Népújság, 1971. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
MŰVÉSZÉT KISS JÁNOS, ROMÁNIAI MAGIAK ÍRÓ ELBESZÉLÉSE: KARDI ANNA: DÍSZELŐADÁS ÉS BANKEn Az autóbusz meg-megtorpanva zötykölődött a téli reggelben. Kriszta fáradt, karikás szemekkel, elszánt sértődöttséggel mereven előre nézett. Magasra tupírozott haján, a rázkódástól, félrecsúszott a tülik errdő. Menyhárt feje ide-oda himbálód- zott: tátott szájjal aludt. — Mi van? Hol vagyunk? — riadt fel Menyhárt Ásított és kilátszottak a fogai, duzzadt nyelve. Csámcsogva fészkelödött, még szusszant egy párat, és mellére ejtette a fejét Kriszta arra gondolt: aludj csak, az a tied! És gyűlölte a mellété hortyogó férfit Ez az érzés viszont Bovaryné.t Juttatta eszébe. Krisztának Bovaryné voll a kedvenc olvasmánya Ügy érezte, hogy mélységesen megérti Olvasta a sorokat,. és sűrűn sóhajtott: szegény, szegény asszony. Megfejthetetlen rokonságot érzett Bovarynéval Csakhogy hozzá nem volt kegyes a sors, sohasem lepte meg a nagy kalanddal. Hétköznapokra szabdalt életét nem kavarta soha semmi. Bement az iskolába, Idegeskedett a fafejű parasztgyermekekkel, hazajött, és beállt a mosatlanok közé. Ennyi. Ezért jelentett akkora fogalmat ez az utazás, ö, micsoda remények tomboltak benne! Micsoda izgalom, micsoda álom! Most újra a kopaszra nyírt fejek következnek, a mo6at- lanok, hagymaszag, tenyérnyi ablak, por, unalom, emlékezés ... Még emléknek sem lesz elég ez a bankett Marad a menyasszonyság. Mégiscsak volt abban valami... A vőlegény alacsony homloka parasztlegény volt Kriszta, mikor ez eszébe jut sóhajt és pislog. Mostanában egyre kevesebb büszkeséget érái, inkább mártí- nomságot Mert lám, itt ül mellette és hortyog. Döceen az autóbusz, és teljes súlyával nekidől. Hát ez lett a romantikából. Valamikor az a magához- emeléses játék volt. az újjászületés. Legalábbis akkor azt gondolta. Most már minden kétséget kizáróan emlékszik a dologra, hogy keserves belső harcok után emelte magához a parasztle- gényt. Valójában a harcot a legény vívta. Méghozzá a családjával Az egykori legény szülei már kinézték a fiúhoz ran gban - földben -mi egyebekben illő mátkát s mint minden ember, ők is ragaszkodtak saját elképzelésükhöz. Kriszta királynői szeszélyei között a tanulás is szerepeit A legénynek tanulnia kellett. Ez volt az a bizonyos magához emelés. Ez volt a romantika, mert hosz- szú téli délutánokon együtt görnyedtek a könyv fölé. Menyhárt mindebből az alacsony homloka mögött nehezen mozduló agyával vívott embertelen küzdelemre emlékszik. A tanulás sohasem volt az erős oldala. De hát abban az időben mindenki ezt csinálta. Aztán nagyon kihúzza magát, amikor a faluban először szóltak utána: tanító úr! Legrosszabb pillanataiban sem tagadja, hogy Kriszta nélkül... Hálás is volt neki nagyon sokáig, de ráúnt a mindennapos hálálkodásra. Viszont éppen ez fáj Krisztának. Az, hogy mire 1»7L január L. péntek egyvonalba kerültek, a romantikának is befellegzett. Jöttek a szürke hétköznapok, olyanok, amelyeket csak a naptárban lehet megkülönböztetni egymástól. Az élet ment előre a maga megszokott rendjén: utat javítottak, sáncot takarítottak, születtek, meghaltak, pletykáltak, sóhajtoztak, társulásba boronálták a földeket, kollektivet avattak, emberek jöttek, emberek mentek, ma fent, holnap lent, nyár volt, tél volt, eső volt, szárazság — csak a Kriszta életében nem változott semmi. Illetve... Egy-egy szB.- borzolás azért... Üj agronómus jött például, Kriszta szeme várakozóan kitágult Aztán nem történt semmi, és a-z agronómia is bevonult a régiségek kelléktárába. Űj körorvos érkezett.. ; «Is már a harmad11c nap kiderült, hogy családos... Tehát nem jöhetett számításiba. És akkor jött ez az új lehetőség. Az egykori legény — mintán egyvonalba kerültek — megkóstolta a nyüzsgés ízét, rájött az előnyös oldalára, és ha kellett, ha nem, mindenbe beledugta az orrát. Már ahová hagyták neki. így sikerült, hogy nagyon lelkesen, de egyáltalán nem önzetlenül, mert némi pénzt is hozott a konyhára, közönségszervezéssel is foglalkozott Jegyeket kapott a közeli város színházától, autót küldtek a nézők után, s így elég gyakran előbbre lendítette a színház megszorult közönségtervét. Teljesen érthető. ha a színház hálás vezetősége, fennállásuk ötvenedik évfordulóján, meghívót küldött a díszelőadásra. Azt már Kriszta kombinálta ki, hogy a díszelőadás Után bankettnek is kell következnie. Bár erről a meghívó nem árulkodott. Különben is az ő fantáziája már régen lesiklott a meghívóról, s messze előreszaladt térben és időben, s különös pír égett az arcán, szemében gerjedel- mes fények sunyí’tottak. Kitárta a szekrényt, és feltúrta, kiszórta a ruhákat, felkapta és mellére szorította, tükör előtt illegette... Jaj, neki ezen a banketten tündökölnie kell! Most vagy soha! — Énistenem, énistenem — motyogta mindegyre, nekipirulva, előreszaladó, megfékezhetetlen. fantáziával. Mert az sem kétséges, hogv a banketten valamelyik színész mellé kerül... Igen, valamelyik színész, valamelyik csodálatos lovag mellé, akit annyiszor, de annyiszor megbámult a reflektorok csillogásában ... Ott fog ülni mellette és az... Énistenem! Jaj. Elkerülhetetlen, hogy az ne udvaroljon... Rengeteg pajzán históriát hallott a színészeik forróvé- rűségéről... Biztosan udvarolni fog! Negyed nyolckor ott voltaik a színház előtt. Üres a térség. Rossz sejtelmekkel néztek egymásra. — Ügy látszik, nyolckor kezdődik — vélte Kriszta. — Lehet — hagyta rá Menyhárt. Elsétáltak a sarokig és vissza. Kriszta lóbálta a retiküljét, mozgatta az ujjait. és izzadt a tenyere. Hirtelen megállt: — Vedd csak elő a meghívót — semmi jót sem ígért a hangja. Menyhárt torkig volt a meghívós érdeklődéssel, direkt más zsebében kereste Végre előkaparta a meghívót, és most azonnal Kriszta szemébe ötlött az, ami eddig teljesen elkerülte a figyelmüket: a díszelőadás délután hat órakor kezdődik. — Te! — hörögte Kriszta olyan hangon, hogy Menyhárt önkéntelenül az arca elé kapta a kezét Onnan pislogott Krisztára. Álltak és néztek egymásra vad ellenségesen, és Kriszta úgy érezte, hogy süllyed alatta az aszfalt hogy nagy robajjal összeomlik benne valami. Mégis elmentek a bejáratig. Az üveges ajtón át jól látszott: tömve a ruhatár. A higanygőzlámpáik fehér fénye gúnyosain verődött vissza a színház nagy ablakairól. — Na, menjünk — mondta Menyhárt — De hiszen.,! — hápogott Kriszta. — Csak nem akarsz most bemenni? Majdnem kát órája... Kriszta azt akarta mondani, hogy a bankett... de nem jött ki több hang a torkán. Nagyon gyűlölte azt a polgárt aki ott állt mellette. Mentek csoszogva, lógó kezekkel, különösen feleselt lépteik alatt az aszfalt. Krisztá úgy érezte, hogy kóvályog a feje, bár feltehetően csak a szokatlanul feltu- pirozott haja vesztette egyensúlyát. Most, ahogy az autóbusz döccenve megállt, végre fel- állhattak, s kinyújtóztathatták zsibbadt tagjaikat Fáradtan, dideregve kászálódtak le, A falu fölött éppen megvilágosodott az ég s vékony szél sepert végig az úton. A kicsi ablakú lakás lehelte a hideget Kriszta nagykabátban állt mozdulatlanul, egy pontra szegezett tekintettel. Menyhárt fújtatva hozta a forgácsot petróleumot locsolt be a kályhaajtón, aztán elégedetten dörzsölte össze a kezelt amikor pattogva felszaladt a láng — Csakhogy hazaértünk. Kriszta kiégettnek, üresnek, becsapottnak érezte magát vörös körmeit nézte; a plattnl résein kikukucskáló lángok fénytáncot roptak sápadt arcán. Akkor Kriszta a volt legény elé lökte a kesét: — Kapard le! Menyhárt nem kérdezett semmit. Mindig a zsebében hordta a bicskát, most elővette, és szó nélkül vájni kezdte Kriszta körméről a lakkot Vihar falevelek ezre a szélben feltámadt a nagy madár sötétedő felhők rémuralma .alatt megüresednek a sétányon a padok trónjai a tófenék toalett asztalán tükröket törnek össze a zöld mélyzöld indák haragjai mint diákkoromban nem tudtam néha megoldani házi feladataim eltorzulnak a hullámok sinus cosinus görbéi wem tudok mit kezdeni az életemmel a jelenlegi körülményeket figyelembevéve állok a parton büntetem magam hagyom hogy megázzak ANDRÁSSY LAJOS: Banális ? Csodát ne várj! Teremts magadnak és tiéd. S tiéd vele az alkotói láz la, e soha meg nem vásárolható kin. , Igaz-e így? Te mondhatod: banális. IVAN BITNYIN: ifjúság ? Hej, ifjúsági Hányszor csal vadászai tavasz jöttén — neki a Mocsárnak! Békés tarantasz zötyöget velem, hátradőlök, lábomnál hú ebem — les, szemét az útról le sem veszi, szúköl, remeg, izgalommal teli elrohan, hogy lobog a sztyepp pora,',} He), ifjúság! Heves, bolond kutya! (1907.) (Ford.: Kovács I.j SOMOS BÉLA: VASÁRNAP — Kilences — mondta Végh. Az asszony a nyitott szekrény mellett állt félbehagyott mozdulattal. Most megrezzent visszafordította a tejét — Jó? — Nem... Már. A nem magasain, fejhangon, a már mélyen és halkan jött. — Akkor máért mondod, hbgy jó, jó, jó_? — Ügy tűnt — Ügy tűnt? A szekrény ajtajából a heverőre dobta a párnát. Repült, lehuppant, a levegőáram meglebegtette a nyitott könyv lapjait, s a színes papírdarabkákat — Az olaszok! Az asszony mosolygott’ — Kikapcsolhatom? — A rohadtak! — Ugyan! A hirtelen lett csöndben a golyóstoll gombja pattogott. Aztán újra az asztal fölé hajolt a férfi, ellenőrzött, számolt, karikázott, talán tévesztett, hátha tévesztett az előbb valahol. Kulcscsörgés, lépéseik raja hallatszott kintről és or- kánsuhogás. — Zoltánika — állapította meg a nő. Máris kopogtatott. Végh a feleségére nézett, majd gyorsan az ajtó felé, s úgy mondta: — Nem lehet! Az asszony épp kilépett a szoknyájából, fogta a kezében, a blúz a szék támláién volt. — Tétovázott, melyiket kapja magára, meggondolta, kihajlította teljesen a szekrény túlsó ajtaját s mögéje állt. — Vegyél valamit! — Lehet — mondta az asszony és megismételte hangosabban: — Lehet Tisztelettudó tekintettel lépett be és vonult át a szobán a házifiú, Jó estét mondott, s futó tájékozódás után odabiccentett a nyitott szek- rényajtó felé. Csókolom. — Csak egyszer jövök még — mondta, mielőtt a másik ajtót megnyitotta volna. — Meghallják.' — Hallják! Még mindig a nagy ebédlőasztal mellett ült a két megkínzott totószelvénnyel. Az asszony előre-hátra hajlongott, terpeszállásba állt, kétszer jobbra és azután kétszer balra csavarta a felsőtestét. Aztán más variációt talált ki, a kezelt a tarkóján kulcsolva hajlongott és feszítette magát. — Úgyse fizet sokat —s vélte Végh. — Meglepetésre mentem. — Vagy-vagy. Nem igaz? Kérdezni akarta, de inkább megállapította csak. Zsuzsa a kis kézitükrében nézte az arcát jobbról és .balról pár pillanatig, ujjaival a hajához ért. — Kell még az újság? — kérdezte aztán. Mikor elhelyezkedett, meg• • — Szervusz. Az ember a balkeze mutatóujjának első percén rágcsálta a bőrt, a jobb kezében a tollát szorongatta. — Mit Idegeskedsz? — kérdezte a felesége és folytatta az öltözést. — ö tehet róla? Nyikorgóit a szekrényajtó, nehezen találta meg a legalkalmasabb helyet. Szánkó- né szerint a szekrényre rakott nagy súlyok alatt vetemedett el, két bőrönd, a mosógép doboza, s előttük egy váza mellett könyvek zsúfolódtak. Csöpp lelkifurdalást érzett most Végh, egy pillanatra belátta, hogy ebben az egyben igaza lehet az asszonyságnak. — Hülye hajú. Zsuzsa nevetett. Nem zavartatta magát. Lábujjhegyre állt, magasba nyújtotta a kezét, mintha meg akarna fogni valamit. Leguggolt, s újra fel, valószínűleg számolt magában négyig. Gyorsabban szedte a levegőt, hát kis szünetet tartott, elővett egy Nők Lapját ötletért. Hanyatt feküdt az ágyon, páros lábemelés után terpesztett, zárt. S újra elölről. — Régebben te is csináltad — mondta, mikor befejezte. Végh semmit se szólt. — Fekvőtámaszt, ugye? — erőltette az asszony. — Azt. Magára ejtette a hálóingét, szép volt, ahogy végigfolyt rajta. élhelyezkedett, mindjárt megszólalt: — Űrhajósok! — Igen. — Nem is örülsz? — De. . Végh füzetesemét rakott maga elé. — Nem jössz még? — Kijavítok egy párat. Négy vagy öt füzet volt hátra, elég rossz lelkiállapotban nyúlt hozzájuk, ezt tudatosította is magában és sajnálta a fickókat, hogy a végére maradtak. Dehát szerencse kell mindenhez. Egy. egv, kettő. — Tkszet nem adhatok. — Hn nincs kedved, miért csinálod? Nyílott a belső ajtó. megjelent a gombafejű. Erőse«
