Népújság, 1971. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)

1971-09-05 / 209. szám

Á VVK színei.. Az egri várviadal XVI. századi erdélyi szász költője Ä vadászok, természetba­rátok értik a módját. Most, nálunk találkozik az egész világ. Miután megnyitották, az ország vezetői méltató beszédeket mondtak, a kül­földi vendégek nyilatkoztak, körsétát tettek, az ünnepsé­gek után jött, tódult a nép, kivonult az ország, a nagy­világ. Kormánydelegációk, Fülöp herceg, az iráni her­ceg feleségestől, a nepáli ki­rály udvarostól érkeztek. Es még egy érdekes vendég. ként — addig is gyaloglás­sal töltik az ország külön­böző vidékein. ★ Még egy érdekes ember, az is magyar származású. Neve: Lemhényi-Hankó László, az Amerikai Egye­sült Államokban, Alaszká­ban, a levegőben él. Ke­reskedelmi pilóta, aki a kedve bámulják. Egy kis­fiú megkérdi mamáját, ma­gyarok-e ezek a kecskék? Azután, hogy meglátjh a fehér dögöt, szeme kikere­kedik, Dilipre mered. A tig­ris öt éves, 200 kilós, félel­metesen szaladgál, időnként puha, jobb első mancsával nagyot üt a levegőbe, mint Eusébió, a portugálok fe­kete ördöge, örömében, a gól után. Dilip Delhiből Bé­bün. Es lovak, és lovasok. 1'. A ló kecses teste elnyúlik az akadály fölött, hajtója a nyakára tapad, együtt úsz­va veszik az akadályt., és bukik a ló, száll a lovas a levegőben. A nemes paripa sir a földön, orrcimpái ki­tágulnak, homlokán az erek megdagadnak, nagy diósze­me elhomályosul, patái alatt porzik a föld, repül a gyep­tégla. Nehezen kiszabadít­ják az akadály-deszka pa- lánkjaiból, a lovas feltá- pászkodik, az aréna néma A KÖZELMÚLTBAN is­mertettük Csabai Mátyás latin nyelvű históriás énekét az egri vár 1552. évi dicső­séges viadaláról — s most egy további értékes alkotás­ról fújjuk le a feledés porát. Egy német anyanyelvű eu­délyi protestáns papnak, Christian Schaeseusnak, ma­gyarosan Schaeseus Keresz- télynek 1581-ben jelent meg hasonlóan latin nyelvű his­tóriás éneke Dobó és vitézei­nek hősi helytállásáról a tö­rök túlerő ellen. A mű ma­gyarra fordított címe: Az Egeméi 155-ben történt do­log. A költemény „Pannónia romlása” c. kötetének utol­só, negyedik darabja. A szerző munkáját Bátho­ry Istvánnak ajánlja, és min­den sorában az igazságra tö­rekedett. A dedikációban Ci­cerót idézi: Nehogy rosszat mondani halljál, ne hogy iga­zat ne halljál.” Forrás^ két­ségtelenül Tinódi Sebestyén halhatatlanná vált éneke. Hétszáz soros, gazdag klasszikus szókinccsel meg­írt, időmértékes latin nyel­vű versének minden sorát, minden' szavát a magyar vi­tézségért rajongása tölti meg. Az erdélyi szász kálvi­nista pap ebben a művében valóban époszi magaslatra emeli az egri vitézek pél­dátlanul álló hőstettét. A költemény középpontjá­ban Dobó István személye áll, de — jó megérzéssel —, kimagasló szerepet tölt be mellette Bornemissza Ger­gely is. Schaeseus erősen klasszi- cizál, s a régi latin íróknak, kivált Liviusnak érződik a hatása. Dobó, mint „egy ró­mai konzul” lép elő a sorok közül. EGYETLEN eltérést enged meg magának a valóságtól. .A katonák ostrom előtt tett esküjüket embervérrel írták. A hosszúra nyúlt viadal má­sodik és harmadik rohamát erősen összevontan írja meg. ö is megemlékezik a nőkről, és — helyesen — úgy állít­ja be szerepüket, mint akik már akkor léptek a színre, amikor a férfiak ereje lan­kadni kezdett. A vár védői között ruthéneket. is szere­peltet, s bár ilyenekről nincs tudomásunk, de minden bi­zonnyal a szláv elemeket, szlovákokat, s talán a dél* szlávokat értette azalatt. A Tinódi-énefcből merített hiteles történeti anyagot oly nemesen ötvös klasszikus latinságban való jártasságá­val, s a jól kialakított szer­kezettel, hogy bízvást az eg­ri végvári vitézek époszának tekinthetjük a javából. Az egriek dicsőséges via­dalából azt a