Népújság, 1970. december (21. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
László Anna: Á bíró elmeséli álmát A szokott bírái emelvényen ültem. Tagbaszakadt vádlott állt előttem, tudtam róla, hogy Csemának hívják, Csema patetikusan és szünet nélkül ordított: — Ártatlan vagyok! Ártatlan vagyok! A sok emelet minden fala ezt visszhangozta, az ordítás betöltötte a bíróság épületét Dobhártyám fájt az irtózatos hangerőtől Befogtam a fülem, de nem segített Már attól féltem: az agresa- azív óriás-zaj kettéhasítja a koponyámat Túlkiabálni úgysem tudtam volna a vádlottat csak szájam mozgatásával a hangzók domború megformálásával igyekeztem esi ti tani: ne üvöltsön, nyugodjon meg! De ő nem válaszolt ugyanazt a két szót ordította tovább, ezredszer is. Ekkor odafordultam Ágihoz — a jegyzókönyv-veze- tőmhöz, érdeklődje meg, miért visszhangozza az egész épület Csema ártatlanságát hiszen nekem kell ítélnem róla és én tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ártatlan. Felfüggesztem a tárgyalást vártam Ágit Nem jött és a rázkódtató ordítás sem szűnt meg Le menekültem az utcára. Ott az „Ártatlan vagyok!” összesűrűsödött s mint a tömény gumilabda pattant ide-oda az egymással szemben álló házak között Ütésétől a házak hátrahőköltek, majd visszamerevedtek helyükre, ritmikusan. Ági a hang pofonjaitól jobbra-balra tántorogva közeledett felém. Intett, hogy kövessem. Cserna egy hivatali helyiség hatalmas íróasztalánál trónolt. Mi Ágival az irat- szekrény polcán kuporogtunk láthatatlanul. Mélységes csend volt, a kutak csendje, ahol fű se nő, más nővény sem lélegzik. Meghallottam a szívdobogásomat. Belépett egy éjszakázástól vörös szemű, vézna férfi, s már a küszöbön mondta, sót folytatta a magáét: — ... az utcára hajított rothadó gyümölcsöt és ételmaradékot belepik a legyek, megfertőzhetik a várost az országot, a földrészt... Éppúgy, mint a kloáka-tartalom, ha nem lenne csatorna. Nos a zaj ugyanilyen veszélyes szenny. Az én találmányom a lárma csatornázása. Világméretű exportcikk, temérdek valuta ömlene hazánkba. A civilizált államok mohón ráharaphatnának. Találmányom lényege röviden a következő.... Cserna unottan közbeszólt: — A szakértő bizottság majd megvizsgálja. A Feltaláld a hatalmas íróasztalra ugrott, ugyancsak mint a gumilabda, és mindkét tarjával hadonászott, ballábát dühösen lóbálta CSerna orra előtt: — De nehogy tataijának rajta, nehogy évekig totojázzanak! Évek alatt újabb tömegek nyomorod nának meg, az elmegyógyintézetbe Í9... Cserna akkorái ásított, hogy lefújta vele az íróasztalról a Feltalálót. A padlón gurult, mint akit a hurrikán görget. Csema vízllószerü szájában láttam, a vaeteg- öordás szájpadlására. Hangját elnyújtotta, lustán, Öblösen meghempergotte m aw- lás; — Gyorsan intézkedünk, ft lehetőségekhez képest a leggyorsabban. Ekkor a Feltaláló kiránga© lHMMM tott engem az iratszekrényből és húzott magával. Leírhatatlanul tarka és dús, a legváltozatosabb virággal borított réthez értünk. Nem örülhettem a látványnak, annyira féltem. A rét kitágult, a tömött virágtakarón őrültek ültek és hevertek. Az egyik nem szólt semmit, csak állandóan pisaszegett. A másik felszökkent, tenyerét fülére tapasztva rohangált és visszahuppant a helyére. A harmadik a hátán feküdt, az eget bámulta és időről időre egy- egy felhőre bökött csupa- csont ujjával; »Kipufogó!” „Aszfalttörő!” „Nagykalapács!” „Dzsesszdob!” „Csónakmotor!” És rozsdásan kacagott mindegyik után. Most én ordítottam. A Feltaláló fülébe: — Menjünk innen! Ragaszkodott hozzá, hogy maradjunk. Diadalmas volt; meg is nőtt, meg