Népújság, 1970. október (21. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-04 / 233. szám
9 Csak türelem nincs? Egy kritikus meditációi FARKAS ANDRÁS; fiit érdekel a kritikus meditációja? Talán a szerkesztőjét. De azt se na* gyón. Meditáljon odahaza magában, hagyja békén a közvéleményt. Ügyis eleget bosszantják a nézőket, olvasókat Gondolkodjanak magukban, egyedül. Igenám, de a kritikust sem hagyja nyugodni a közvélemény. (A karikaturistákról és a humoristákról most ne is beszéljünk). Egy-egy film vagy tévéjáték recenziója után néha esőstől érkeznek a levelek. Az még a finomabb változat, amikor a levélírók megállapítják, hogy a kritikus antidemokrata, műveletlen fickó, ajánlatos, hogy ne vegyen többé tollat a kezébe. Az erőteljesebb változatok pontosan körülhatárolják, melyik állatfajtával azonos, és egyértelmű tanácsokat adnak, mit műveljen a jövőben. Csak ritkán adódik olyan pillanat, mint a közelmúltban, amikor — tisztelettudó hangnemben — a nyilvánosság előtt vitát folytattam filmügyben egy nézővel. A hitelesség érdekében — sajnos — a nevét és a címét is megírtam, mire ő két nap múlva nagy szemrehányások közepette jelentkezett. Nem, nem azt panaszolta, hogy nem egyezik a véleményünk, ezt tudomásul vette, hanem azért hívott, mert címe alapján kinyomozták a telefonszámát, és egy vasárnapja azzal telt el, hogy ismeretlen telefonálók olyasmiket mondtak neki — amit máskor a kritikusnak szoktak megírni. De hát miért ez az ádáz harag, ha Kovács József táncdal- énekes hangjáról, a Ha című angol filmről, egy Bartók- koncertről, vagy egy Picasso-képről van szó? Erről talán érdemes a nyilvánosság előtt meditálni. A közönség talán azért mérges, mert neki más tetszik, mint a kritikusnak, tehát vagy buta a kritikus, vagy — ami még rosszabb — ezt is sokan feltételezik — ugyanaz a véleménye, minta nézőnek, csak ezt nem meri, vagy nem akarja leírni, tehát be akarja csapni a nézőket. Am, ha valaki a bosz- * szankodáson túl egy percig tovább gondolkodik, fel kell tennie a kérdést: melyik kritikusra haragszik és mikor? Mert például itt volt a Fényes szelek vitája. Szép, kihegyezett, imitt- amott mérgezett nyilak röpködtek jobbra és balra, a vélemények — enyhén szólva — megoszlottak. S a néző el- dönthette, kivel ért egyet, kivel nem. Igen ám, de itt volt egy újabb vita — a napokban a rádióban még folytatták — a Régi nyár című televízióoperettről. Most megint összekülönbözött a kritika egy része, nagy a valószínűsége, hogy aki ezt figyelemmel kíséri, és állást foglal, annak most arra kell mérgelődnie, akivel korábban egyetértett és megfordítva. S így megy ez napról napra, hétről hétre: a kritika új meg új csatárláncba áll ösz- sze, s ez bizony, elég ritka a teljes egység. Mert hiszen elég ritka a hibátlan remekmű, de még csak a gyengeségekből álló abszolút rossz fércmű is (persze, ez utóbbiból jóval több akad, mintáz előbbiből). S a ritka végleteket kivéve, a kritika elég gyakran megoszlik. Már csak ezért sem egészen jogos általában elfogultsággal, befolyásolhatósággal vádolni. JÖ2Ű. október 4* vasira** Persze, persze — vethetik sokan ellene — éppen ez a káosz a baj. össze-vissza firkálnak a lapokban. Hogyan lehet ugyanarról a dologról jót is meg rosszat is írni? Mondjuk, itt van a Régi nyár, ami mégiscsak egyetlen tv-operett. Ugyanazokat a színészeket láthatták, ugyanazokat