Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-25 / 302. szám
Visszavettek egy 0 ' Ae ügy első féívoaásauak rövid tényállása a követke- bő: összeült az egri Finom- szefelvénygyár lakáselosztó báaottsága — vezérigazgató, párt-, KISZ-, a szakszerveteti bizottság titkára, személyzeti főosztályvezető — és a jóval több mint száz vállalati lakásigénylő között, a vállalat érdekei, valamint az igénylők szociális helyzete alapján megpróbálta igazságosan elosztani a gyár négy üres lakását. Több mint száz jelentkező négy lakásra. Fölöttébb érthető tehát K. ÍMszlóndk, a gyár szerszámkészítőjének az öröme, amikor megtudta a hírt, bogy lakást kapott, 1967. óta dolgozik a gyárban, harmadmagával lakott albérletben, ráadásul a felesége, fia és egy ideig a lánya is a Bervában dolgozott. Lakásigényének jogosságához kétség nem férhetett, és mint a bizottság döntése is bizonyította: nem is fért, és szóban meg is kapta a várva várt lakást. K. László öröme azonban nem sokáig tartott De ez már az ügy második felvonása, és mondja el az egyik legilletékesebb: Orosz Bertalan, a szerszámüzem párV- alapszervezetének titkára. — Az üzemből egyedül K. László kért lakást A gazda- ságveaetök támogatták kérését amely valóban jogos is volt elvégre albérletben laktak. K. László munkatársai, az üzem dolgozóinak jelentős része azonban más véleményen volt és nem értettek egyet a lakáselosztó bizottság döntésével. És hogy miért nem ? Véleményüket röviden úgy lehetn summázni, hogy K. Lászlóéknál a gyár dolgozói közül nagyon sokan élnek lényegesen rosz- szabb anyagi körülmények között, és elhangzottak olyan vélemények is, hogy bár K. László nagyon jó szakember, de munkája nem egyenletes, az üzem társadalmi, mozgalmi életéből egyáltalán, illetve alig-alig veszi ki részét, vállal többet, plusz munkát A dolgozók véleményét a gyár pártbizottságának kérésére összegyűjtöttük és továbbítottuk a lakáselosztó bizottsághoz. Ez alapján az újabb döntés nemsokára megszületett: helyt adva és elfogadva a dolgozók véleményét, K. László végül te nem kapta meg a lakást Aki természetesen megsértődött, és különféle kommentárokat is fűzött az ügyhöz. — önnek, mi a véleménye a történtekről? — Ami az üzem dolgozóinak. Én is elfogadom, hogy K. Lászlónak szüksége volt a lakásra, és valóban érti is szakmáját. De ugyanakkor az is igaz, hogy mind a négyen keresnek, a család havi jövedelme meghaladja a havi hétezer forintot. A 130 lakásigénylő közül felének sincs ekkora jövedelme, így hát szerintem is a második döntés az igazságosabb. K. Lászlóval az üzemben beszélgettünk. — Én soha, senkit se bántottam, mégis ezt tettöt velem. Albérletben laktunk, az egész család itt dolgozott. Hat miért nem érdemeltük meg akkor? Nem tudom, kik lehetnek a Jó embereim”... — Azt tudja, hogy mindössze négy lakást osztottak ét, és százharmincán kérték? Közöttük olyanok is, akik önöknél rosszabb körülmények között étnek... — Es alak tőlem is többet keresnék és mégis vállalati lakásban laknak? Igaz, én nem szoktam túlórát váD almi, nekem elég, ranit a műszakért kapok. — Négyen keresnek. Nem gondoltak arra, hegy esetleg bekapcsolódnak valamilyen lakásépítési akcióba? — Nem. Ninos nekünk ahhoz anyagi tehetségünk. — De meet már mégis van lakások... — Van. Itt az egyik köse® községben. — Kapták vagy vették? — Vettük. — És a gyár is segített.