tanulságot von­ja le, hogy arra csakis és kizárólag az egyetértésben rejlő erő és magyar vitézség révén kerülhetett sor. Schae­seus dicsőíti Ferdinand ki­rályt, s mint „rex prudentis- simus”-t, a legbölcsebb ural­kodót énekli meg, áld sze­rinte mindenről gondosko­dott, amire Dobóeknaik a küzdelemben szükségük volt. Nem is maradt el az uralko­dói kegy: a „császári koszo­rús költő” megtisztelő címét nyerte ed. De megbocsáthatjuk Schae­seus tiszteletes úrnak e so­rait, mert alkotásával dere­kasan hozzájárult, hogy a nagy viadal után 30 eszten­dővel, ismét az egri végvá­ri legények vitézségét állí­totta egy költő az idegen betolakodó hódító elleni küz­delemben a nép és nemzet elé. — Mindenképpen figye­lemre méltó, hogy 1798-ban ismét kiadták Schaeseus munikáját. SZERETNÉNK hinni és remélni, hogy Csabai Má­tyás mellett Schaeseus Ke- resztély személyét és költői alkotását a szívébe-lelkébe zára, s nem feledi Eger há­lás népe. Sugár István 2500 kilométer még vo­naton vagy repülőgépen utazva is soknak tűnik. Hát még gyalog! Kevés vándor vállalkozik ilyen irdatla­nul hosszú útra. A 61 éves Johann Hufnagl és felesége ez év május 10-én mégis felkerekedett a nyugat-né­metországi Mannhermből, hogy gyalogszerrel eljusson Magyarországra, a vadásza­ti világkiállításra. Hermész, az utazók és vándorok istene az örökif­jú házaspár mellé szegődött: sikerült baj nélkül, s egész­ségesen megérkezniük Bu­dapestre. — Nem a nagy forgalmú országutakon, hanem mini­dig az erdei ösvényeken, utakon, hegyek és völgyek között haladtunk előre — meséli a kétszemélyes „túra vezetője, Johann Hufnagl immár Pesten, a világkiállí­tás területén. — Óránként öt kilométert, egy nap ösz- szesen ötven kilométert tet­tünk meg általában. Az igazsághoz tartozik, hogya feleségem időnként elfáradt, ilyenkor felszállt egy vonat­ra, s a következő állomáson megvárt. De Kőszegnél együtt léptük át a magyar határt, és a fővárosba is együtt érkeztünk meg, nagy szerencsénkre éppen a tűzi­játék megkezdése előtt egy félórával. Johann Hufnagl egyébként magyar származású: 31 év­vel ezelőtt vándorolt ki kül­földre szülővárosából, Bony- hádról. Az ácsmesterség és a kőművességet tanulta ki, nyugdíjba azonban már egy mannheimi építészeti hivatalból ment. A túrázást tavaly kezdte meg, első út­ján Héidelbergből 31 nap alatt eljutott Hamburgba. Október 1-ig, szüretig sze­retnének Magyarországon maradni, s úgy tervezik, hogy idejüket — pihenés­trófeák nagydíja közül is a legnagyobb díjat nyerte (53 268 ponttal) a tulajdo­nában lévő és nálunk kiál­lított ' kodiak medve bőré­vel. Jött, kibérelt egy sar­kot, kifeszítette az 1970-ben elejtett medve bőrét, és nyert. Pedig benevezett a vetélkedőre az 1884-ben, a Szovjetunióban elejtett je­gesmedve koponyája, vala­mint az 1971-ben Tanzániá­ban elejtett elefánt agyara is. És persze. közöttük az ázsiai golyvás gazella, a szajga antilop, a szibériai, őz, a... Mindegy, az erős mezőnyben Lemhónyi ko­diak medvéje győzött. Lát­tam, megérdemelte, jó bő­re volt ír A sztár, a fehér tigris, mint az őrült szaladgál le­tel ketrecében. Szomszédai a röhögő majmok és a csen­des nubiai vadkecskék irígy­csig repülőn utazott, onnét camionon jött Pestre. Itt nálunk egy kissé elromlott az étvágya, tukmálva eszik, tíz kiló véres hús elköltése után otthagyja az ételt Amand, az ápoló is búsko­mor, együtt szenvedik a szép magyar őszt. ★ Kedves graciözitás, a _ zambézi természetbarátok ’ négyhónapos kis oroszlán­jukat nekünk akarják aján­dékozni. Miért ne, köszön­jük szépen. A szudániak kígyóbőrt feszítettek ki a pavilon fa­lára. Jártunk a brjánszki erdőben is, a szovjet pavi­lonban egész nap madarak éneklő kórusa fogadja a látogatót. De siessünk, a nemzetközi lovasversenyre, az még a szép szórakozás. ★ Hatalmas zöld