is hízott tőle, vagy félmóternyit, húszkilónyit Bebizonyosodott az ő igaza. Zajártalom, Íme! Az álomban hónapok teltek, körülbelül félév. A Feltaláló megint ott állt Cserna hatalmas íróasztala előtt. Csema megint ásított, noha ezúttal diszkrétebben. Majd tunyán, de világos tagol ássál beszélt: — A szakértő bizottság megvizsgálta a dolgot A dolog nem megy. — Miért?! — kiáltott a Feltaláló és a mennyezetig pattant Kissé be is verte a fejét, koponyája enyhén hozzákoccant a plafonhoz. — Egyrészt azért nem megy, mert hátha beválik a találmány. Ebben az esetben világméretű exportcikké fejlődhet és temérdek valuta ömölhet hazánkba. Kvázi rázúdulhat hazánkra, minta szökőár. Mi pedig nem lennénk felkészülve a védelemre. Azaz: bankjaink és OTP- ki rendeltségeink nincsenek felkészülve ilyen valuta- mennyiség kezelésére. Hiába, kis ország vagyunk. A Feltaláló kövér noteszt kapott elő és villámgyorsan teleírt vagy ötven oldalt az ötleteivel, megjegyzéseivel és matematikai képletekkel Továbbá olyan gigantikus zsákok rajzával amelyben a valuta elférne. És olyan futószalag-prototípus rajzával amely a gigantikus zsákokat képes lenne továbbítani az ország minden tálára. Teljességgel belemerült munkájába. Míg dolgozott, homlokából hegyes tűzcsóvák csaptak ki. A mellettem kuporgó Ági fülébe súgtam: — Ez alighanem lángész. Egyszer csak felújjongott: — Itt a megoldás! Elkészültem! És diadalittasan dobta noteszét Csema íróasztalára. Cserna is megörült, amióta a Feltaláló dolgozott, 6 a gyufáját kereste, de sikertelenül Most a noteszt bedugta a cserépkályha parazsába, s amitar fellángolt, végre cigarettára gyújthatott róla. Elégedett pöfékelés közben szólalt meg: — Másrészt azért nem megy, mert a maga találmánya még nincs kipróbálva. Először is gyártani kellene. Namármost a gyártás sok pénzbe kerül, s ha aztán nem válik be, engem máglyára vetnek. Ilyen alapon M kívánhatja, hogy engedélyezzem?! — Ki veti máglyára? — kérdezte a Feltaláló síri hangon. — Vetnek. A Feltaláló ismét töprengeni kezdett, de már semmilyen csóva nem csapott ki homlokából Járkált oda és vissza ideges léptekkel mozgott a szája, magában beszélt. Majd úgy szólalt meg, mint aki matematikai végeredményt közöl: — A máglyabüntetést évszázadokkal ezelőtt eltörölték. — Sose lehessen tudni, a feketehimlőt is legyőzték, mégis előfordult, hogy visz- szalopódzott, azonkívül a kalap- és ruhafazon is visz- szatér olykor boldogult nagyszülőink fiatalságának divatjához. Mondja, nem veszi észre, hogy a terhemre van?! Millió munka vár, milliárd, billió! Ki innen! Takarodjon! Mars! Mars! Irány a Marsbolygó | Előbb azt hittem: Csema ordítása erősödött fel any- nyira, hogy megint fáj tőle a dobhártyám. De már nem 5 üvöltött, hanem a külföldi cégek képviselői: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! Üvöltésükhöz dobbal trombitával, kürttel szaxofonnal és cintányérral szolgáltattak kísérőzenét. Vagyis a fülhasogató zene ugyanezt jelentette: — Máglyára vele, csendet akarunk, csendet! A külföldi cégek képviselői sűrű sorokba rendeződtek és elfoglaltak egy tágas udvari Én az udvar sarkába álltam carrarai márvány talapzaton, kissé... hogyan is fejezzem ki magam.;; a»! nak ellenére, hogy mozogj tam... kissé szoborszerűenj egyszóval: szobor voltam és önmagamat ábrázoltam..! de azért mondom: végtagjai^ mat szabadon mozgathattam. A tömeg tőlem követelte; hogy Csemát ítéljem máglyára,’ amiért nem engedélyezte a zajcsatornázást. Egyszer már használt módsze-» remmel próbálkoztam, ft hangzókat domborúan megformáltam ajkammal D9 senki sem figyelt