a zeneszámokat hallhatták Devecseren, Mágó- cson, meg Budapesten a Nagyfuvaros utcában a tévéelőfizetők. Ha már a kritikusok azt állítják magukról, hogy valamit értenek ahhoz a művészeti ághoz, amelyről írnak — vagy, ha nem állítják, de gondolják ezt — akkor milyen szabályok azok, milyen az a kritikusi mérce, amelyik mást mutat a budapesti Blaha Lujza téren, mint a miskolci Kossuth Lajos utcában? Van ebben sok igazság, mert a birált mű, az mindig és mindenütt azonos önmagával, a művészet szabályai is általában egységesek — vagy változásaikban egységesek —, s a magyar kritikusok azt tartják magukról, hogy egy tudományos világnézet alapján vizsgálják a valóságot, s annak művészi tükörképét. Mitől hát mégis, hogy a végeredmény nem egyforma? Mert itt van, mondjuk, öt kiló só, ami a föld felszínén, nagyjából, mindenütt öt kiló — a Sarkokon talán több a súlya, az Egyenlítőnél valamivel kevesebb, de ez a differencia elhanyagolható. Egy ötkilós kis bronzszobor is nagyjából ugyanannyi súlyú mindenütt. De önmagában a legszebb formákba kiöntött bronz sem műalkotás, ha nincs, aki nézi. Akkor lesz műalkotássá, ha van valaki, aki megérti, továbbgondolja mindazt, ami miatt a művész a szobrot éppen ilyen formájúvá és nem másmilyenné faragta. Hiába vannak háta műalkotásoknak azonos szabályai —, amelyeket éppen a legkitűnőbb művészek rendszerint át is hágnak, hogy maguk teremtsenek újakat — ahány néző, ahány befogadó, annyi különböző múlt, élet- tapasztalat, élmény. Annyi ember. S persze, a kritikus is ember. Szóval minden hiba mindig a közönségben van? Mert nem érti meg a művészt. Meg a kritikust. Már Komlós János is írt erről a Népszabadságban. Jó vicceset. A művész felrúghatja a szabályokat, mert hátha újakat csinál. A kritikus is csak ember, tehát tévedhet. Kizárólag a néző az, aki mindenről tehet, ha nem tetszik neki egy film, pedig a művész is, meg a kritikus is jónak tartja? El kell ismerni, vannak művészek és kritikusok is, akik így gondolkodnak. Elfeledve Brecht figyelmeztetését: „A közönséget pedig nem lehet leváltani”. lie hát hogyan lehet egyszerre igaza a közönségnek, a művésznek és a kritikának? Ilyesmi csak akkor válna lehetségessé, ha nemcsak a kritika lenne egységes, nemcsak a művészek lennének mindenben azonos véleményen, hanem ha egyáltalán léteznék olyasmi, hogy „a” közönség. Általában a közönség. Pedig annyira nincs ilyen, hogy mindenki tudja, még ugyanaz a néző is, tarthat egy filmet tizenöt éves korában remekműnek, harminc éves korában unalmasnak, negyven évesen pocséknak, pré- miumosztás után vidámnak, lottófőnyeremény elnyerése esetén nagyszerűnek! Akkor tehát nincs egységes kritika, nincs egységes mű- vészét, nincs egységes kö^ zönség. Mégis, mi van? Mert valami azért mégiscsak van, ha Rajkin szavai szerint nem is mindig az igazi. Természetesen van egy változó, fejlődő, sok nagyszerű eredményt és nem kevés középszerű vagy még rosszabb művet produkáló művészeti élet. Van egy nagyon ös*~“‘'?tt, változó, fejlődő, az "n nagy művekre reni t nagy tömegben reagál zönség. Csak türelem nincs. Vagy csak igen ritkán mutatkozik. Ügy látszik, nagyon kevés van belőle. Türelem az iránt, aki nem szereti Bartókot, és a komoly zenét és az iránt is, aki szereti, mert nem ritkán sznobnak tartják ezért. Türelem ahhoz, aki a beat-zenéért rajong, mert attól még kitűnően tanuló, jól