg-lobog a föld határain túl, Mikor sziklán, magasban, ott, a cserjék Dobolnak, hogy az új ritmust kiverjék, Mikor a fű a fűben csapatostul Sóhajt, a sóhaj indul és lelustul. Parancsot adva minden kerge nyúlnak, A nagy jelek igaznak bizonyulnak. Azon a lenge-bús dmyékfonílon A szél szalad, felébred minden álom, Időborzolta, töppedt fák feletti Tévelygések indulnak el remegni, Jajok között vicsorgó ördögöknek Pofája szól, a fák meg rájanyögnek, A bokrok és a bama-konda csürhék Értelmet várnak, tesznek, mintha tűrnék, A fényt, mint égő gyertyákat kioltják A szürkületben álló, néma szolgák, Utolsót int a felhó, mint az ingujj A táj izmos, vállas határain túl, A sziklán, láthatóak ott a cserjék, Hogy ezt a dallamot habosra verjék, S bizony a szél, meg sem kérdezve senkit, Két karjával a tágasságba lendít, Es zúgni kezd a Minden. Meghajolnak Világok. Nincs nyoma szelíd mosolynak, Csak mindent elterítő áradás van, Es rend és ritmus, hang a harsogásban, E hang áramlik, kell figyelni rája, Bizonnyal ö a lélek harsonája, Bizonnyal 6 a húzó, tiszta szándék, Amit máskor nem kérnék, nem kívánnék, De most, ahogy jön és ahogy kiárad, A vártnál szálkásabb és tán kopárabb, Néha elhalkul, majdnem el, a csendig, De a levelek ezt is telezengik, • Már alkonyul és messze kéne mennem. De zúg az erdő, egyre zengi bennem. Nékem dalolja angyali-fehéren, Hogy ennyi mindent adhat a szemérem, Szeretnék szólni, lassan hangicsálni, De az én hangom itt olyan parányi, A fák közé, bokrok közé beállók, Es mint az álmodó, szerény zsiványók, A ritmust meglopom és nem pörötve Sorsommal, csak bolyongok egyre, föl-le. Es harsogásban, én, a balga vendég Lubickolok, nézem a naplementét, Intek még egyet, társként, búcsúzóul, Az erdő visszazeng, nyomomba tódul, A fák dalolnak rozsdabarna ingben, Hosszan zúgják: ha tudsz még, fuss él traumfi AA/WWWS/WVWWNAA/VSAAAAAAA/VWWWVV\AA/WVWW\A/\AAAAA/\WAA/WVAAAAAAAAAAAAAAA^ terelőkorlát végén átadta belépőjegyét, előreszök­kent, visszakézböl megpöccintette a fargóvasat. Hétig szabad, hát megnézi a vásáron azt az arany­sarut. Moravecz Ibi szerint júliustól a Váczi utcá­ban is kapható lesz. Hirtelen elkáprázott, szeme elé kapta tenyerét, hu­nyorgott, csuklójáról lepattant a Dinitől kapott lánc. Mi­re fölegyenesedett, fényképezőgépek kattogtak, vezény­szavak röpködtek, egy fehér bóbitás csöppség vörös szegfű­csokrot nyújtott felé, s egy köpcös szaitírkülsejű alak ne­vetséges pózba vágta magát. Mindenki mosolygott, ba­rátságosan, s kissé idülten. Belőle kis híján kitart a ne­vetés; Moravecz Ibi meg fog pukkadni, ha meghallja! Már-már odábbált, de aztán látta, hogy maradnia kell, helyére igazította a homlokába lógó hajfürtöt, csak azt sajnálta, hogy nem a krémszínű santungruha van rajta (fekete gombokkal). Valaki oldalba lökte, erre elvette a szegfűcsokrot, híradókban látott közvetlenséggel megcsó­kolta a csöppséget, s jóságosán pá-pá-t intett az egybe­gyűlteknek. Ekkorra már ezren is körésereglettek, mikro­font toltak elé, a vásár megafonjai recsegni kezdtek, az­tán bemondták a nevét, üdvözölték, egy idősebb nő mag­nóra vette a hangját, néhányan tapsoltak, több gyerek autogramot kért, egy hullaképű férfi rászólt: adja vissza a csokrot, mert megismétlik a felvételt, fekete fiatábla emelkedett arcmagasságába, s ő követte az utasítást, a lámpák újabb farróságot lövelltek rá, a jelenet ezúttal rosszabbul sikerült, a csokor széthullt és a kislány sírva fakadt. Még annyit hallott: — ha nem totojázod el az időt, én lehetnék az egymiHiomodik — protekcióra megy ez is — nekem mondja? Látta volna a kutyakiállítást! — aztán a köpcös szatir újra pózba vágta^ magát, s ő egy­szerre mindent megértett; aha, szóval ő az egymilliomo- dik! Ennek egy darabig nagyon örült, de hamarosan rá­jött, hogy nem erről van szó, jegyszáma 945 893, tehát firhang az egész, bizonyára kiszúrták, látták, hogy ő a legcsinosabb a sorban, hiszen ez a sárga nyakkendőse­lyem ruha is cuki, talán a krémszínű santungnál is jobb; szerencse, hogy ebédidőben napozni szokott, bár nyilván nem ezen múlt. Persze! Hallották énekelni, tudják a di- zőzfelvételi eredményét, és