Népújság, 1971. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1971-06-20 / 144. szám
JEW BERNER: FARKAS ANDRÁS: . Mint a madarak, kik megsütik magukat a villanydrótokon PASZTELL Jeff Bemer amerikai egyetemista kSltS, az arizonai állami egyetem fiatal leöltötehetségeinek egyike. Melnémultam most mert érezni akarom njjaim begyén és nyelvemen a költőt melnémultam most a dermesztő esőtől, melyben egyszer szerettem 8 amit várni szerettem. Es mikor vidám majmok tréfából megmásszák a rácsot de nem szöknek et arra gondolok, nem volna-« jobb talán bezárt nyúlnak vagy medvének lenni a szabadulás őszinte és bátor bitében (a költő és egy lompos üzletember ujja tisztán megkülönböztethető) ehelyett a homályos valami helyett ami megfoghatatlan, bármit is mondanak az európai gondolkodók.m Megnémultam most mert érezni akarom njjaim hegyén a költőt mint a madarak kik megsütik magukat a villany drótokon. (Fordította: Panyik Mártái Hajnali három az óra, Még nagy az éjszaka, mily mégl Fenn, a magas, magos égen Érleli régi tojását Fészke tövén a Fiastyúk, Szedve magot a sötétből. Es kihegyezve a Göncöl Tolja előre a lőcsét, Mintha az úttalan úton Nyílegyenesre találna. Tegnapi kék leopaszultan Néz le az égi erősség Nyárteli boltozatáról, Tegnapi kék odaégve, Néha a rozsda nehézkes Foltjai ütnek alóla. Szürke a szó, ha kimondom, Hogy van a roppanni álma, Almot adó remegése Ebben a pillanatomban, Mert csak á csend ha ijeszti Terveimet közeledni. Barna homályban az utca, Sárga falakkal a házak, Zöld koronákkal a fák is Állnak a néma sötétben, Felmutogatnak a mennyre, Honnan a tegnapi kékség Szurka-meszetje lelóg most. Földi pilács a fehér fény. Biztat erővel, a szemben Kelti a vézna reményt már, . Hogy sikerülne ma messzebb Látni a tegnapi pontnál. Mély a homály, csak színek Néma zenéje bolondoz, Mígnem — a szél se bokázik Csitt csak a jó ölelésnyi Távon, a gallya-magasban Csattan a füttyös eresztés, Mondani kezdi a lombos Színpadon egy kiesi lélék Annak a testi szerelmet, Kit nem a tegnapi vággyal, Am eme hajnali perccel Hív, csalogat felelésre. Hallom is onnan a választ, J6-ölélésnyi a táv csak, Szól a fülemnek, agyamnak, S válaszomat kidalolnám, Hogyha megértene engem, Ott, az a füttyös, a gallyak Lombozatában, a hangok Szép vízesése -ölé ben. Ügy, amikor beledajkál Jó ütemével a hangja Abba az égbe, ahonnan Látszik a tegnapi mélység, Látszik a kerge Fiastyúk, látszik a rúddal a Göncöl, Honnan a földre kerülve Barna pofával az utcák Hívnak elöre-hová is? Sárga falakkal a házak Integetik bujaságuk. Ablakaikkal a sorsok Egyvelegét betakarják, Zöld koronával a fák is Ráhajolnak a dalra, És biz’ az árva magányok Hadserege eme percen Válik az éjszaka szélén Boldog időm seregévé, S elnevezem a hazának, Mert ez a szó-a találó. Dargay Lajos illusztrációja. A fájdalmak, amelyek időközönként beléhasítottak, iszonyúan kínozták, de agya azért megszakítás nélkül és tisztán dolgozott Jól látta maga körül a tárgyakat sőt még a falon függőket is, és a nevük sem homályosodott el benne. A hallása se tompult semmit: élesen vált ki a csendből a sublóton állé óra szüntelen ketyegése, a konyhában edények zörrentek, egy-egy autó húzott el az ablak alatt, s néha a felesége vagy a lánya puha léptei suhantak át a szobán. Az öregasszonyt különösen figyelte, mert az ő arca semmit se titkolhatott el előle, még azt sem, amit az orvos esetleg bizalmasan mondott neki; Igaz, mit is mondhatott Bállá doktor, s amit mondott, ki előtt titok az már? Egyre erőtlenebb teste és egyre erősebb fájdalmai nem hagytak kétséget állapota felől, s azt is félreérthetetlenül jelezték, mit várhat még az élettől. Jól tudta, hogy a végét járja és a fájdalmak szüneteiben már tulajdonképpen csak sorsa mérlegének megvonására jut idő. Ma azonban még injekció nélkül Is a szokásosnál könnyebb napja volt: késő délutánig inkább csak bágyadtságot érzett, a fájdalmak se voltak olyan erősek és délben elég sokat evett. Aztán szépen elaludt, az öregasszony még csodálkozott is rajta. Délután azonban ismét a gyomrába nyilalló fájdalom riasztotta fel álmából: ösztönösen összegörnyedt az ágyon, tenyerét a görcsök helyére tapasztotta, s pillanatok alatt elöntötte a verejték. Később mintha enyhülés állott volna be állapotában, óvatosan felnyitotta a szemét, s tekintetét mereven a falra függesztette. Amikor már megszokta a homályt, az ott függő fényképet is jól látta; még a házasságkötéskor készült róluk, régimódi ruhákban, bambán bámultak a fényképezőgép lencséjébe. De régen is volt rT. j Szemsugarával végigsimogatta a nagyított képet, ahogy azonban az asszony keblére szorított virágcsokorhoz ért, egyszerre megdermedt. A csokor, igen, a csokor eddig elkerülte a figyelmét! Az emlékezés hirtelen támadt világossága valósággal felszakította agyában a múlt mélyre süllyedt emlékeit. Hogyan i* nem jutott előbb eszébe ez a apókor? Hogyan is csinálhatna számadást 9 néhány virágszál története nélkül? Ott álltak már az ajtóban, ünneplő ruhában és sápadtan az izgatottságtól, a nyüzsgő násznép és a folyosókról feléjük irányuló, kíváncsi tekintetek közepette, amikor Boris halkan felsikoltott: „Nincs csokrom!” önkéntelen szájrándulása egy pillanatra torz vigyornak tűnt az ágyon: micsoda riadalom támadt akkor' Boris zokogva visszaszaladt a szobába, a többiek vele együtt tehetetlenül toporogtak, a lakók meg a folyosórácsnak dőlve derültek rajtuk ... S akkor egyszer csak mellé lépett valaki — ejnye, ki is volt az? — és egy virágcsokrot nyomott a kezébe; a szárak aljáról még csörgött a víz. „A vázából vettem ki, de most Németh Géza: ez is megteszi” — mondta az illető, s ők máris rohantak Borissal, még megköszönni is elfelejtették a szívességet. Homlokán új alakzatot vettek fel a ráncok, amint megfeszített erővel egyre mélyebbre próbált hatolni az emlékek betonjában. Még arra sem emlékszik, hogy nő vagy férfi volt-e, aki segített rajtuk... Pedig meg kellett volna köszönni! Hiszen a szégyentől mentette meg őket, olyan kínos emléktől, ami talán még a boldogságukat Is megmérgezte volna. S éppen ennek az embernek maradt adósa.. Már a görcs nyilallását is alig érezte. Gondolatai újabb lendületre kaptak: de hát, ha erre az emberre nem emlékszik, még sok ilyen elhalványult eset történhetett velük az életük során. Akik jót tettek vele, akiknek köszönettel tartozott, s már tartozni is fog örökké! Ismét egész testét elöntötte az izzadt ság. S hirtelen, a másik falrészen, egy újabb fénykép tűnt a szemébe: azon meg Ildikó volt, a lányuk, talán négyéves lehetett, amikor a felvétel készült, a sovány kis test szinte megelevenedett előtte, még pihegő hangját is hallotta... A kép nőtt, egyre nőtt, a csenevész arcocskán már ott tüzeltek a lázrózsák is, s az öreg kétségbeesett, önkéntelen mozdulattal már le is lépett volna az ágyról, hogy ölbe kapja a gyereket és rohanjon vele... „Boris, a pokrócot!” Igen, az kellett volna, mert messze lakott az orvos, és Ildikó sípoló tüdejével nem lehetett meggondolatlanul a ködbe kimenni.. Csakhogy az egyetlen pokróc épp a tek- nőben ázott... Űristen: a pokróc! Igen, végül az is csak került valahonnan, s ők újra rohantak és újra felejtettek, nevet, köszönetét, hálát... Zihálva, kapkodva vette a lélegzetet, fejét ide-oda forgatta a csatakos párnán, a szemében döbbenet feszült. Az ajkait minden igyekezetével próbálta összeszorítani, hogy nyöszörgése-nyögése ne fokozódjék, se meg ne rémítse a konyhában tartózkodókat. De nem volt már ereje eltitkolni vergődését: a két nő riadtan sietett be a szobába. — Rosszul érzed magad, apukám? — kérdezte az asszony. — Ildikó rögtön elfut az orvosért... • — Ne, nem kell. . — mondta a beteg gyorsan, s mégis úgy tűnt, mintha minden hang között pihegett volna egyet. — Nem is kínoz most olyan nagyon, csak talán egy kicsit meleg van itt. Biztosan az idegesít... Inkább a nyugtátokból adj egy pirulát. Az -öregasszony aggódó arccal, gyengéd mozdulatokkal igazította meg az ágyat, kicsit lejjebb húzta a paplant és letörölte a férfi homlokát Addig Ildikó behozta a vizet és beadták a betegnek a gyógyszert, öt azonban, bár igyekezett titkolni, ez a gyengédség, ez a lassú motozás most csak még inkább idegesítette. Miért nem mennek már ki, miért nem hagyják már magára? Csak elrabolják tőle a drága perceket! — Szólj ám, apukám, ha valami kell — rebegte az öregasszony, miközben kimentek, de ő már nem is hallotta. ‘ Lehunyt szemmel, mozdulatlanul, ossze- szorított tagokkal színlelte a megnyugvást, míg a léptek el nem haltak. Még várt egy darabig, majd megnyitotta kicsit a szemhéját, de csak annyira, hogy a fal ne Játszódjék tisztán előtte. Már félt árnyaitól..: Aztán, nyilván az orvosság hatására, félig nyitott szemmel elszenderedett. S akkor az az érzése támadt, hogy a szembogara előtt rezgő pillák rohamosan vastagodni kezdenek: már mindegyik egy-egy pálcika, egy- egy bot, egy-egy oszlop... Nem 1 Már tudta is, mit lát: annak a börtönrácsnak a rúdjait.., Azt a rozsdás vasrácsot, amit az a behemót nyilas hajdan rácsapott: ?. t Már hiába hunyta be egészen a szemét ijedten, ugyanaz a félhomály vette őt körül, mint abban a bűzös, nyirkos cellában, 6 ugyanazok az üvöltések hasogatták a dobhártyáját. A rátörő félelemtől ordítani szeretett volna, de nem jött ki hang a torkán, csak valami halk nyöszörgés. A 6Ötét sarokból felé szüremlő szavakat azonban tisztán értette: „Ne félj, nem vagy egyedül...” Ki az, ki beszél? Ki nyújtja felé a kezét? A nevét! A címét! Legalább az arcát mutassa meg végre! Zúgott a feje, szédülés környékezte, a görcsölés helyett most keveregni kezdett a gyomra. A karról, melyet a vállán érzett, émelyítő vérszag szúrt az orrába... „Aki fél, az kiszolgáltatja magát, az még meghalni se tud ember módjára” — hallotta megint közvetlen közelről. Megpróbált megmozdulni, hogy valahogy a hang irányába nézhessen, de csak az ujjait tudta kissé megemelni... Gondolatai is egyre zavarosabbá, egyre ködösebbé váltak, jóformán már csak szófoszlányok villantak fel benne... Az az idegen is ismeretlen maradt!... Annak is adósa hát mindörökké!... E lcsendesedett, kimerült teste szinte beleveszett az ágyba, $ már se nem élt, se nem halt A Süket csendben az óra ketyegése az ajtónyitáson keresztül a konyháig hatolt, $ az ott szösz- mötölő öregasszony meg « lánya végre örült, ÍKsy a beteg estére megnyugodott Csend, árnyakkal tele...
