Népújság, 1971. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1971-02-21 / 44. szám
Iff , TIIENHflRMMIK TÖRTÉNETE A tizenkét garázsból minden reggel sziporkázva robbantak ki táltosként a csillogó autók. Sárgák is voltai«, pirosak is, de a legtöbb krémszínű volt. Csak egy garázs nem eresztett soha ragyogó acélparipát a dübörögve ébredő Kerepesi útra; a tizenharmadik garázs. Azt beszélték, lakik valaki benne. Ahol a kétmilliós metropolis utolsó rozzant házai íelszaladnak egy dombos temető sarkáig, hogy torz képet festve búcsút intsenek, az olaj zöld HÉV-kocsiknak, ott láttam meg, a Gödörben. A kukáskocsik ide hordják ki a Duna bal parti részének hulladékát. Megálltam a hatalmas, kisebb völgynek beillő Gödör szélén. A forró salakhegyekből libegő kacskaringős füstoszlopok törtek be a temető krizantémszagú csendjébe A Gödör fenekén zsákkal a hátán le-le hajolva lassan haladt valaki a rongyhalmok, a füstölgő, miniatűr salakvulkánok és a zörgő konzervdobozok között. Az orrom elé vágtam a kockás sálat, mert nem bírtam elviselni a nehezen hömpölygő szagot, és leereszkedtem a Gödör lejtőjén. Észrevett. Letette a zsákot, és megállt Hajlott hátú, magas férfi volt. Nem tudtam megállapítani hogy mennyi idős lehetett. Az ősz, göndör haj világítva keretezte be a ráncokkal szabdalt arcot. A bőre egészséges barna színű volt. —- Engem keres? — kérdezte mély hangján. — Igen — hajtottam félre a sálat az arcom elől. Kezet nyújtott * — Dr. Cserhalmy Keve. — Orvos? — Nem, jogász vagyok. Mire kíváncsi? Egyébként hazamehetünk, nem messze lakom, a tizenharmadik garázsban. Az autók közül már néhányan visszatértek a napi kőrútról. A garázssor előtt elhaladva láttam, hogy a fiatal, hosszú hajú beat-sztár piros Cupéjában, feszülő pulóverben, nagykarikás napszemüveges nő ül, Cserhalmy elővette a wertheimkulcsot, megforgatta a zárban, az ajtó kitárult. A fal mellett szalmazsák volt leterítve lópokróccal, a sarokban lepattogott zománcú kályha állt. Ablak .sehoL Csak a vasajtó alatt surrant be halvány fénycsík, amíg meg nem gyújtotta a petróleum- lámpát. — Parancsoljon, foglaljon helyet, — Intett a kezével. —> Köszönöm, inkább állok. Kérem, ahogy óhajtja, — Mióta lakik itt? — Hatvanhárom. óta. — És hogy került ide? — Nézegettem, amikor épült a garázssor. Érdeklődtem, hogy melyik vállalat építi. Aztán megtudtam, hogy Kovács Gyula építi, mind a tizenhárom garázst. Vártam, hogy mikor jön ki egyszer a garázsokhoz. Egyszer összetalálkoztam vele. Tudja ki volt ez a Kovács? A birtokomon volt jószágigazgató. Persze, rögtön megismertem. Ö is engem. Kiderült, hogy üzletkötő és ahogy mondta, összegyűjtött pénzét garázsok építésébe fekteti. Szerintem az összegyűjtött pénz felét lopta. Nálam is lopott, de nem törődtem vele, mert különben kiváló szakember volt. Ügy spekulált, hogy akinek van pénze kocsira, annak mindig lesz pénze garázsra Is. Szóval, kiadta nekem az utolsó garázst. — Azelőtt hol lakott? — Egy ideig meghagytak egy szobát a régi kúriában, aztán onnan is ki kellett költöznöm. A kocsisomnál laktam jó darabig, aztán feljöttem Pestre. Elnézést, hogy hátat fordítok, de meg kell mosakodnom. Azért csak kérdezzen nyugodtan. — Praktizált valaha a szakmájában? — Nem. Soha nem volt rá szükségem. Nézze, kérem, mit tud csinálni az ember ezerötszáz hold kitűnő föld mellett. Megszereztem a jogi diplomát és utaztam. Volt már Monacóban? — Nem voltam. — Kedves hely — nevetgélt a lavór fölött, aztán megtörülközött, és leült a szalmazsákra. — Negyvenöt után pedig él tudta volna képzelni, hogy vitéz dr. Cserhalmyt a nép- köztársaság jogi apparátusában alkalmazzák? — Nem, ezt nem tudom elképzelni. De volt más alkalom is, gondolom. Lehetett volna dolgozni. Hátravetette a fejét, és úgy nevetett. Hibátlan, vakító fogsora kivillant a barna arcból. — Ugyan, barátom, hogy képzel ilyet. Én, dolgozni? — Valamiből csak kellett élni, nem? —- Három testvérem volt. Mind a három kiment Nyugatra. Egy darabig, amíg be voltam zárva, nem volt gondom semmire. — Miért volt bezárva? — Nem tudom — megvonta széles vállát, és megreccsentek az ócska ruha öltései —, de nem is érdekel. Szóval, amikor kijöttem, a három öcsém küldött pénzt. Sokat. Jól ment nekik odakint Aztán kiderült, hogy az állam fizet a volt vegyipari üzememért. No, nem egy hatalmas cég volt, de kaptam érte valamit. — Mennyi pénze jött össze, amit a testvérei küldtek azzal együtt? Keresztbefont lábakkal ült a szalmazsákon. — Kis híján egymillió, •— Mennyi? — Egymillió. Mi lett ezzel a pénzzel? — Semmi. Mi lett volna. ~ Ügy értem, hová tudott ennyi pénzt tenni? » — Sehova. Itt van — és ráütött a szalmazsákra. Hirtelen nem tudtam, mit mondják. Aztán rájöttem, hogy őrült. Lehet, hogy nem is doktor, lehet, hogy nem is volt földje, hogy a testvérek se léteznek. — Látom, kételkedik. Felállt, lehúzta a zsákról a lőpokrócot, belenyúlt a szalmába, és két óriási fémdobozt tett le elém a garázs kövére. Felkattintotta a tetejüket. Az élére állított százasok _ széle megpiroslott a petróleumlámpa fényénél. Az alacsony mennyezet lenyomta a levegőt. — Hogy élhet itt, így, ennyi pénz mellett? — Elkeltsem, ugye? Vásároljak rajta, ugye? Hát nem. Hogy az én pénzemet felhasználja az állam! Azt már nem. Nem. Semmit nem veszek érte. Csak ennivalót, azt is keveset. Hogyisne, hogy a pénzt, amit elköl-- tök, azt be tudják fektetni új gyárak, új gépek, új termékek előállítására. Hogy az én pénzemen gazdagodjék ez az ország! Azt már nem. Bosszút állok. Tökéletes bosszút. Láttam rajta, hogy dühöng, valamivel le kellett csillapítani. — Nézze, ha nem akarja, hogy a pénzét felhasználják a körforgalomban, miért nem égeti el az összesét? — Azt hiszi, nem gondoltam rá? De gondoltam. Nem teszem. Ha elégetnék ennyi pénzt, növelném a forint értékét, mert kevesebb lenne. Énrajtam nem fognak meggazdagodni. Nem. Miből tud megélni? — A Gödörből, összegyűjtöm a rongyokat, meg az eldobált fémrészeket és beviszem a MÉH-nek. A pénzen tejet veszek, mert abban majdnem minden vitamin megvan, és kenyeret. — Arra még nem gondolt, hogy a bevitt hulladékból új termékeket állítanak elő, A MÉH-telepek adják vissza az iparnak azt a nyersanyagot, ami teljesen kárbaveszne a begyűjtők nélkül. A szemek mélysége hirtelen megváltozott, fényük befelé fordult. Kezébe temette az arcát. Lassan felállt és járkálni kezdett egyik faltól a másikig. Közben halkan mormolt magában. — Nem.., erre nem gondoltam. Ki kell találni valamit. Kinyitottam az ajtót, és kisurrantam. Fel sem figyelt a vas nyikordulására. Odakint már sötétedett. Az utolsó kocsik vakító fényszórókkal perzselték a garázsajtókat. A halkan járó motorok zümmögésében hallottam, ahogy a tizenharmadik garázsban tompán, ütemesen dobbannak faltól falig a magányos lépések. Szigethy András I TOLDALAGI FALi XIX. század Meglátta merész ívű, szép szemét, amit a vágy elhomályosított, és megszerette és szerették egymást két hétig, három hétig, amíg ott voltak már, hogy az egyik felkiáltott: Megmérgezel! — Utána még két éven át • szeretkeztek, ismerték egymás testét, egymás testének minden vonalát, azután az, ki felkiáltott akkor, megérezte: most mérgezik meg őt hazug csókokkal, hamis öleléssel, s pisztolyt fogott és a másikra lőtt. SZOMRAKY SÁNDOR: Csak én nem Hát ennek is vége. Gyönyörű vagy, de már sohase nékem. Szemed kék álomvillahásán csak én nem tűnődöm. Csak én nemi Elmúlt ez is. Már végtelen szabadság lüktet az égen. Lehajtod fejed. Porrá vált a földön tündöklő önkényed. EÖRSI ISTVÁN: Hiába vártam Hiába vártam ma is szívrepesve szakító leveled. Hánykolódom, nem jön álom szememre, csak nem vagy beteg? Vagy elfeledtél? Arra számítottam: szerdára ideér. Már a csütörtök is hátunk mögött van, s még sehol a levél. írd meg sietve: ezért nem, azért nem, s többé nem-nem-soha — s hogy aggasztó késésednek e héten mi az oka? c '•'oha nem volt többünk két szobánál, Ákos bácsinak azonban négyszobás lakása volt a Teréz körúton. Apám e legidősebb fivére különben is az előkelőség és gazdagság csimborasszójának tűnt gyermeki — és már nem is gyermeki — szememben: igazgató volt egy nem nagy, de „előkelő” vállalatnál. És olyan bajusza volt, mint Vilmos császárnak, akinek képével — amint fát vág, horgászik, vagy vadászik a hollandiai Doom környékén — rendszeresen találkoztam a reggelenként ajtónkon bedobott újság vasárnapi mellékletében. Vilmos ex-császár mindenképpen fontos szereplője volt bontakozó életemnek, hiszen róla nevezték el az utat is, amelyen át iskolába mentem és ahol az a, többek közt, szőrös kókuszdiót is áruló csemegebolt is volt, amelynek segédjét —a daliás Gyula urat — akkor ismertem meg, amikor első és második elemista korom tartamára még egy Boriska nevű mindenest is tartót-, tünk, akinek Gyula úrral való bájcsevegései közben módomban volt befalni, legalább szemmel, a bolt minden egzotikus csemegéjét. Gyula egyszer, gálánsán, Bo- riskának ajándékozott egy doboz datolyát. A Lázár utcában fel-le sétálgatva, ketten megettük a töményen édes, „geil”, a doboz gyönyörűségéhez képest csalódást okozó gyümölcsöt, mert hiszen hogyan is állíthattunk volna be otthon datolyával? Anyám —, ha nem is kiabált Boriskával, mint más, szomszédbeli „nagyságosasszonyok” a maguk „cselédjével” — azért, azt hiszem, rendszeresen átrazziázta a leány holmiját V ” isszatérve azonban Ákos bácsihoz, alig volt olyan szombat délután, amikor ne kellett volna matrózruhát, és — még tízéves koromban is — fehér harisnyát öltenem, hogy aztán, anyám és apám társaságában, felkeressük nagybátyámat és feleségét, Mariska nénit. Ha ma elmegyek a ház előtt, ahol laktak, vagy akár csak rágondolok a gipszangyalkákkal ékesített bérpalotára, a tágas lépcsőházra, az előszobára, ahol télen-nyáron le kellett húzni a cipőt és fölolteni a külön e célra odakészített papucsokat: a vaníliás tészta és egy már régen nem kapható, egykori szájvízkészítmény illatának keveréke csap meg. Abban a lakásban mindennek ilyen éles, a garatra telepedő szaga volt, az évszakonként változó huzattal letakart karosszékeknek ugyanúgy, mint a porcelán mütyürökkel megrakott vitrineknek, a nagy, barna ebédlőasztalnak és a szakállas férfiakat és „turnűrös” hölgyeket ábrázoló családi képeknek a falon. De bizony még a gesztenyepürének is, sőt annak — ki tudja, miért — különösen. Ügy, hogy hosszú évekig valósággal rosszul lettem ettől a híresen finom ételtől. És mintha ennek az „ákosbácsis”, „teréz- körutas” gyermekkoromat —, de vajon csak gyermeki évei- 'met? átlengő illatnak a Pipike lett volna egyik forrása. Egy, a szalon nagy, sárga kályhája közelében, párnákból, bélelt vacokban tanyázó, öreg pincsikutya. A Pipike mindig is öreg volt; vézna, didergő, fogatlan, ugatása csúcsain is vékonyan nyüszítő. Viszont az évek során nem . öregedett már tovább. Mariska néni kedveskedő-dédelgető hívásaira, Ákos nagybátyám fehér kezén zöld gyűrűt megvillogtató, kegyes intésére, anyám alázatos (de valószínűleg nem szívből jövő) könyörgésére előbújt vackából, megrázta fehér fürtös fejét és nyüszített egvet Apám is megpróbálkozott néha, hogy produkáltassa Pipit, a pincsi azonban egy rezzenéssel sem reagálta le jelenlétét. Apám elhallgatott, és visszabújt sértődöttségénél« csigaháza mögé. (Ez már az én tízéves tekintetemnek is feltűnt). Ami engem illet, én nem is hívtam soha Pipikét. Utáltam. D ■ lebejus indulatból-e? Nem, az én szűkebb családom nem volt plebejus. Az iskolában nem tartoztam azok közé, akik megpaprikázott, üres kenyeret, vagy legfeljebb zsíros kenyeret hoztak magukkal uzsonnára. Én vajas kiflit vittem, ketté!