rám, a külföldi cégek képviselői dobjukkal, trombitájukkal kürtjeikkel szaxofonjukkal és cintányér jukkái voltak elfoglalva. Majd, megfeszültem, úgy igyekeztem • hangzóimmal: — A máglyahalál régesteien régen nem szerepel jog- gyakorlatunkban ... Valaki mégiscsak felfigyelt az első sorból s nekem hátat fordítva, trombitája éktelen fújásával tájékoztatta a tömeget: — Nem! Nem! Nem vállal* Ja! Egy emberként zúdulta*! felém, oly fenyegetően és vicsorgó képpel, hogy azt gondoltam: itt a vég. Szivem túldobogta az ő dobjukat A szokott emelvényen ültem, Cserna előttem, mint vádlott... S a visszhangoa „Ártatlan vagyok!” elnyomta a külföldi cégek képviselőinek szédítő zenebonáját. Kérdeztem Ágitól, teljesítette-e megbízásomat tud .ja-a már, miért kell attól tartanom, hogy az agresszív óriás-zaj kettéhasítja koponyámat. Felelt Ági így: — A visszhangosítas azért van, hogy elnyomja a külföldi vállalatok követelőzését, mert ha az meghallgatást nyerne, temérdek valuta ömölne hazánkba, márpedig bankjaink és OTP-ki- rendeltségeink nincsenek felkészülve a kezelésére, hiába, kis ország vagyunk. Mondtam erre én: — Ml közöm nekem ehhez, nekem a törvénykönyv a bázisom, nem is lehet más. A törvénykönyv szerint semmiféle vétség nem terheli Csemát így a bűnvádi eljárást ellene úgyis megszüntetem. A választékos modorú Ági erre a torkomnak ugrott: —■ Jogállamban élünk! — és megszorította a gégémet — Nincs rá paragrafus! — újra megszorított« a gégémet — Cserna nem tett semmit? semmit se tett! Semmit! — és háromszor megszorította a gégémet. Fuldokoltam, hörögtem és felébredtem. A pizsamakabátoxn nyaka» rettenetesen szoros. Az este kértem Is a feleségemet, varrja a legfelső gombot kijjebb. Rajtam nem varr ja meg, mondla, vannak ilyen szabályai, ráér sz holnap is. Ezért, kellett fuldokolnom álmomban... Igaz, gombolat-' lan Is hagyhattam volna • tallér* Zoltai Z. András: Élűi volna 1° z alvás és as ébrenlét határán hallja, hogy az asszony szipákol mellette. Hiába kérte annyiszor: ne sírjon! Talán nem értette, vagy nem is figyel rá. Különös, hogy már nem érti senki sem. Tegnap, meg azelőtt a látogatói, rokonok, szomszédok, jó ismerősök érthetetlen módon maguk közt beszéltek, s kérdéseire sosem válaszoltak... Ezen a borús, ködös reggelen megérkeztek legjobb bajtársai is: Váradi, Jácint, Puttonyos, Herényi; vér- foltos zubbony lötyögött rajtuk, ápolatlanok és szakállasak voltak. Ferenc úgy tudta, hogy régen elpusztultak, még 1942-ben, a nagy áttörésnél, Voronyezs alatt*. Honnan jöttek elő?! Halk, visszafogott léptekkel vonultak keresztül a szobán, kíméletes halkan húzták székeiket betegágya mellé, s föléje hajoltak. Ijesztő kísérteteknek tűntek mind a négyen. — Gondoltuk, megnézünk, élsz-e még? — mormogták egyszerre. Leheletüknek nyirkáé földszaga volt. — Most még láthattok... Ki tudja meddig — nyöszörgőit Ferenc. — Isztok-e pálinkát? Jó barackot főztem. Tudom, szerettek... Rózsi, hozz be egy üveggel! Az asszony térült-fordult, s fonott kis bütykösből töltött mind • négynek. Nem szabadkoztak, mohón megitták. — Emlékszel, Ferenc, odakint a front vad hóviharában, harminc fok mínuszban meghaltunk volna egy pofa snapsztól... Emlékszik, persze, hogyne emlékezne. Mostanában — furcsa — mindsti eszébe jut. Régen elfelejtett beszélgetéseket, hangulatokat is fel tud idézni. Kitárul előtte a múlt emléktára, ismerős képek tolakodnak eléje, s úgy nézi őket, mintha egyedül ülne egy moziban. Gyakran jó lenne szólni valakihez, érezni agy vállat, nyúlni egy kés után, s beszélni a gyermekkoráról, legény életétói, házasságáról és