Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-12 / 188. szám

Az egri orgona- és madrigálhangversenyről IÓZSEF ATTILA: Thomas Mastix üdvözlése Mint gyermek, aki már pihenni vágyik és el is jutott a nyugalmas ágyig, még kérlel, hogy „Ne menj el. mesélj” — (így nem szökik rá hirtelen az éj) s míg kis szíve nagyot szorongva dobban, Ián ö se tudja, mit is kíván jobban, a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél: így kérünk: Ülj le közénk és mesélj. Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük, mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt s együtt vagyunk veled mindannyian, kinek emberhez méltó gondja van. Te jól tudod, a költő sose lódít: tz igazat mondd, ne csak a valódit, , fényt, amelytől világlik agyunk, isz egymás nélkül sötétben vagyunk, hogy Hans Castorp madame Chauchat testén, idd lássunk át magunkon itt ez estén. Párnás szavadon át nem üt a zaj — mesélj arról, mi a szép, mi a baj, emelvén szívünk a gyásztól a vágyig. Most temettük el szegény Kosztolányi: s az emberségen, mint rajta a rák, nem egy szörny-állam iszonyata rág s mi borzadva kérdezzük, mi lesz még, honnan aszúinak ránk új ordas eszmék, fő-e új méreg, mely közénk hatol — meddig lesz hely, hol fölolvashútol? ... Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk, de mi férfiak férfiak maradjunk és nők a nők — szabadok, kedvesek s mind ember, mert ez egyre kevesebb... Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen. Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, mert örül, hogy lát ma itt fehérek közt egy európait. Ma van Tlmmas Mann, a nagy német humanista és antifa­siszta író halálának 15. évfordulója. Thomas Mann többször járt hazánkban; utoljára 1937. januárjában tartott felolvasást a Magyar Színházban, tíz alkalomra írta József Attila a fenti verset, amely­nek élszavalását, mint ismeretes, megtiltotta számára a Horthy-fa- siszta rendőrség. r Az idei Egri Nyár meteo- pológiailag és zeneileg is más, mint az, eddigiek: rit­kábban vannak hangverse­nyek. inkább a csendesebb kiállítások szaporodtak el. Ezért is nyilvánult meg ek­kora érdeklődés a hétfő esti zenei esemény iránt, amely a házasságkötő teremben zaj­lott le. Lehotka Gábor két Bach- darabbal nyitotta meg mű­sorát. Bach Esz-dúr prelú­dium és fúgája, valamint C- dúr toccata adagio és fúgája színesen és gazdagon szólalt meg a nem nagy méretű or­gonán is. Lehotka Gábor ér­zelmi világa is szót kért eb­ben a játékban. Hangverse­nyének élményi meglepetése Károlyi Pál Triphtongus I. címmel jelölt műve volt. A modern életérzés szélsősége­ket félő, a magányt ismerő és vállaló, az ijesztő és fé­lelmetes lehetőségeket fel­mérő ember szólalt meg eb­ben a zenei alkotásban. Aka­ratiamul is Picasso két- és többfejű alakjai jutottak eszünkbe, amikor ezeket a furcsa és itt-ott elképesztő hanghatásokat hallottuk. Ügy tűnik, a művész — hangsze­rének és zenei kifejezőkész­ségének teljes birtokában — Olyan idegrendszeri és mű­vészi élményeket örökíthet m:g, amilyeneket a ma át­lagembere csak szorongásai­ban sejt meg. Talán az au­gusztusi napoknak Hirosimá­ra és Nagaszaikira emlékez­tető híranyaga is megszólalt bennünk a zenemű hallgatá­sa közben-. Bizonyára ezért. is volt ennek a nyara ezért is volt ennek a számnak olyan különös ha­tása ezen az estén. S hogy mégsem a lenyűgöző és fé­lelmet ébresztő zenei víziók­kal búcsúzzunk a hangver­senytől, Lehotka Gábor zá­rószámaként Liszt Ferencnek ismert és igen hatásos mű­vét játszotta, a B-A-C-H fantázia és fúgát. A hangverseny másik várt vendége a Budapesti Madri­gál Kórus volt. Szekeres Fe­renc karvezetői közreműkö­désével az együttes valóban elegáns csokrot kötött főként olasz és francia madrigálok­ból. Ez a pajkos hangulatú, játékos, évődéses zenei világ hangulatot teremtett a kö­zönségben és arról győzte meg a hallgatóságot, hogyáz együttes éneklés, a kórus, mint pódiumműfaj nem lehet korszerű Her S hogy mégis vegyes ér­zelmekkel távozik a közön­ség a hangversenyteremből, az onnan ered, hogy az or­gonahangverseny zenei anya­ga, Bach érzelem- és gondo­latvilága távol esik a mad­rigálokétól. Két ilyen külön­böző gyökerekből származó és különböző formákban élő zenét egy hangverseny kere­tén belül előadni nem lehet, hangulati törés nélkül. Erre a körülményre a rendezők­nek fel kellett volna figyel­niük. (farkas) A székesfehérvári rom­kertben található István király 1040 körül készített díszes kőkoporsója. (MTI foto — Járay Rudolf felv.) ^AAAAM/WVWWWWWWWVWWVWW/V\\\W'AW.'. wwws uöltó&Köy okmsi m Budapesten, az elhárítók parancsnokságán, négy tiszt ült a tanácskozóasztalnál. Kertész ezredesen és Bekén kívül a Násfáról érkezett Ebért százados, valamint a turistaház­ból visszatért bűnügyi technikus: Paál főhadnagy. Négyük közül egyedül ő látszott elégedettnek. Az ezredes röviden ismertette a tényállást: — Május 8-án reggel gyakorlat kezdődött a Bakonyban. A lövészezredet, a feltételezett ellenség leküzdésében, a násfai tüzérezred III. osztályának három ütege támogatta. A harmadik üteg fél kilenckor tüzet nyitott a 7-es számú szerpentin megadott pontjára. Itt ugyanis — a gyakorlat terve szerint — „ellenséges” harckocsik bukkantak fel. Ek­kor. a kijelölt céltól ötszáz méterre, két éles lövedék csa­pódott be a Vadgalamb nevű turistaházba, melynek egy ré­sze megsemmisült. Beke őrnagy, aki ebben az időpontban a ház teraszán ült, sérülést szenvedett, emberéletben azon­ban nem esett kér. Feladatuk: megállapítani, hogy tragikus véletlenről, vagy ellenséges akcióról van szó. A felelősségre vonás, természetesen, az első esetben sem maradhat el. Én, anélkül, hogy elébe akarnék vágni az elvtársak beszámoló­jának, megmondhatom: a véletlennek nem adok túl nagy esélyt. A szó most Beke őrnagyé ... Beke ismertette a turistaházban és a Pápán beszerzett adatokat, majd leszögezte: — Valaki úgy intézte, hogy a diákok fél kilenckor a turistaházban legyenek. A véletlen nem az, hogy éppen ott lettek volna, ellenkezőleg, az, hogy nem voltak ott. Ez va­lóban véletlen. A többi szándékos, kitervelt provokáció. — Ezt, — mondta Paál főhadnagy — tökéletesen alá- tómasztja. hogy a két lövedék, amely a harmadik üteg első tovegenek csövéből repült ki, nemcsak éles-, hanem spe­ciálisan preparált lövedék is volt! Egyiket, a helyszínen tatot t. repeszek aiapjan, torsáéi .. sike­rült rekonstruálnunk. Formára, nagyjából talán súlyra 13 megegyezett a gyakorlatokon használt vaktöltetekkel, s mi­után sikerült közéjük csempészni, a löveg kezelőszemély­zete máresak a sietség, az izgalom miatt sem vehette ész­re a különbséget... Ébert százados közbeszólt: — Tegyük fel, hogy valaki még a laktanya lőszer- raktárában gondosan átvizsgálja a gyakorlatra szánt vak­tölteteket. Minden ládát felnyit, és minden vaklövedéket külön kézbe vesz. Akkor sem veszi észre, hogy az egyik­ben ólom van? Ne egy sorkatonára gondolj, hanem egy tapasztalt tisztre! — De, feltétlenül! Súlykülönbség egészen biztosan volt. Ilyen vizsgálatot azonban nyilván nem tartottak. — Köszönöm — mondta Ébert százados. Paál főhadnagy folytatta: — A legfontosabb, hogy a két éleslövedék magjának ferde talpa volt. Az ilyen lövedék nem a műszerrel meg­határozott célpontot találja el, hanem a talp hajlásszögé­jiek megfelelően eltér tőle. A harmadik üteg első lövege tehát pontosan célzott, a eélzókészülék nem romlott el, az ágyúval a szerpentin megadott pontjára tüzeltek. A két lövedék mégis a turistaházba csapódott be. Azoknak, akik az ellenséges akciót megszervezték, ehhez ismerniük kel­lett a gyakorlat tervét, tudniuk, hogy az üteg hol áll majd, és hová tüzel. Mivel azt akarták, hogy a turistaházat érje találat, gondoskodtak róla, hogy a két lövedék, amit a vak­töltetek közé csempésztek, ötszáz méterrel a megadott cél mellé menjen. Az ilyen kisebb gyakorlatok tervét, úgy lát­szik, nem őrzik elég szigorúan. Egyáltalán nem képtelen­ség feltételezni, hogy illetéktelen személy hozzájutott. Az azonban, hogy a gyakorlat előtt átvizsgálnák a lőszeres lá­dákat, valószínűtlen ... — Nos, — mondta Ébert százados — ezúttal éppen ez történt! A dolog úgy áll, hogy a parancsnok, Zalay alez­redes már megégette a körmét. Tavaly, előző állomás­helyén előfordult egy véletlen lőszercsere. Szerencsére, ak­kor csak kézi fegyverekbe való vaktöltények közé keve­redett — máig se tudni, hogyan? — élestöltény. Zalay elv­társ most rendkívüli óvatosságot tanúsított. Személyesen vizsgálta át a gyakorlatra szánt lőszeres ládákat, külön- külön minden egyes darab vaktöltetet. Mindezt politikai helyettesének a jelenlétében! A lőszeres ládákat szemük láttára rakták föl a teherautókra, s a menetoszlop mór mozgott, amikor ők is kocsiba ültek. Ekkor a helyzet a következőképpen alakult: Zalay alezredes gépkocsija az oszlop élén haladt, a politikai helyettes, Tárnok őrnagy személygépkocsija pedig az oszlop legvégén. Miért fontos ezt leszögezni? Azért, mert az oszlop megállás nélkül haladt a gyakorlat színhelyéig. Egyenletes, állandó sebességgel. A ládát tehát, amelyben a két éles lövedék volt, útközben sem tehették fel a teherautóra. Hogy került akkor a gya­korlat színhelyére? Tény, hogy végül is ott volt a harma­dik üteg 24 lőszeres ládája között, a nagy bükkfa alatt, aho­vá a gépkocsiról lerakták őket. Mivel több lőszeres kocsi is volt a minetben, szükséges megjegyezni, hogy a szóban forgó 24 ládát arról-a teherautóról rakták le, amely hátul­ról számítva a harmadik volt az oszlopban, tehát egy élel­miszeres kocsi és Tárnok őrnagy kocsija követte csupán. Mint mondottam, ő zárta az oszlopot. — Ez elég rejtélyes — mondta Kertész ezredes. — Azt mondja, hogy egyszer sem álltak meg ... — Gyakorlatilag ez valóban így volt. — Ugyan! És a gyakorlat talán nem felelt meg az el­méletnek?,...^. „ ....................................................„........................ — Megértem a gúnyt, ezredes elvtárs, az oszlop egy­szer, egy vasúti sorompónál valóban megállt útközben. En­nek azonban az ügy szempontjából tényleg nincs gyakorlati jelentősége. Az történt ugyanis, hogy Tárnok őrnagy szinte a megállás pillanatában kiszállt a GAZ-ból, s mivel a lő­szeres kocsi vége csak méterekre volt tőle, másodperceken Délül ott volt. E néhány másodperc alatt pedig gyakorla­tilag is, elméletileg is képtelenség egy ládát fölcsempészni, egy másikat pedig eltávolítani a kocsiról. Azt, aki ezt vég­rehajtja, az élelmiszeres kocsi reflektorának fényénél fel­tétlen észrevették volna. A várakozási idő alatt maga az alezredes is az oszlop végéig sétált, és a továbbiakban ép­pen a jelzett lőszeres kocsinál beszélgetett Tárnok őrnagy- gyal. Mindketten azt állítják, hogy így történt. Tárnok őr­nagy csak akkor ült vissza a GAZ-ba, amikor az oszlop már újra mozgásban volt, kocsija csak azután indult el... A tanácskozóasztalnál kínos csend lett. A három tiszt tudta, hogy Ébert százados alaposan tájékozódott, adatai feltétlenül megfelelnek a valóságnak. Akkor pedig — az ügy aligha megoldható. Az esetre — gondolta Beke — hirtelenében csak Csa­logány tanárnő tudna magyarázatot adni. Ez pedig úgy szólna, hogy a lőszerencse az ördög műve, s titkát, emberi ésszel, nem lehet megfejteni... Paál főhadnagy szólalt meg először: — Lehetséges, hogy a két éleslövedéket a gyakorlat színhelyén csempészték a vaktöltetek közé. Persze, ládás- tól. Ha Ébert százados most azt mondja nekünk, hogy er­re sincs esély, mivel a parancsnok éppen a ládarakás te­tején ült, és ott beszélgetett a politikai helyettessel, akkor nagy bajban vagyunk... A százados csüggedt mozdulatot tett: — Sajnos, ez mindeddig így is volt, amíg a tüzérbe­mérő fel nem állította a maga rajztábláját. Ekkor a két tiszt valóban otthagyta a lőszeresláda-halmot. Ettől kezdve csak a tiízérbemérő meg a társa tartózkodott a bükkfánál, de ők is háttal álltak. Az ellenségnek, gyakorlatilag csak ekkor volt módja cselekedni. Igen. ettől a perctől kezdve, az első lövésig. Az első lövedék ugyanis már éles volt. Nos, tegyük fel, hogy ezt az alkalmat ragadták meg. De ehhez az éleslövedékeket tartalmazó ládát már előzőleg el kellett rejteniük a fa közelében. Mondjuk, hogy sikerült is. Most elővették, egy vaktöltetes ládát viszont eltüntettek, s később el is szállították a helyszínről. Nem tudom, ho­gyan sikerülhetett volna mindez, hiszen a lőállások koránt­sem elhagyott bagolyvárak, ahol csak kísértetek tartózkod­nak. A katonák jöttek-mentek, ki-ki végezte a maga fel­adatát, de közben, természetesen, nem voltak vakok... Mire Ébert százados idáig jutott a beszámolóban, az arcok végképp elkomorodtak. — Most pedig — folytatta Ébert — ahogy mondani szokták: be kell tennem a kaput. Tárnok őrnagy tudott a sonvári esetről, ahol az új konstrukciójú harckocsik első lőgyakorlata alkalmával, egy fatörzsben elrejtve filmfelvevőt találtak. Nyilván ti is emlékeztek erre az ügyre. Nos, Tárnok őrnagy, mielőtt osztálya kivonult volna a gyakor­latra, katonáival átfésülte a terepet. Igaz, hogy fel nem asatta, arra viszont ellenséges ügynököknek, a katonák kö­ze beépült árulóknak sem lehetett módjuk, hogy a harc­ai! ás elfoglal ísa után, a helyszínen ki-be ássák a lőszeres ládákat. Ez feltevésnek is abszurdum. Bármilyen leverő is. tudomásul kell vennünk, hogy a kivételes óvintézkedések ezúttal — legalábbis látszatra — ellenünk fordultak, As eset ijesztően titokzatosnak latosat.«,.

Next

/
Oldalképek
Tartalom