dolgozó s gondolkodó fiatal lehet, s a beat-zene is lehet művészet. S türelem az idősek iránt, akik teljes joggal menekülnek a hangerősítő közeléből, amelyből már csak a ritmus hörgése hallható, a dobhártyaszaggató üvöltés. A párhuzamokat folytathatnánk. Türelmet persze, a templomban szoktak prédikálni. De néha a művészet ügyében sem árt. Nem azért, hogy összebéküljön az összebékit- hetetlen, hogy mindig csak az maradjon, ami van, hogy megszűnjék minden változás, s ezzel megálljon a fejlődés. I^sak azért, hogy a művészet kérdéseiben ne akarjuk egymás vérét venni (vagy egymást benzinnel leönteni, mint egy „szíves” levélíró tanácsolta). Mindenkinek nem lehet igaza, de akikről kiderült, hogy tévedtek — legyen az művész, kritikus, vagy néző — azok sem feltétlenül selejtjei az emberiségnek. Bernáth László Mint egy szilárd kis gépezet... Mikor már elszámolni is meguntam. Ami a gyermekkorban elveszett, Azt mondtam, hogy gyengék vagyunk magunkban. A visszafénylő múlt a kedvesebb. És azt is mondtam; Hogyha nem leszek. Majd én is visszafénylek valahonnan. Mint egy szilárd, konok kis gépezet. Amiről nem sejtik, miért, mi hol va> Csak ennyi magja lenne életünkne Lehullunk az időben magtalan És sorsaink a semmibe vegyülnek' Az asszonytestnek anya-ize van, S amíg a létnek ilyen a zamatr A számvetés a végtelent kiadja. l’ÉNAGY SÁNDOR: 3Cilép a SZ& Kilép a szó a szájból, körülnéz, didereg. Aztán a csöndbe gázol, füröszti űr-hideg. Koppan, üiődik, reccsen, nem nézi, vér zik-e? Aztán ha visszaretten, lehull a semmibe. ANTALFY ISTVÁN: ölel, simogat, lobban, nem kérdi, érzik-e? Aztán a csillagokban porlik el szép hite. S a folytonos hiányból önmagát csak gyúrja. Kilép a szó a szájból: Mégis! Mégis! Űjra! Négysorosak Parádfürdö, 1970. Alkonyi napfény aranyozza már az őszre váró faleveleket. Az őszelői alkonyaiban lelkem fázósan megremeg. ★ Mélységes csend az erdő fái közt, megilletődve hallgat a rigó, áldott csend. Mégis, hirtelen felordít egy vad táskarádió. ★ „Az erdőben tüzet rakni tilos’’. Értelmes és határozott szavak. De — engedély nélkül — a fák felett lángoló tűzgömb az alkonyi nap. Szőnyi Sándor: ÚJRAÉLESÍTÉS akit a beteg felesége tájékoztatott a folyosón. Infarktus — gondolta a két szigorló — a szívizom egy kis körülírt részének elhalása. Figyeltek. A beteg mind a négy végtagján EKG-elvezetések, a készülék működött, időnkint megnézték, milyen értékű a szívműködés — erőtlen szívkamra-összehúzódás mutatkozott, majd megszűnt: a szív leállt! Folytatni kell a szívmasszázst! A beteg mellett térdelő orvos verejtékesen felnézett a szigorlóra. — Felváltanál? — kérdezte. — Igen!... Átveszem. — A lány felfigyelt: — Én is jövök! — Míg a fiú ledobta fehér köpenyét az ágyra és ingben térdelt a beteg mellé, ő a beteg fejénél átvette az AMBU-ballont. Megvárta, amíg a fiú a szegycsont bal oldalára, a gerinc felé irányozva, három nyomást alkalmaz, aztán ő lélegeztetett a készülékkel. Számolt magában : egy, kettő, három, négy... Csupa odaadás és izzás az ember életéért! Figyelte a ki pirosodó fiút. — Egy, kettő, három, négy. — Hallotta a beteg borfiáinak recsegését-ropo- gását, tudta, küzdelmük ezzel jár — csak a szív induljon be, meg a légzés! Az ember pupilláira pillantottak: akár a halotté, nagyon kitágultak. Nem lehet megállni! A lehetetlent is meg kell próbálni, hátha. — Egy, kettő, három... — A