sah minden másról Látja magát, amint negyvenhét karácsonyán gyűrötten, kopottan hasavánsaorog a hadifogságból Az első éjszakán Rózsi as ágyban könnyes szemmé' Simogatja végig haja ősz szálait. Megváltozott, száraz, darabos ember tett, hdttgaioa iá komor hangulatú. Alig beszélt, alig kérdezett. Ügy érezte, mintha teljesen idegen asszony öle Iné ót, ismeretlen, sohasem tapasztalt új mozdulatokkal Parázsnak érezte mindén portihéját, perzselőn, forrón égette testét — Nagyon hiányoztál, — duruzsolt az asszony. Aggódtam, féltem, hogy sosem jutsz haza... Ízlelte szavait, clbódult tőlük, mint az Illatától, amit azelőtt sosem érzett rajta. Még éjféltájt sem aludtak el. Nyitott szemmel, mozdulatlanul feküdtek a félhomályban, s őrizték egymás titkolt, M nem mondott gondolatait Váratlanul zokogás rázta meg Rózsi testét. Ferenc bátortalanul, rossz sejtelemmel fordult hozzá. Érdes bőrű tenyerével izgatottan matatott az arca körül. — Mi bánt, kedves? — kérdezte félkönyökére támaszkodva. Tekintetét mélyen az asszony arcába fúrta, Homloka keskeny gondbarázdái közt kutatott előbb, aztán a szemébe hunyorgott zavartan. — Miért sírsz, mondd meg? — Nem sir ok, hagyjál! Ne kérdezz most engemI Semmit se kérdezz! — felelt az asszony. — Jól van, nem kérdezlek — egyezett bele. Szorongva kelt fel, remegő ujjakkal sodort cigarettát, a katicsóból bort töltött magának, ettől bátrabban fordult Rózsi felé. — Mégiscsak szeretném tudni, mi bajod van! — közölte szárazon, parancsoló hangon. — Beszélj őszintén! Vádlón, hűvös arccal nézett vissza Rózsi. Ferenc megrettent a tekintetétől. Soha azelőtt nem látta ilyennek. Bánta már, hogy durván beszélt vele. Megfogadta, eztán soha többé nem faggatja Rózsit. Néhány éven át egyedül küszködött hét hold szántóföldjén. ötvenkettőben beagitálták a közösbe. Rózsi otthon maradt, baromfit nevelt, tehénnel bajlódott, sok munkája akadt, alig győzte. Az akkori aszály külön sorscsapás vélt. Még az évben megrokkant a nádfedeles ház is, javítani kellett, nem várhattak vele. amíg rájuk szakad a tető. Eladta féltve őrzött igásszekerét, s a megpenészedett lószerszámokat, sőt később megvált a Lina tehéntől is. Fűrészelt faárut, nádpallót, téglát, cserepeket vett, s egy őszön át mindent rendbe hozatott. Akkor még bírta erővel, csak tél felé kezdett fájni veséje. Eleinte oda sem figyelt. Katonaemlék, nem olyan öreg még, hogy ki ne heverje, összeszorított foggal erőlködött, ne nevessék ki a többiek. Juhász, az elnök figyelt fel rá egyszer. Leparancsolta az igásszekérről, ne hordjon több trágyát, menjen az istállóba, a lovak közé, ott tevékenykedjék, az könnyebb munka. Ott, az istállóban érte a baleset. Itatás közben megrágta veséjét egy kanca... Eszméletlenül vitték a kórházba, A műtét után kilókat fogyott. Másfél hónap múltán összeaszalt testtel engedték hasa. Azóta is egyre gyengült,.. Váratlanul ismét a jelenbe eszmél, Közeledő léptek neszét hallja. Tudja, behunyt szemmel fekszik betegágyán. Érzékeli saját tehetetlenségét. Nincs ereje már, iwgy felnyissa szemét, a belebámuljon a távozó világba. — Hogy aludt a beteg, kedves asszonyom?... Ráismer a hangra, Bérces doktori. De Rózsi suttogó válaszát nem érti. Az orvos sima, hűvös kezét érzi, Bilincsként fonódik a csuklója köré, majd mellkasán matat, a seine fölött — Még egy injekció — hümmőg ne orvos — OS jót fog fenni... Attól nyugodt less, E ret, hogy ctz orvos ott áll mellette, hangja mégis messziről érkezik, alig ér hozzá. Testetlenül lebeg iszonyú magasan, ég és föld között, imbolyog, száll, és zuhan. Nem megnyugodni, élni volna j&l^l