« szépen becsomagolva. Nem szorultam rá az „ingyentej”-akcióra sem: minden reggel kakaót ittam, még .ha anyám egy kis mérlegen napokra előre ki is mérte azt a legminimálisabb mennyiséget, amelyből két deci tej (és némi víz) hozzáadásával elfogadható kakaó készül. Még zsebpénzt is kaptam, igaz, hogy csak húsz fillért egy hétre, és azt is csak kilencedik születésnapomtól kezdve. Az osztály egy — kisebb — része akkor már pengőket, kétpengőket kapott hetente; ezek a fiúk sonkás- kenyeret uzsonnáztak, némelyikük banánt is. Ezek közé sem tartoztam, igazán nem. De azért meg kell mondanom, hogy csak már tizenhat éves koromban — az örökéletűnek látszó Pipike kimúlta utáp — tudatosítottam magamban, s azt is egy barátommal való beszélgetés hatására, hogy Mariska néni rendszeresen gyenge csirkehússal etette a pincsit, „aki” kényeskedve harapott bele egy-egy combba. (Amit kiköpött, azt nagynéném kidobta). A konyhában mindig nagy lábasban gőzölgött a frissen főtt pipihús — Pipikének. Mindezt csak félig vettem észre, hiszen én akkoriban olyasmiken töprengtem, hogy mi volt előbb: a mag vagy a héj? De utáltam Pipikét, az Ákos bácsiék lakását betöltő szagot: nem is a tudatom, vagy az erkölcsöm tiltakozott ellenük: talán az ízlésem. ^ alán azt utáltam — s az émelygésig — Pipikében, hogy nincs olyan valódi kutyaszaga, mint például Buksinak, a „mi” házunkban lakó Pali bácsi szintén már nem ifjú, valószínűleg korcs ebének. Ami Pali bácsit illeti. ő vállas volt, kék szemű, mint egy kalandorregény hőse. Hirdetésekkel ügynökölt, de ha nem csinált üzletet, akkor is vidáman pipázott, és — miközben Buksit sétáltattuk a Podmanicz- ky utca felső részén — azokat az embereket gúnyolta, akik már harmincéves korukban öregek. Nagy utazásokról, távoli tájakról, vidékekről is mesélt Pali bácsi, például Bangkokról, ahol nem bankok vannak, hanem pagodák. Soha nem fogom már megtudni, hogy volt-e Pali hácsi Bangkokban, vagy csal« ő is hallott erről a minden datolyánál és kókuszdiónál érdekesebb helyről. Vagy neki is csak egy másik Pali bácsi beszélt egykor róla? Buksiról azonban tudom, hogy izzadt volt, piszkos, valódian kutyaszagú, és hogy ez a szag sokkal — ha úgy tetszik — emberibb volt. mint a Pipike illata. És azt is tudom, mert emlékszem rá, hogy némely pillanatokban Bangkok szépsége s az elutazások izgalmassága, a pályaudvarok zsúfolt nyüzsgése tükröződött a Buksi szemében. Pipike nem bántott engem, tulajdonképpen Ákos bácsiék sem. De a pincsiket azóta is utálom. A „pincsi” nevet is. És ha már benne vagyok a fecsegésben, azt is el kell mondanom, hogy egyszer egy gyönyörű lány az erzsébetvárosi tánciskolában — ahová egy hasonló korú fiatalemberrel együtt betévedtünk — úgy mutatkozott be: „Pincsi vagyok”. Kifejezetten az volt a célom — életem első jó ruhájában —, hogy „hódítsak”. De erre a bemutatkozásra — pedig gyönyörű volt az a lány, éjhajú, fehér bőrű, mintha csak egy versből lépett volna elő — rögtön kimentem a rosszul megvilágított, őszi utcára. Egy nagy hegyre akartam feljutni, mint Manfred, Byron hőse, akinek történetét (Radó Antal fordításában) éppen akkoriban olvastam. Egy nagy hegyre akartam följutni, hogy ott öngyilkos legyek. U em lettem öngyilkos, mint az e sorokból is tudható. Hogy érdemes volt-e ellenállnom az akkori — és későbbi — kísértéseknek, még nem mindig tudom bizonyosan. De azt igen, hogy szeretnél« egyszer úgy elmenni a régi ház előtt, hogy csak azokat a szagokat érezzem, amik nem a múlt katlanaiból törnek elő... 185 L íttouar 31. vasárnap
