Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-13 / 138. szám
FARKAS ANDRÄS: Dal Halle hang, niég érzed, néha fodroz. Apró rezgés, de furcsa kis lelet, Lehull szemérmesen a bánatodhoz, S mint jó gyümölcsöt, hosszan ízleled — Nem is tudod, honnan jött, mit tegyen még, Nem kérdezed, mi történhet vele. Már teste sincs, csak izgat, mint az emlék, Es mégis mintha most lennél tele. Szilágyi Imre: „Színpad5 a völgyben — Egy a katonád fates. Errefelé van az állásunk... Ss mondd csak... a Hay-ék háza... az is leégett? — te. Teljesen porig égett... A család az elmenekült ... S a néni lassan, fájdalmasan, vontatottan kezdett beszélni az elmúlt éjszakáról, a repülök megjelenéséről, a bombázásról, Hay megsebesüléséről ... Hoan meg csak állt, állt, s szinte kővé meredve hallgatta a fájdalmasan koppanó szavakat — Csak nem rokona vagy a családnak? — kérdezte végül az asszony, s Hoan csak éppen mormogott valamit válaszképpen. Mire a néni vállalkozott rá, hogy elvezeti az erdőbe, s megmutatja neki Hay-ék rejtekhelyét. kunyhó az erdő sűrűjében állt nem is olyan messze a falútól. A sebesült kislány — akit éppen etetett az anyja a katona belépésekor — rögtön észrevette és felismerte Hoant. Szólni is akart valamit mindjárt, de csak az ajka mozgott hang nem jött ki rajta. Látszott a gyereken, hogy rettenetesen szenved, s hogy magas láza lehet Csupán a szeme égett- ragyogott olyan tisztán, okosan, mint azelőtt mindig. Hay feje mellett ott hevert az ismerős iskolatáska, s egy darabika zöld színű anyag. — Elégett..: — súgta szinte alig hallhatóan a kislány. — Annyi baj legyen! — próbálta vigasztalni Hoan. — Majd varrunk mi neked egy újat... S az még szebb és jobb lesz, mint amilyen ez volt!... ]yj ásmap reggel, amikor ellenséges lökhajtá- sos gépek jelentek meg a horizont felett a „H” tüzérüteg katonái még gyorsabban és pontosabban irányították fegyvereik csöveit a közeledő célpontok felé. A katonák szemében és szívében még inkább fellángolta gyűlölet, s a legelső sortűz után máris zuhanni kezdett egy repülőgép. A gyilkos vasmadár pillanatok alatt a földbe fúródott, s a tüzérek állásától nem is olyan mész- sze robbant szét százezer, millió darabra... Fordította: Krecsmáry László TARGA ZOLTÁN; VARIÁCIÓI* A nikotin fölmarja a számat hiányod egész lényemet Vasból, virágból, tüzem erejéből hiányod ellen teremtettelek. Testem kigyulladt erdeit bejárva madarak, őzek serege hallgatott Oe arcod Napja felderült az égre s talpra álltak a sebzett szarvasuk + Ahogy szeretünk: emberfeletti Épp ezért — talán embertelen Megfoghatatlan, kimondhatatlan Csak mi tudjuk nevét: szerelem + Örvénylik a hús. Porrá őrli a csendet, az időt. Éveim vörös pillangói íölénk szállnak csodálni testünk fényeit + Elvesztem. Szemed sugarában esdeklő madarak szálltak Talán így volt. A lényeg: azóta visszaköszönök a halálnak. SASS ERVIN: MLSSZL AZ ÍJ HOL meghalni idejönnék gyilkos magányba fulladásig maghalni idejönnék zokogni idejönnék tántorogva hitetlenül zokogni idejönnék emlékezni idejönnék szétdúlt napokra volt örömre emlékezni idejönnék feltámadni idejönnék ha lenne mégis feltámadás feltámadni idejönnék SZOKOLAY ZOLTÁN: CSÁVÁK«^ Szája rongyos, s a szemében még gyönge sápadt holdfény sem ég. Életének falujára rámerül egy ócska máglya. Szellemének karcsú tornyát lila lángok ostromolják. Libben, s rezzen az őszi köd. Hegyek szikláin majd kiköt. üvöltő, vad sánta szélben temetőt keres az éjben. „H” tüzérűteg agy magas domb tetején lielyezkedett tüzelőállásba. Az egység tagjai közül még senki sem sebesült meg, pedig már jó néhány lökhaj- tásos amerikai repülőgépet leszedtek. A domb lábától mintegy kétszáz méternyire folyócska csörgedezett, és egy keskeny ösvény vezetett, valahonnan a távolból. Az üteg harcosai napomként tapasztalták, hogy az ösvényen többnyire ugyanabban az időpontban egy kisgyerek bukkan föl, s magát lombokkal álcázva halad célja felé. A sasszemű tüzérek azon vitatkoztak, hogy a lombok alá bújt, ugrándozó, le-le guggoló kisgyerek fiúcska-e, vagy kislány? — Így csak a fiúk szoktak ugrabugrálni! — vélte az egyik katona. — Kislány az, barátom! állította a másik. — Hiszen virágot szed!... A vita során mindig Koan, a szakács jött tűzbe a legjobban, s el is határozta, hogy végére jár a dolognak. Amikor a következő nap hajnalán ismét kirajzolódtak a. távoli dombok zöld sziluettjei, Hoan felkapta a vödreit és leballagott a patak- , hoz. Miután telemerítette az edényeket, leült egy kőre és várt... Az élő bokor hamarosan fel is tűnt az ösvényen, szaporán közeledett, s most már semmi kétség sem férhetett ahhoz, hogy ez a zsemlearcú, könnyű léptű kis teremtés — leányka. Varko- csai mosolyogni valóan rövidkék voltak. A kislány egyik kezében aktatáska, a másikban pedig ételhordó volt A katona előtt szó nélkül megállt. Az álcázásra : való gallyaikat lerakta a háta mögé a földre, ajkai mosolyra húzódtak: I — Jó reggelt, bácsi? I 4 — Szervusz... Iskolába 1 igyekszel? — lépett kóze- i lebb a kislányhoz Hoan. — Igen. Iskolába. | — No, gyere, pihenj csak le egy kicsit — telepedett vissza Hoan a köre, s ölébe ültette a gyereket — Pe miért üyen koca reggel, mégy? — Mert anyuka így ranesolta... Ilyenkor még nemigen járnak a repülőik. — HanyadSkos vagy? — Elsős. — Es hazafelé miért olyan fcésőn jársz mindig? M agy, kiérek szemekkel bámult a kislány a katonára. Nem tudta elképzelni, hogy ez az ismeretlen ember honnan tud őróla ilyen sok mindent? — Anyuka nem engedi — válaszolta készséggel a lányka —, hogy hazamenjek ebédre. Ezért viszem magammal a déli ennivalót is — mutatott a kis ételesre. — Estefelé már nem jár annyi repülő, s nem is vesznek olyan könnyen észre. — Hogy hívnak? — Hay. __ — És hány éves vagy? — Hét. Elsőbe járok. Muy tanító néni tanít. Arra lakunk, ni! — mutatott apró, rózsaszín kezecskéjével egy távoli domb felé. — Az én apukám is katona. Anyukám pedig a teatermelők brigádjában dolgozik. Ha nagy leszek, én is teát fogok szedni. Annyi aranyos kis lepke van a teák között a donit okon! — Nem nehéz ezeket az ágakat hurcolni? — mutatott Hoan a lerakott gallycsomóra. — Hát nem éppen köny- nyű, de muszáj hurcolni. Azt mondta a tanító néni, hogy így nem vesznek észre olyan hamar a repülök... ... Hoan futva ért fel a vödrökkel a dombra. — Na, ugye nekem volt igazam! Kislány! — mesélte el a többieknek a találkozást A kislánypártiak elégedetten veregették Hoan vállát, a fiúpártiak meg savanyúan dünnyögtek. De az ügy ezzel még nem volt befejezve, mert valaki azt mondta: — Hát bizony elég nehéz is annak a szegény gyereknek azokat a gallyakat cipelnie még az iskolatáska és az ételhordó mellett! — És mi lenne, ha varr- nánk neki sátorlapbol egy terepszínű kis ruhát? — jár vasolta egy másik tüzér. —- Pompás ötlet! — helyeseltek a többiek. § úgy is tettek, ahogyan mondták. A terepszínű kis köpeny egykettőre elkészült Másnap reggel Hoan vitte le a patakhoz, s boldogan nyújtotta Maynak. — No, rajta! Vedd csak fel! A kislány szót fogadott — No, mit szólsz hozzá? Szép? Tetszik? Hay kissé értetlenül, de boldogan simította végig uj- jacskáival a zöld színű anyagot — Nagyon tetszik:.: — Ezt a mi katonáink varrták néked, Hay. Ajándékba. örülsz néki? A kislány gyors mozdulattal vette le magáról a köpenyt és a szakács felé nyújtotta. — Tessék. Visszaadom. — Visszaadod?! És miért? Miért nem fogadod el az ajándékunkat? Jó szívvel adjuk, hidd el! — Anyukám azt mondta, hogy idegenektől semmit sem szabad elfogadni! — No, de hát mi nem vagyunk idegenek — terítette vissza Hoan Hay vállacská- jára a köpenyt. — Mondd meg a mamádnak, hogy ez a katonák ajándéka, s meglátod, még ő is örülni fog neki! . E naptól kezdve a katonák hajnalonként és késő délutánonként felváltva jártak le vízért a patakhoz, hogy találkozzanak a kisz egyik napon aztán mégis hiába várták a tüzérek az ösvényen Hay-t. Vajon mi történhetett? Egyre lesték, távcsővel figyel- gettéfc a domboldalt, ám a kislány még dél tájban sem mutatkozott. És még később sem, A katonák gondolataikba merülve aggodalmaskodtak. Beteg lenne? ... Vagy talán az éjszaka a repülők, amelyek arra jártak? ... Alkonyat irtán Hoant küldték le a faluba, hogy járjon végére a dolognak. „Bizonyára csak beteg. Bizonyára csak beteg” — hajtogatta egyre magában a szakács, s futva tette meg az utat a faluig. Amint azonban kibukkant az erdőből, megtorpant. Borzalmas látvány fogadta. Lerombolt, füstölgő, vagy még égő házak meredeztek esetlenül a semmi felé. Az egyik ház romjai között egy hajlott hátú öreg néni keresgélt- kutatott valami, vagy valaki után. — Néniké — szólította meg Hoan az idős asszonyt — ezeket a házakat itt az éjszaka bombázták le? — Igen. Persze — tekintett feléje gyanakvóan a néni. — Ki vagy te? lánnyal. Hay mindig örömmel állt meg, s újságolta el a vele történteket: — Ma egy új éneket tanultunk! — Ma tízest kaptam olvasásból! — Ma én rajzoltam a legszebb .körtéket! — Otthon én mindig segítek anyukának, s már rizst is tudok főzni! | L