fiú két széles, izmos tenyere egymáson: az ember rugódzó, ropogó mellkasán. Körülöttük az orvosok figyelték a szakszerű munkát; tekintetük elkomorult; egy idő után egykedvűvé váltak. Kétségtelen, ők már biztosan tudták: hiábavaló kísérletet folytatnak. Néhány halk szóváltás hangzott, majd gyors, céltudatos mozdulatok következtek — újabb próbálkozás: elektromos ütést a szívre, talán segít! A Pacemaker-készülék két krómlapátját a szívnek megfelelő helyen az ember mellkasára és a hátára szorítottak. Gombnyomásos kapcsolás: az áram átfutott az egész idegrendszeren, az ernyedt test, mintha hatalmas lökés érte volna, összerándult. A készüléket gyorsan félretették s nézték az EKG-t, ezután mit mutat. Néhány halvány szívkamrai működést megint jelzett, de pillanat múlva egyenes vonal jelent meg a papír szalagján. A fiú ismét letérdelt az ember mellé, jobb tenyerét annak mellkasára, bal tenyerét a jobb tenyerére fektette. Meglepődött: a férfi nemi szerve jókorára duzzadt az elektromos ütéstől — jelenség, ami új volt számára. Hogy a lány felfigyelt-e erre — ez most gondolatnak is fölösleges! Tovább a szivmasszázzsal!... A két szigorló orvos — fiú és lány — az ősz tanársegéddel megállt a kórház széles folyosóján és várta magyarázatát a betegeknél észleltekről. Felváltva kezdtek volna az anamnézis felvételek során szerzett tapasztalataik elmondásába, de a mellettük levő intensiv szobából, feszültséget árasztóan harsogta a nővér: — Reanimatio van!... Jöjjenek segíteni! A két szigorló tudta, hogy az ápolónő csak nekik szólhatott. Feszültség vibrált a levegőben. Izgalommal mondták a tanársegédnek: bemegyünk! A tanársegéd helyeslőn bólintott. — Menjetek és segítsetek! A szigorlónő odasúgta a fiúnak: nyilván arról a betegről van szó, akit a vizit előtt hoztak be a mentők. — Siessünk! — mondta a fiú. A lány eléje iramodott, most kollégák voltak csupán, akik tudásuk legjavát akarják nyújtani egy végveszélybe jutott ember megmentésénél. A beteg a földre terített pokrócon, meztelenül, szétvetett lábakkal feküdt, az ingét hirtelenjében nem tudták lerántani róla, hurkásra göngyölve felhúzták a nyakába. Négy orvos szorgoskodott körülötte: az egyik készülékkel lélegeztette. a másik a beteg mellé térdelt és külső szívmasszázst alkalmazott, a szegycsont bal oldalára, a gerinc felé irányozva — három nyomás, aztán egy lélegeztetés a beteg légcsövébe vezetett tubuson át. A két szigorló izgatottan várta, hogy az orvosok vegyék észre őket és vonják be a munkába. Az idő suhaná- sának hallható nesze lett. A lélegeztető orvos a hatalmas erőkifejtéstől nagyokat nyögött, homlokán kigyöngyözött a verejték. — Egy, kettő, három, négy. A légzés nem Indult meg. Bekötöttek egy infúziót a jobb kar vénájába, szíverősitő és tápláló élettani oldatokkal. Ekkor szívkamra-remegést észleltek: ez önmagában is haladás! Némi remény, hogy erőfeszítésüket siker koronázza. Az élettani oldatokba a szívritmus zavarokat megszüntető gyógyszert nyomtak fecskendővel. — Ea a második infarktusa — ttoodta az egyik orvos. Az egyik orvos, látva a fiú fáradozását, szólt: — Átveszem. Máris letérdelt A fiú izgatottan figyelt: fejében kattogtak a számok: egy, kettő, három négy... A levegőlen is parancs feszült: a küzdőimet nem feladni! Delejes erővel ez fogta az orvosokat is. Szívserkeotö injekciót fecskendeztek a betegbe. MajÉ