« — Igen. Tízezer forintot kaptunk kamat nélkül. lakást — A gyár részéről tehát változatlan a bizalom, a segíteni akarás... — De ezt a lakást akkor Is megérdemeltem volna. És meg is ígérték— — Az egytől egyig komoly, magas beosztású -gazdasági, politikai vezetőkből álló lakáselosztó bizottság nem féltette presztízsét, amikor megváltoztatta korábbi döntését? A kérdést Lőcsei Józsefnek, a gyári pártbizottság titkárának tettük fel. — Egyáltalán. Sőt. örülünk, hogy a dolgozók ilyen komoly felelősséget tanúsítanak gyárunkkal, kollégáikkal, munkatársaikkal szemben. És egyben azt is bizonyítja, példázza ez az ügy, hogy az egri Finomsaenel- vénygyárban az üzemi, a szocialista demokrácia nemcsak szó, nemesek lehetőség, hanem valóság, valamennyi- ük munlcáját segítő, bizonyító, illetve számonkérő kollektív vélemény. Mindezektől függetlenül azonban mi is tanultunk K. László esetéből. Hasonló ügyekben ezután majd döntéseink előtt osztjuk meg a felelősséget az üzemek párt-, KISZ-, szak- szerveaeti, politikai, társadalmid vezetőivel. B Nem kívánjuk ttöértókélmi a történtek jelentőségét Aranyi azonban még hozzátartozik: hogy a következő években hány lakást tud majd elosztani a gyár, hány dolgozónak tud majd kamatmentes hitelt kölcsönözni, az K. Lászlón is múlik. És az is mindenképpen jó és biztató jel, hogy ha méterekben messzebbre is, de a valóságban igenis közei állnak az üzemek a gyárvezetőihez. Mint az elmondottak te bizonyítják. Koós József Á Gestapo bunfefőexpedíciójáriak kudarca — Várjunk még. Valószínűleg nemsokáig marad a hotelban. Estefelé biztosan kimegy valahová a városba. Andrej helyet cserélt Tabuval. A sötét csomagtérből kis ablakon át észrevétlenül akár távcsővel is figyelni lehetett a szálloda bejáratát Hét óra tájban Gert kilépett a szálloda kapuján. Megállt a kapuban és kesztyűjét húzogatta. Arccal éppen a kis teherautó felé fordult így hát Andrej jól láthatta a távcsövön. Magában összehasonlította a fényképpel. Nem fért hozzá semmi kétség: ez Gent volt Gert, miután végre felhúzta a kesztyűt megindult a közeli sugárút felé és nemsokára eltűnt a láthatárról. Andrej várt még néhány percig, aztán. úgy döntött hogy élvég?á az utolsó ellenőrzést. Bement a szálloda előcsarnokába, a portáshoz fordult és megkérdezte tőle, ott van-e az ezredes úr. Meg0K, «touamfeer Ä, péntek mondta a tiszt vezetéknevét is. — Az ezredes űr néhány perccel ezelőtt kiment a városba. Van valami üzenete a számára? — kérdezte udvariasan a portás. — Semmi, semmi köszönöm szépen, majd holnap reggel felhívom telefonon. Mondja kérem, az ezredes úr korán szokott távozni a szállodából? — Mindig kilenc órakor — felelte a portás szolgálat- készen. Nem fért tehát semmi kétség hozzá: ez Gert ’.'olt. Andrej felismerte és biztos volt benne, hogy nem fogja senkivel összetéveszteni: Az ezredesnek leesik a monoklija A másik napon, reggel fél nyolc tájban, Andrej elhelyezte embereit a német ezredes szokásos útjának különböző pontjain: Gaston és Pierre a keresztutca egyik sarkán állt. Juan és Lola a másik sarkon, Tataa az utca közepén, Carlos és Venti- millía a kis teherkocsi csomagterében ülve kíséri Andfe rejt és szükség esetén megszökteti. Pontosan kilenc órakor Gert kilépett a szálloda ajtaján és ráérősen megindult az utcán. Kezében világoskék kesztyűvel, emelt fővel lépkedett Mellén az érem- rendek mellett ott csillogott a náci párt kerek tagsági jelvénye. Bal szemén monokli villogott ami rendkívül kihívó külsőt kölcsönzött neki. Andrej kilépett a tehergépkocsiból, átsietett a téren és a szálloda előtt Gert felé kanyarodott Lassan követte. Carlos lépésben hajtott utána a teherkocsival. Gert előtt harminc lépéssel Taba haladt, piszkos munkásruhában. Olyan volt mint egy csatornatisztító munkás: vállán nagy bőrtáska, amelyben szerszámok helyett egy géppisztoly és néhány kézigránát lapuit Befordult egy kis mellékutcába, s a közepén felemelt egy csatomaiödelet és leereszkedett a mélyre. Borús januári nap volt, felhők borították az eget. Az utca kihalt volt sivár. A többemeletes házak mintha lakatlanok lettek vetea, ünnepek otthon és itthon „Gyöngyösi” vietnamiak — a karácsonyról A vietnamiak hagyományos, nagy ünnepe a januári holdújév, de — mint mondják — a karácsony náluk is karácsony... Ilyenkor a távol-keleti országokban is kiki iparkodik szeretteihez: összegyűlnek a családtagok, rokonok, barátok érkeznek a feldíszített, csillogó fa alá, a terített asztalhoz, s lehetőségeik szerint különféle ajándékokkal, meglepetésekkel kedveskednék egymásnak. Vagy egyszerűen csak örülnek annak — hogy együtt lehetnek. így is, úgy is hangulata, varázsa van ezeknek a találkozásoknak. Ezt vallják azok a hazánkban tanuló, Gyöngyösön dolgozó fiatalok is, akikkel a Pipis-hegyi Izzóban beszélgetünk. — A fával kezdődték az én karácsonyaim is — emlékezik Nguyen Thi Tam, a 21 esztendős vietnami lány. •— Hétéves koromig minden alkalommal ott állt kis lakásunkban és az anyám meg a nagymamám közösen próbáltak mind több mosolyt fakasztani az arcomon, mind több boldogságot hozni a falak közé... Aztán a nagymama elment, magunk maradtunk özvegy anyámmal, én nagyobb lettem, s lassan elmaradtak a karácsonyfák, csak a szerény ünnepek jöttek vissza újra meg újra. Persze ezeknek is örültem mindig, s örülök most is ... — Négy éve ünnepeltem legutoljára odahaza — meAndrej a kiszámított időben pontosan a keresztutca sarkán utolérte Geriet. Hangosan rászólt: — Jó napot, Gert! Az elmúlt kilenc év alatt egy kicsit megváltozott! Meghallva a nevet, amit kilenc évvel ezelőtt írt kémjelentései alá, az ezredes séli Tran San. — Otthon volt a bátyám, a húgom is, és eljöttek a barátaim. Az ajándékozás, amolyan könyvcsere volt: könyvet adtam és könyvet kaptam. Szeretem a könyveket, szeretek olvasni. .. Sokat beszélgettünk és énekeltünk is. Közben kártyáztunk: tu-ló-khót játszottunk. Szinte reggel volt már, amikor abbahagytuk és aludni tértünk. — Pesten is szép volt — álmodozik a kislány, a gyöngyösi társai által a magyarosabb, könnyebben kiejthető Margitka névre „keresztelt” vietnami ipari tanuló. — Csodálatosak voltak az utcák, a kirakatok, fenyőgaly- lyak, villanyfűzérek alatt hullámzott a tengernyi nép jókedvűen. Már napokkal azelőtt kinn sétálgattunk mi is csoportosan, élveztük az ünnep közeledtének megmagyarázhatatlan érzését... De azért, valahogy nem tudtunk megfeledkezni az otthoniakról sem... — E zerkil en cszá zh atvan hét november végén jöttem Magyarországra — idézi Tran San, vagy ahogy itt a Pipis- hegyen szólítják: „Sanyi” — s pár héttel később már meghívást kaptam a parlamenti fenyőünnepségre. Hát én még akkora karácsonyfát nem láttam! S amikor kiderült, hogy nemcsak nézője, liánom részvevője is vagyok az ünnepségnek, magyar barátaink jókora csomagot adtak valamennyiünknek, nem tagadom, elérzékenyültem... egy kicsit. Mert ennyi figyelmességre akkor még nem számítottam... A huszonöt vietnami közöl találomra választott két fiatal — Margitka és Sanyi — mások által nehéznek tartott nyelvünket meglehetősen jól beszélve szedegeti élményeit a mátrai gyárban. Kinn havazásra áll az idő. A lány meg a fiú sűrűn tekintget az ablakon keresztül. Nem tarthatják sokáig magukban, akaratlanul kiszakad belőlük egy gyerekes sóhaj: — Jó lenne, ha esne, sók hó esne karácsonyra, fehér lenne körös-körül minden. Itt lenn az erdő, amott lenn a város... Mert az lenne az igazi! S amint így vágya kornak, áradoznak, — már is az idei ünnepre terelődik a szó. — Milyennek várjátok a mostani karácsonyt? — kérdem tőlük. — Szombaton kiadták a szünetet az iskolában, vasárnap óta már vakációzunk — válaszolja mosolygó arccal Margitka. — így módunkban áll egy kicsit utazni is. Többen közülünk fel is kerekednek talán, meglátogatják a pesti ismerősöket, barátokat: Lehet, hogy épp ín karácsonykor... Én legfeljebb m környékre kirándulgatok, s az ünnepet előreláthatóan az itthonmaradottakkal együtt & kollégiumban töltöm. Bár két magyar munkatár samékhoz is meghívást kaptam, s jó lenne valamelyik családhoz ellátogatnom, mert tudom, hogy számítanak rám, jó szívvel fogadnának. Csakhogy benn a kollégiumban sem rossz... — Miért, mi lesz a kollé- gimumban? — kíváncsiskodom. — Természetesen állítunk egy fát mi is — vágja rögtön a feleletet "Sanyi. — Megpróbálunk egy kis vietnami karácsonyt rendezni. Valami olyasfélét, amelyről az otthoni étetek ízei sem hiányoznak. Főzni fogunk: csirkéből pörköltet, és halat sütünk. És pálcikával esszük hozzá a rizst! S ha sikerül: nagyokat sétálunk majd a hóhan. Hógolyózurak is, és talán megtanulunk szánkózni... Csillogó szemekkel tervezgetnek, lelkesednek, az itthoni karácsonyért. De — látszik rajtuk —. hogy ezekben a napokban is egy kicsit otthon is „járnak”. Gondolatban. S mondják Is, hogy az üdvözlő lapokat már elküldték a családnak, a rokonoknak, ismerősöknek. Mert csalás így teljes az ünnep! A karácsonyi ünnep, amelyre — búcsúzóul — ezt a jókívánságot küldik kedves magyar ismerőseiknek: „Chuc nam mai hanh phuc tói tat ca cae ban hung tham men.. J’> Gyónt Gyula megtorpant, mintha falnak ütődött volna. Andrej majdnem nekivágódott A német nyomban megfordult és szemtől szemben találta magát a mosolygó Andrejjel. Az ezredes arca eltorzult, a monokli kihullott szeméből és lassan himbálózott a zsinór végén. A német néhány másodpercig mintha megnémult volna, görcsösen mozgatta a száját — mondani akart valamit. Végül azután,- a helyzetet még fel nem ismerve, rekedten lányögte: — Maga megőrült!... Átadom a Gestapónak!... Hogy merészel ilyesmit? Annyira megdöbbent, hogy eszébe sem jutott bármit is tagadni, megjátszani az ártatlant, színleg csodálkozni. Ehelyett ösztönösen revolveréhez nyúlt — Ne dühöngjön Gert! És vegye le a kezét a revolverGvermekrrű veszek : V ;#yá tft v:: nemzetközi sikerei ről... Ön nem ostoba ember, meg kell értenie, hogy a Gestapo ugyanúgy veszélyes önre nézve is, mint rám nézve. Mit gondol, szemet hunynak a múltja fölött? — szólalt meg higgadtan Andrej, íFolytatjuki i 1970-ben a „Shankar” gyermekrajz-kiállításon Madarász Ildikó 14 éves hajdúnánási kislány „Nővérek” című festményével mintegy 70 ország több ezer pályázóját megelőzve, elnyerte az elnök aranyérmét. Húga, a 12 éves Györgyi beküldött munkájával ezüstérmet yert. A kitüntető díjaikat éí az ajándékokat magyarországi hivatalos látogatása alkalmával Giri indiai elnök személyesen adta. ót a kislányoknak. Képünkön: otthonos lakásukban gyakorta ül össze a család, hogy egy-egy elkészült alkotást közösen bíráljanak, vagy dicsérjenek meg. SÜLTI foto — Kulcsár József felvétett)