gyep, szí­nes akadályok, zsúfolt tri­volt, most hallani a sóhaj­tást. Odafenn az ég kékjé­ben méltósággal úszik egy TTJ—104-es karcsú, _ ezüst teste... * És most jön még a java, az ifjúsági hét, a nagy bál, minden. ★ • v Hazafelé tartunk, meg­torpanunk. A Kömlődi Ha­lászcsárda ide evakuált konyhástól, pincérestől, min­denestől. Jó kutyaösztönünk azonnal odavisz bennünket Halászlé, nagyfröccs, mit ér a kiállítás enélküL Mosolyog a szőlő, moso­lyog a nap is odafenn az égen. Talán kacsint is: szép kis esokrétát kötöttek ezek a természetszerető emberek odelenn a földön. (Suha) Tiszta vizek csobogása yarmekkori emlékeim között járok, itt vannak az írás forrásai... A juhásztanyák például... Maroknyi faluk szélén vagy távo- lábbi erdős völgytorokban, bokros dombtető­kön vagy dombok oldalához lapulva. Árpá­ban érlelt jószagú almákért gyalogolt ide a gyermek; de nemegyszer orda és gomolya volt a kosárnyi szállítmány. Szilvásváradra tart­va látom is a juhnyájat, messzi hegyoldalon, ék alakban haladva tépik a gyapjasok a ki­sült füvet. Amott az elnyújtózkodó csatatér- nyi lapály, érzem régi hűvösségét; süppedt alattam a talaj, s mögöttem lábnyomok szür- csölték a súlyomtól kipréselődött vizet. Még a sekély medrű patak is ugyanúgy setteng át hangtalanul a' réti kaszálón, iszapos árkában nincsenek kövek, moszat áramlik, békalencse vonaglik együtt a vízzel. És a patak partján, a kicsike korhadt hídnál most is ott áll a ke­rek koronájú fa, egy idetévedt szomorú bükk: a tanúfa. „Az ősi törzsnek kérge lelket rejte­get ..Ennél a fánál mindig megálltam, nem tartott tovább a türelem, hogy a hátizsák vagy a kosár kendővel takart tértiéből kósolót ne vegyek. Csönd van, hőség. Szilvásváradhoz közeled­ve, a kenyérhátú dombok kihegyesednek, mint serdülő lánykák melle. Az aszfaít csillog. Mintha víz lenne. S az ember hiába erőlködik a sietéssel, mert a „víz” hátrál, hátrál, utolérhetetlenül. Aztán már látszanak az első házak. Valamennyi új, itt a, széleken. Beljebb sok az öreg, töppedt ház, mint a túlért gomba, táskás kalappal. Ez a falu ismerős; a gyümölcsöskerték, a vasút, a kastély parkja. Ismerősök az öreg udvarokon száradó gereblyenyelek is. Sokszor elvetődtem ide a hegyeken, erdős dombokon túli falumból. Még tizenöt éve is milyen kín­lódva hajtottam a kerékpárt a süppedő-ho­mokban. És hányszor igyekeztem, hogy gya­log visszajussak a falumba. Hosszú volt az út, nemegyszer már a felénél besötétedett. Domb­nak föl, völgynek le csak vert ösvények, rég nem használt szekérutak vezettek az erdőn át Mindannyiszor azt képzeltem, hogy valaki követ Állatok surrantak el mellettem, ágak eoppantak, bokrok zörögtek, ijedt szárny csa­pások szakadtak fel a földről, s félelem felé hajtották képzeletemet. Hányszor úgy érez­tem, hiába erőltetem lábaimat, nem haladok, az erdőkendős dombok úsznak velem. Ilyen­kor, ha megálltam, roppant szorongás kerí­tett hatalmába, olyasmi érzés, hogy megnyí­lik talpam alatt a föld, s én a saját szívem­től megfulladok. Aztán amikor nagyon messze fényeket pillantottam meg, minden torokszo­rításom elmúlt. S már azt se bántam, hogy majd későn érkezem. Nemegyszer be is kö­vetkezett: a lámpák sorra egymás után ki- húnytak, mécsesnyi fény sem fogadott. Egy­szer sem fordult meg bennem a gondolat, hogy eltévedhetek. Temető mellett vitt el az út, én gondtalanul lépdeltem. De ha egyszer is az erdőben valaki élő elém áll... Tölgyek állnak elémbe, alattuk tanyázom le, a füstölgő fűben. Fölkapaszkodik a tekin­tet a Szalajka-völgyi meredek gerincekre, s az örvénylő lombtengerből sok helyen levi­csorítanak rám a villámverte, magas hom­loké sziklák. A rohanó víz partján, bokrok árnyékában vadvirágok. Itt minden védett. Ebben az ékességes völgyben minden virágot, füvet, a fát a törvény őrzi, a törvényerőre