most megjátsszék, hogy az egész véletlen! Azért nem volt teljesen nyugodt. Valami, valami, valami, de micsoda? nem stimmelt itt Addigra ott ült egy fényűzően berendezett pavilon­ban, körülötte néhány kiválasztott; újságírók, a rádió és a televízió riporterei, no meg a szatírkülsejű; ő fürdött a krámnikkél csillogásban, nézegette magát a körbefutó tükrökben, keresztbe rakta a lábát és közelebb húzódott agy kócos fiatalemberhez, akiről belépte pillanatában meg­állapította, hogy jóképű. Röhöghetnékje elmúlt, fontos­sága tudatában határozottan és önérzetesen válaszolt a kérdésekre, rövid rábeszélés után l'-'yta lefényképeztetm magát a vásárigazgató-'<! ajándékává, a nagyképemyős tv-vel, majd fanyalogva koccintott a tiszteletére felbon­tott pezsgővel, s közölte a kócossal, hogy a tripple sec-et jobban szereti. Az fegSsz roppant mulatságos és izgalmas vett, sóba ennyire nem állt az érdeklődés középpontjában, úgy tet­szett, minden érette történik, mindenki neki udvarolt, egyszerre hátborzongató képtelenségnek érezte, hogy nem­rég még azt fontolgatta, meg vegye-e részletre a külföldi szemceruzát, kiránduljon-e Dinivel a Hármashatárhegyre, azért, mert gyermekkorukban együtt játszottak? Ez ke­vés a boldogsághoz! Különösen neki, akin.dk gyönyörű alt hangja van, akiről egyöntetűen megállapították, hogy leg­szebb az érettségi tablóin, aki már többször állhatott vol­na manekennek... Kihúzta magát, sajtókonferenciát tartott. Tudta, hogy itt a pillanat, de ettől a gondolattól gyöngesóg fogta el, hátrahanya/tlott, drága jó istenkém! Mióta vágyott erre, nem, nem is vágyott, csak sejtette, hogy a sors nem lehet igazságtalan, titokban készülődik; igaz, jobb lett volna, ha valaki előre értesíti, ámbár a meglepetés is kellemes; ez a kócos csuda pofa, milyen szép, szőrös keze van, rá se rántson, kislány, azt mondja, igya meg a potyát, és kész. Megszámolta: tizenöten voltak a pavilonban rajta kívül, csupa barátságos komondor, autós komondor, ki­véve a szatírkülsejűt, az inkább pincsi, de annak is van kocsija; kérdezték, írtak és kérdeztek, ő már kezdett tü­relmetlenkedni, de nem tudakolhatta meg, miféle suskus van itt; sóvár pillantásokat érzett a mellén, nyakán, combján, forróbban sütöttek, mint a reflektorlámpák. It­tak, egy harcsabajszos fényképész elragadta, megbolon­dult? Aktfotót akar? Szó sincs róla! Ugyan! Ne oda áll­jon, háttal a napnak, jobb, ha leül, fordítsa balra azt a csodaszép kis profilját, így jobban érvényesül az az enni­való kis orra, valaki megfésülte, ne féljen, mamzel, húzza fel kissé a szoknyáját, rúzsozza ki a száját, mosolyogjon, lássék, hogy maga a legboldogabb az egész béketáborban, könyököljön a televízióra, így. A szatír-pincsi bemutatta egy osztrák újságírónak, ah ja, sher hüpsch! Az osztrák mellételepedett, jól táplált, ró­zsaszín, illatos férfi, a kócos tolmácsolt, élőre-hátra hin­tázott, nehezen találta a szavakat, újabb vaku, a csiszolt tükrökben egy pillanatra csak a lábak látszottak, renge­teg nadrágos, összegabalyodott láb, behallatszott, hogy valakit keres a felesége Nyírszalókról, a dohányfüst úgy pöffent ki a szájából, mint a haragos Etnábcil, először a kaviáros szendvicsek fogytak el, a férfiak közelebb nyo­multak, közülük némelyik nyálkás volt és csigaszerűen lassú, az osztrák cigarettával kínálta, Wien, Wien nur du allein, bekapcsolták a televíziót. Tánczene gomolygott, kavarodott össze a külső zenebonával, a kócos rátette ke­zét a szóktámlára, dicsérte a vállát, milyen gömbölyű — ne piszka péti, mert szikra veti! — a szegfűcsokrot vázá­ba kellene állítani, gondolta, s egyszerre szorongani kez­dett, hosszú, túl hosszú ideje ül itt, és a dizőzségről még szó sem esett, mit akarnak hát ezek? Talán túlságosan tartózkodó volt, talán túlságosan szűkszavú, valamit vala­miért, mindenki saját szerencséjének kovácsa, kovácsa, kovácsa ... Hát ez remek! A televízióhoz siklott, rákönyökölt, kissé betörte a derekát, enyhén szétterpesztette lábát, világos! Ezért esett rá a választás. Énekelt, szépen énekelt, a „Ciao bamfol­i Gera György: AZ EGYMIIUOMODIK

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom