Népújság, 1971. március (22. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
Tavaszi tárlat Salgctarjánban A hagyományos salgótarjáni tavaszi tárlatot az idén is megrendezik. A kiállítás előkészületeinek egyik legfontosabb szakasza lezárult: a Képző- és Iparművészeti Lektorátus zsűrije a beküldött 260 festményből, grafikából. szoborból és más művészeti alkotásból mintegy 120 mű kiállítását jóváhagyta. A tárlat rendezési jogát a salgótarjáni városi tanács kapta, amely a Műcsarnokkal együttműködve arra törekszik, hogy a kiállítók körét szélesítse, egyszersmind a tárlatot sajátos salgótarjáni, Nógrád megyei jelleggel ruházza fel. Ezért a korábban kiállító nógrádi, hevesi, borsodi képzőművészeken kívül műveik megküldésére kérte fel azokat a művészeket is, akiknek élete, pályafutása, munkássága valamilyen formában Salgótarjánhoz, Nógrád hoz kötődik. A sa'gótarjáni tavaszi képzőművészeti tárlatot április 4-én. felszabadulásunk ünnepén nyitják meg. Gertrudis, tgp fiatal lépett az egri színpadra: Fiára, Bródp Sándor Flórája A tanítónőből. Jött, és győzött De nemcsak Flóra, hanem a színésznő i*, oki magára öltötte a tanítónő emberi nagyságát, ő is győzött, mert első bemutatkozásával elnyerte a közönség tetszését, rokon- szenvét. Tizenhárom esztendeje tart ez a rokonszenv, amelyre ma már nyugodtan mondhatjuk: szeretet. Az egri közönség szereti kedvenc színésznőjét, Kovács Marit. Flórától Gertrudisig — e két szó kívánkozik a beszélgetés elé. De vajon a Bánk bán két előadásának rövid szünetében felidézhető-e valamennyi alakítás, siker, amelynek részesei, tanúi voltunk az elmúlt években? Bár nem hagytam ki egyetlen szerepét sem, láttam valamennyit, most mégsem tudom, hol kezdjük az emlékezés fonalát. Legjobb, ha maga a művésznő kezdi, sorolja ő a nagy szerepeket, azokat, amelyek a legkedvesebbek voltak számára. Gertrudis parancsoló szigorát most már Kovács Mari mosolya váltja fel. — Akárhogyan is számolom, ez a tizenharmadik évadom itt, Egerben. Még szerencse, hogy nem vagyok babonás! Hogy melyik a legkedvesebb? Talán a Flóra, mert azzal kezdtem és alakításomért nem mindennapi elismerést kaptam. Az egyik tájelőadáson odajött hozzám egy öreg bácsika és azt mondta: „L át ja, kedvesem, magához szívesen adnám a gyereket, mert maga igazi tanítónő.” Aztán a Nóra. Kedves szerepem volt a Szent Juh anna is. meg Stuart Mária. Ritka lehetősig, hogy eljátszhattam a nagy ellenfelet, Erzsébetet is. A kedvesek közé tartozik A nagy család Katája, az Űri muri Rédei Észtere, a Ham- letnek nincs igaza keserű sorsú anyája, az Optimista tragédia komisszárja, az Amerikai elektra Christine- je. És ki ne hagyjam az (srős kezű zsarnokot, Ber- ftardát... Segítem az emlékezést — Äs az Ilyen nagy *ze- íSilem törékeny Lidája? Még QM&M mi- n*N&w máéra* Nóra, most la emlékszem a nagy monológra, amelyben elmeséli egy tragikus reggel történetét. Döbbenetes alakítás volt — Csakugyan, a Lida. Valóban nagyon jó előadás volt — & a kirándulások • könnyebb műfaj területére? — Igaz is, még operettben is játszottam. A Szabad szélben én voltam a márkinő. A lőcsei fehérasszony címszerepét is szívesen vállaltam. Játszottam az Olym- piában, és én voltam Kocsma Jeni a Koldusoperában. Milyen nagyszerű szerep volt és milyen jó előadás! — Mit jelentenek egy drámai színésznőnek az ilyen kiruccanások? — Sok kedves izgalmat. Soha nem felejtem el, a grófnőt játszottam A párizsi vendégben és természetesen énekelnem is kellett. Amikor kiléptem a színpadra és megláttam magam előtt a nagy zenekart, úgy megijedtem, hogy azt sem tudtam, hol kezdjem az éneket. Szerencsére Olgyai Magda ott állt mellettem és megadta a hangot. . Különben is én nagyon szeretek komédiáznl. — Megfordítom a kérdést: melyik az a szerep amelyik nem tartozik a kedvesek közé? — Az, amelyik nem sikerült. Megbocsáthatatlan bűn az életemben, hogy A vágy villamosának főszerepét, Blansot nem tudtam úgy eljátszani, ahogyan szerettem volna. S az sem vigasztal, hogy tudom, ez nemcsak rajtam múlott. Mindegy, elment, s talán soha nem találkozom többé ezzel a szereppel. — De jönnek újak. Mit szeretnél még eljátszani? — Sokat, mindent. — Legszívesebben? — Az ifjúság édes madarából a színésznőt. Aztán kicsit később majd Waren- nét és a Phaedra címszerepét Most néhány perces közjáték következik: Kopognak as öltöző ajtaján, • a biztató igenre egy nénike lép be. Lelke* üdvözlés — csókollak, Máriám, csodálatos voltál, hogy vagy, mi újság? — majd egy csokor hóvirágot i egy dobozka csokoládét tesz az isztalra, s amilyen hirtelen lőtt olyan gyorsan távozik — Ki volt «7 — kér deKOVÁCS MARI Anya, Szent Johanna, Stuart Maria, — Egy színházi rajongóm. Minden bemutatón megjelenik, megkeres az öltözőmben, gratulál, s hoz egy doboz csokoládét. Ugye milyen kedves?! Tessék, vegyél belőle, én nem szeretem... Életéről, körülményeiről kérdezem, arról, hogyan él vidéken a színész. — T Elkomolyodik az arca a csak néz, néz maga elé. Nem válaszok Vagy es a válaszai Beszédesebb témára térek. Sikereinek titkát kutatom. — Nincs különösebb titok. Nagyon komolyan készülök a szerepekre, • igyek szem megkeresni az embert. Ha hibái vannak, akkor is, mert ezek emberi hibák. Ilyen felfogásban Játszom, mert így hozzám is közelebb kerül a szerep és a közönséghez is. Ez a nyitja a szerepformálásnak. És természetesen a rendező akarata, segítsége. Jó rendező nélkül nincs jó előadás, de jó színészi alakítás se. Ez mindig tudtam, de csak most a Bánk bán próbá során értettem meg igazán. Azt hiszem, másutt is keresni kell a siker titkát. Nem utolsósorban abban a szenvedélyben és alázatban, ahogyan Kovács Mari él, a színházért, a szerepekért, a közönségért Végül még egp kérdést ■— Így mondom, ■ így Is from, egyszerűen Kovács Mari. Nem sértő ez? — Miért lenne az? Hát egri színész vagyok! Vágy- nem? — De igen, feltétlenül. Márkust László 99<*ÍMltt1lo Űrt évr/n/ntíoi vailá^ati imíjlja” Egri erdész könyve a Vadi3zati Vilájláá litásra A budapesti Vadászati Világkiállításon a megye vadásztársadalmát, vadászati kultúráját nemcsak a Mátra és a Bükk erdőségeiben zsákmányolt érmes trófeák, elejtett kapitális vadak preparátumai képviselik majd, hanem ízléses köntösű könyv is: „Gödöllő két évszázados vadászati múltja”. A vadászati monográfia szerzői: Tóth Gyula és Nagy Imre, nyugalmazott erdészek. Tóth Gyula, a volt Nyugat-bükki Erdőgazdaság osztályvezetője, vérbeli vadászdinasztia tagja; hosszú ideig szolgált királyi vadásztisztként Gödöllőn, ahol a Grassalko- vichok birtokán, majd a birtokból lett koronauradalom területén vadászként szolgált szépapja, ükapja, dédapja, nagyapja és édesapja is. A monográfia másik szerzőjét is erős szálak kötik Heves megyéhez, hiszen 1925—1952-ig Nagy visnyón szolgált, mint erdészetvezető, s ezután lett, nyugalomba vonulásáig, a Gödöllői Állami Vadgazdaság vezetője. Az erdész-szerzőpár könyve két évszázad vadászati kultúrájának hiteles históriáját adja. Külön fejezetekben foglalkoznak az őshonos vadfajokkal, a vadbetelepítésekkel, a vadtenyésztés és vadóvás történetével, a különböző vadászati módokkal — a parforce-vadászattól a sóly- mászatig. A monográfiát gazdag képanyag illusztrálja — zömében a szerző, Tóth Gyula, eredeti felvételei — s természetesen nem hiányoznak! a korabeli lőjegyzékek sem. A könyv a Mezőgazdasági Kiadó gondozásában jelenik meg. (pataky) DANIÉI LANG XIX. Meserve és Clark tagadták, hogy bármiben bűnösek lennének, s a balul sikerült őrjárat parancsnoka váltig azt állította, hogy szándékait tévesen értelmezték. Csak tréfált, mondta vallomásában, amikor megemlítette, hogy* felderítő úton „el fognak szórakozni.” Eligazító parancsában szerinte ezt mondta: „Nem is lenne rossz, ha fel tudnánk csípni öt nőt arra az öt napra, amit a hegyekben töltünk, és >6 Iris orgiát csaphatnánk”, majd, állította, „mindenki megjegyzéseket tett, és nevetett". Ami azt illeti, hogy miért kerültek Mao faluja felé, az őrmester azt állította, hogy azért vezette arrafelé az osztagot, hogy Vietkong-harco- sokat keressenek, és a lányi is csak azért ejtette foglyul márt gyanúsok vipeikedetí a viskóban. Meserve kihallgatásának végén az ügyész megkérdezte, hogy hányszor és kinek adta elő Meserve „azt a történetet, amit most a tanúemelvényen elmondott” „Számos alkalommal, uram*’ — felelte az őrmester, „többnyire az ügyvédemnek.” A négy hadbírósági tárgyalásra 1967 márciusának közepén, mintegy tíz nap folyamán került sor. A tárgyalásokat a Camp Radcliffen létesített törvényszék tízszeres méteres, bádogtetős épületében tartották. Forrót«, szárazra fordult as Idő, emlékezik Eriksson, a helyiség belseje a villanyventillátorok halk berregésétől lüktetett Odakinn a támaszponttábor villanyenergiáját szolgáltató Diesel-generátor okozott állandó lármát, ami miatt á i&rfyakkt somié **t-*^_— gyakran arra kellett kérniük a tanúkat, hogy hangosabban beszéljenek. A tárgyalások résztvevői, az ügyvédek, tanúk, törvényszéki tisztek és katonai esküdtek az épülethez közel, sátrakban laktak és a jogi táborrészleg éjszakai nyugalmát gyakran zavarta meg az ellenségre irányított aknavetők makacs robaja. Valamennyi tárgyalást az jellemezte, emlékezik Eriksson hogy a haditörvény képviselői a civil igazságszolgáltatás jogi szabályait igyekeztek alkalmazni, mintha a civil életet akarták volna feléleszteni a teremben. Nagy hatást tett Erikssonra, hogy az ellenség tüzérségi likőrében ilyen tüzetesen betartották a jogi eljárások kívánalmait. Nem mintha nem figyelt volna fel bizonyos szabálytalanságokra. Akármilyen kevéssé volt is jártas az igazságszolgáltatás finomságaiban, furcsállotta, hogy a tárgyalások szüneteiben szabadon beszédbe elegyedhettek vele a védőügyvédek, olyan témákról faggatva őt, amelyekről később eskü alatt kellett vallania. És valóban, a tárgyaláson közreműködő bűnügyi nyomozók egyike fel is hívta rá a figyelmet, hogy ez messzemenően szabálytalan. „Persze, azt se tudom, hogy a bűnügyi nyomozók konyítanak-e egyáltalán a joghoz” — mondta Eriksson. „Az egyik bakot is lőtt, amikor kihallgatta Manuelt: elfelejtette felolvasni neki törvényben biztosított jogait, mielőtt föltette a kérdéseit”. Aztán meg az sem jött volna rosszul, ha az ügyész —, akit Eriksson védőügyvédjének tekintett — kioktatta volna kissé, hogyan viselkedjék a tárgyalások alatt; hiába volt a hadsereg koronatanúja, gyakorlatilag „szűzen” lépett a tanú emelvényre. Igaz, az ügyész figyelmeztette, akárcsak korábban Vonet és Kirk, hogy miféle következményekkel járhat a maga és felesége számára, ha a kormány oldalán tanúskodik. „Azt mondta, hogy nagyon alaposan gondoljam ezt végig” — emlékezik Eriksson „A hangjából őszinte aggoügyész még azt is javasolta, hogy menjen el pszichiáterhez, mielőtt a tárgyalások megindulnak. Látnivalóan arra számított, hogy a védőügyvédek megpróbálják majd olyan színben feltüntetni Erikssont, mintha azért nem vette volna ki a részét a 192- es magaslaton lezajlott örömünnepből, mert gátlásos őrült. Ha azonban kéznél vau a koronatanú stabil elmeállapotáról szóló bizonyítvány, könnyen vissza lehet verni ezt a stratégiát. Az első hadbírósági tárgyalás előtt néhány héttel Eriksson be is ült egy kamraméretű rendelőszobába, szemközt egy Camp Radcliff-i orvosszázadossal, aki igen rövidre nyírt sörtefrizurát viselt. Az orvos többek között megkérdezte, szereti-e az anyját, és kap-e híreket a feleségétől. Eriksson így idézte fel a beszélgetést: „Megfeleltem a kérdésre, aztán nem kérdezett semmit, együtt hallgattunk. Majd villámgyorsan valami mást kérdezett, én pedig feleltem. Nem tartott sokáig az egész, talán húsz percig, és mikor kifogyott a kérdésekből, ezt írta egy darab papírra: „Beszédhiba nincs, kiegyensúlyozott.” Eriksson így jellemezte az orvost: „Rendes fickónak látszott. Mikor abbahagyta a kérdezést, Me- serve-ről meg a többiekről kezdett beszélni, úgyszólván hangosan gondolkodott, hogy mi is veszi elő a katonákat a háborúban. Az egész úgy hangzott, mintha a háború úgyis véget érne, még az- telőtt, hogy bárki is hasznosíthatná a szakvéleményét.’' Eriksson számára a tárgyalások egészen mást hoztak, mint amire «ámított Nem szívesen gondolt rájuk; azt hitte, hogy tanúskodás közben majd kénytelen lesz újraélni a 192-es magaslaton lejátszódott gyászos epizódot Semmi ilyesmi nem történt (Fotytotju*} 4