emelt szépség. A pisztrángostó partján most is ott a régi tábla. „TILALMAS A HALÁSZAT EBAT- TA”... A gyermek könnyelmű és virtuskodó, hogyan is tarthatott volna vissza bennünket a haldézsmálástól hoLmi feliratos vastábla... ! Betelepedik a régi emlékek közé egy ked­ves rég: barát: Gál Gyuia tanár úr. S én gyermeknek érzem magam,1 hiszen mesél. Tiszta vizek csobogása a mese. Sütő András írói vallomásában olvastam évekkel ezelőtt valamit, mennyire szomjazott a mesékre. Azt írja, volt egy szegény ember a falujában, gyomlálni hívta őket, gyex-ekeket, segítettek is neki: „... s amikor fizetségre került a sor, azt kérdezte (t 1 a szegény ember): „Mivel fizessek nektek? Otven baiüvaUe, vagy mesé­vel?” Persze, hogy ötven bánival! Fél ska­tulya gyufa ára volt. A kapuból mégis vissza- somfordált a keresetével és suttogva kérte, mivel szégyellte magát a többiek előtt: fizes­sen neki mesével. Gál tanár úr kérés nélkül fizet a mesével. Kérés nélkül lett falujában. Szilvásváradon, a palócélet szenvedélyes kutatója, a népi kin­csek avatott gyűjtője. Hogy is van a szép Virág Eszter és a sze­gény haiászlegény szerelmének meséje? A falu első gazdája volt Virág Pál húsz ökörrel, száz hold földdel, szép házzal, ten­gernyi arannyal és ezüsttel. Es ráadásul volt a lánya, szép Eszter, aki hej, csudálatos volt, akár a szivárvány. Alig tölté be a tizenhat évet Kérték a leggazdagabb legények, De a szivét nem adta el cserébe Mert az másért dobogott a keblébe. A szép Eszter Kondorosi Gábort szerette, a daliás szép legényt, a szegény halászmestert, ki a faluvégi nyárfasorban lakott, és Nádfödeles kis kunyhó volt lakása, Nincs szülője, nincsen semmi rokona, De volt hite és volt élő reménye, Ügy éldegélt a Bükk hegység tövébe. A daliás halász is Esztert szerette. Titok­ban bontakozott, virágzott ki napsugáros sze­relmük, ám Gábort katonának vitték, s kitu­dódott minden, mikor a szép Eszter nem tud­ta bánatát leplezni, gyászruhába öltözött és rozmaringgal rakott ablaka mellett hullatta könnyeit. A kevély és dúsgazdag Virág Pál kérdőre is fogta lányát, mi igaz abból, amit a faluban suttognak kettejükről. „Te azt a szegény legényt szereted?” Eszter semmit sem tagad: .. . Az életben soha nem leszek •másé, Csak egyedül Kondorosi Gáboré vágja az apja szemebe. Végtelen haragra gerjedt Virág Pál, hiszen ő vagyonos embert szánt a lányának — Su- hár Bencét, aki Igaz, hogy egy kicsit púpos a háta Meg egy kicsit sántít a jobb lábára. De az okos leány mindezt nem nézi, Okos leány csak a vagyont i keresi. És hiába volt a szép Eszter minden könyör­gése. Kitűzték a lakodalom nagy napját. Pap elé állt „a vőlegény, mint egy felcifrított ma­jom” és „a menyasszony, mint egy letört li­liom”. A pap már az áldást is kimondta, mi­kor a templomban egy erős. hang hallatszott: ... Isten szolgája, szállj le az oltárról, Vondd meg áldásodat e pártól... Hazajött a jó Kondorosi Gábor. Kondorosi Gábor felgyújtotta Virág Pál portáját és legszörnyűbb bosszúját is végre­hajtotta: Lövés dördült a közeli fenyvesből, Suhár Bence már a földön elterül. Még egy lövés, Eszter melléje'roggyan. Szegény szíve még egy utolsót dobban. Virág Pál most ordít kínjábani Fogják meg a gyilkost, vasat reá ja! Ám a gyilkos egy vadrózsa tövében Lehunyta már a szép szemét örökre. ökölbe szórttá izmos két kezét, Végsohajtás hagyta el a kebelét. Pandúrmester így kiált Virág Pálnak: Bolondok háza van hátra magának!” " z országúton rönkszállító autók zúgnak el mellettem. A fák fölött gyűl az esti pára, a hegyek közül árny siet. Utamban, ha fel­tartóztatna most valaki, mondva: pénzt, vagy életet! Azt válaszolnám neki: csak mesével tudok fizetni, uram! Van ez a mesém, kérem, hallgassa meg iPsíaky Dezső

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom