Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-09 / 186. szám
BESZE IMRE: / z LELKES MIKLÓS; Vitorlák egyszer feszítsd ki majd a VÉLt a nagy vitorlát • 6 föld-viz-ég vitorlák 6 szélbe tárt öröm! milyen érzés lehet mikor a nap kitágul s fut erdő víz szabadság egy roppant délkörön? egyszer feszítsd ki majd a DELt a nagy vitorlát fecskéket küld a felhő a siető vidék — fecskék gyönyörű Ive égő pajzsokra szédül és hihetetlen fényű kristály a messzeség egyszer feszítsd ki majd fölénk a nagy vitorlát inak izmok szabadságát te küzdő pillanat! időt hozz új iránytűt s a jelszó fénybe tartson gyöngyszinü tájra fénylik s egyre tágul a nap Mölelf a csend... Veled voltam. A csend fülelve átölelt, és ajkad simogatta. Rám néztél, feszült ruhád alatt szívdobogásod. Szemed lehunytad, ajkad félig kinyílt; Fogad gyöngysora fázott, Alattunk a pad pirulva görnyedt csókok súlya alatt. ANDRÄSSY LAJOS: !"mX Valakinek, ki úgysem érti Ki forradalmár: sosem szeleburdl. Hebehurgyán a Törvényt élni sem. oktatni sem lehet, ily „mondolat” csak csapdos s nem nézi kiben üt sebet, nem egyszer, józan fontolás helyett gazdába csap ... Lehet, ficánkolása, szemnek impozáns látvány, s fülnek is hatásos, a lélek bizony nem rezdül gyökérig tőle — mint bumeráng viszont lehet halálos. FAZEKAS LAJOS: | QlfiuÄq, j Bárpult, magasszék. Gint iszunk. Frivol > blúz feszül rajtad. — Én a férfikor Izét dicsérem... Füst-fanyar, fehér \ hamuba ásott, égő, röpke éj. > Jazzdobzeite-, gitárzene-láva > ömlik az éjben, ki az utcára. — A gyár komolyan nézi fiait; s kapujában régi őre hallgat, mint szobra ódon templomi alaknak. Nyegle ifjúság! — recsegik tömören * ; az öregek, kiket szúr a szavuk tőre. | Erős ifjúság, — mondom, — erős a fa, \ mely virágát kihordja termőre! j Evdre rsbc' i megkérdezni Beszélgetésünk, amely körülbelül negyedórája tartott, pillanatok alatt megtelítődött feszültséggel, mert a velem szemben ülő fiatalember szálkás hangon megkérdezte tőlem: — Ugye, maga újságíró? — Nem — válaszoltam az igazságnak megfelelően. — Tanár vagyok. Illetve lehet, hogy csak voltam. — Aha. Tudja, csak azért kérdeztem ezt, mert már engem sokan átvertek. En nem akartam hagyni magam, csak mire észbekaptam ... akkorra átdobtak. Szóval, maga tanár? — Miért akarnám átverni? Az vagyok. — Tudja a fene — vont vállat. — Lehet, hogy nem is tanár. Hanem hekus. A békéscsabai vasúti váróteremben beszélgettünk, és noha életem során már néhány alkalommal, ahogy mondani szokták, ,.szorított a kapca”, most olyan lélektani feladat előtt álltam, amely megoldásának még a módját sem sejtettem. Ugyanis az volt a helyzet, hogy egy bírósági tárgyalásra utaztam, és akárhogyan próbálnék köntörfalazni, előbb-utóbb csak meg kell mondanom, hogy vádlotti minőségben. Mivel lekéstem a budapest—szegedi gyorsot, többszöri átszállással Békéscsabát is érintve, sok helyütt várakozva, egész éjjel utaztam, igyekeztem Szeged felé, hogy reggelre, megadott időpontban ott legyek a „tetthelyen”. Készséggel elismerem, hogy akkori lelki- állapotom korántsem volt kiegyensúlyozott, fizikailag nagyon fáradt voltam, szellemileg pedig feldúlt, és lehetséges, hogy rosszul figyeltem meg az illető fiatalembert, és most helytelenül írom le a külsejét. Kifejezetten ártatlan, gyermekded kék szeme volt, csöndes, nagyon fiatal, inkább szomorkás és töprengő arca, mint amely korához illett volna, és bár télikabátját nem vetette le, keskeny volt a válla. Fogalmam sem volt, hogy kivel ülök szemben, de ez egyáltalán nem is érdekelt. Nagyon örültem annak a ténynek, hogy egy nem sokkal fiatalabb partnerrel kerültem össze, hogy beszélgethetek, és ezért legalább néhány percre elfeledem saját helyzetemet. Mivelhogy az egyáltalán nem volt rózsás. Akkoriban — ez évekkel ezelőtt történt, Szegeden dolgoztam, és valamelyik vidám este befejező mozzanataként, nagyon összevesztem egy taxisofőrrel. Velemszületett tapintatom miatt semmiképpen sem szeretném megsérteni, de hazug és dörzsölt alak volt. A tényálláshoz tartozik, hogy azokban az esztendőkben különféle stricik Szegeden több sofőrt megtámadtak, sőt előfordult, hogy szembeálltak még a rendőrökkel is. Ezért amikor ez a „pilóta bácsi” stoppolt egy rendőr előtt, természetes, hogy nekem semmi esélyem nem volt. Az volt a nagy baj, hogy a rendőrségen, ahol mindent ki kellett raknom a zsebeimből, közölték velem, hogy lehetséges, hogy nem volt a kezemben, de a zsebemben mindenesetre ott volt egy zsebkés. Es nekem, annak rendje és módja szerint, meg kellett jelennem az idézésben megjelölt napon és órában, a tárgyaláson, ahol ellenem vallott egy taxisofőr — szolgálatban hatósági közeg — és ahol a rendőrség emberei, ha okosan és tisztességesen is, megőrizték semlegességüket. Nem tudtam szabadulni attól a gondolattól, hogy neki, talán évtizedek óta szegedi lakosnak, jobban hisznek, mint nekem. Valószínű, hogy ez a számomra szokatlan helyzet olyan lelkiállapotba hozott, hogy amikor ezt a Békéscsabán velem szemben üldögélő fiatalembert nézegettem, kék szemeit ellenszenvesnek találtam, keskeny válla és rosszul szabott kabátja felingerelt, határozottan idegesített, és egy idő után már nem akartam beszélgetni vele. Pedig nem volt szószátyár, éppen ellenkezőleg. Csak néha lökött ki magából egy-egy mondatot, és állandóan cigarettázott. A népi szólás szerint „az emberből kibújik az ördög”. Velem is ez történt. Mivel az előbb gyanakodva végigmért és megkérdezte, hogy hekus vagyok-e, kéjjel elmeséltem neki, hogy nem vagyok az, és egy bírósági tárgyalásra utazom. — Aha, Akkor maga ügyvéd. Logikáját annyira szegényesnek találtam, hogy egy percig nagyon alaposan fontolgattam, ne játsszam-e vele. Hiszen csak egy sokatmondó, dölyfös és enyhén ostoba mosollyal kellett volna válaszolnom, hogy a fiatalembert meggyőzzem arról, amit ő megingathatatlannak tartott, és ami képtelenség és ostobaság volt. Le akartam zárni ezt a beszélgetést. — A maga dolga, hogy hekusnak, vagy ügyvédnek néz-e, és az is a maga dolga, hogy elhiszi, vagy kétségbevonja azt, hogy tanár vagyok, a véleményéhez semmiféle közöm nincsen. Vádlottként megyek a bíróságra, és ha addig nem alszik el, egy félóra múlva költsön fel! Nem akartam, egyébként nem is tudtam volna elaludni, egyszerűen csak kiváncsi voltam, hogy mit mond, hogyan reagál, vagy mit kérdez. Nagyon meglepett és nagyon imponált nekem ez a fiatalember, aki csaknem derűsen nézett rám, beleegye- zően megbiccentette a fejét, és egy újabb cigarettára gyújtott. Megsértett, mert nem volt hajlandó sem csodálkozni, sem megijedni. — Azért megyek Szegedre. a bíróságra, mert egy taxisofőrt le akartam szúrni. — Igen? — enyhe érdeklődéssel pillantott rám. — És valóban le akarta szúrni? — Most is a zsebemben van egy bicska. — Az jó. — Ezután hátrahajtotta a fejét, álmatagon nézegette a mennyezetet és cigarettázott. — Szóval, maga tényleg tárgyalásra megy ? Nem szeretek hazudni, mivel azonban fölöslegesen dicsekedni sem, azt hiszem, ez elsősorban nem jellemkérdés, a hazudozást kénytelennek, ízléstelennek és nívót- lannak találom. Ezért méregbegurulva és állampolgári jogom teljes tudatában, előrántottam a személyi igazolványomat és benne az idézést. — Tessék! Hosszan és alaposan megvizsgálta mindkét okmányt, majd rám pillantott és becsületszavamra úgy éreztem, hogy szeméből derű és elismerés sugárzik. — Hiszen maga tényleg vádlott! — Nahát akkor — ordítottam rá mérgesen, mert harminchat órája nem aludtam és feszültséggel töltöttek el a rám váró, legközelebbi órák. — Legyen szíves, tiszteljen. Egész pontosan szeretném elemezni — ez afféle írói erőpróba is —, hogy miért éreztem hiúságomban sértve magam. Nézze meg az ember! Itt ül ez a kis, keskeny vállú ürge, és nem veszi észre, vagy nem akarja észreN. Ahundov: Könyvtárban. Linómetszet. venni, hogy kimerült vagyok, hogy a rám váró furcsa, szokatlan és riasztó tényéktől feldúlva talán akkor sem tudnék mosolyogni, hogyha minden erőmet megfeszíteném is. ö pedig itt ül velem szemben, cigarettázik, és nyugodtan néz. Egyszer csak megszólalt. — Magának iszonyú bűnei lehetnek. Szegeden, az Alsóvárosban ellopott két tyúkot, ezeket természetesen feketepiaci áron értékesítette, szülei emiatt kitagadták, és most nincs hová mennie, csakis a bíróságra. Ekkor kezdtem tisztelni. — Egy dologban — emeltem fel az ujjamat — tévedett. Három tyúkot és egy orpington kakast loptam el. Most azonban majd én folytatom, és megmondom, hogy miért ilyen lekicsinylőén szemtelen és miért hallgat. Családjában természetesen vallásos nevelést kapott, gyermekkora azonban igen nehéz volt, mivel a nagymamája hithű katolikus volt, és édesatyja pedig református presbiter. Igaz? — Igaz. — Most mosolyo- dott el először. — Maga óriási lélekbúvár. — Azonkívül — folytattam könyörtelenül —, csaknem bizonyos vagyok abban, hogy vagy egy öregasszonynak vagy nyűgösködő szerelmesének, vagy egy vetélytársá- nak a fejét baltával szétverte. Nem kell válaszolni — valami különös vidámság öntötte el, és ezért komoran összevontam a szemöldökömet — maga nyitott könyvként áll előttem. — Bizony. Ekkor öblögetni kezdett a hangszóró, és befutott a Szegedje menő vonat, amely a bíróságra visz. Szomorú voltam, és majdnem félszegen nézegettem ezt a furcsa kisfiút. — Jól van — mondta, és cigarettázott — menjen csak, itt van a vonata. Ekkorra már megtorpanta mozdony, vastestéből vizet és olajat csöpögtetett, és szerteszét küldte a gőzt. Mögötte rosszul világított személykocsik sorakoztak. Felkaptam a kabátomat, és még egyszer visszafordultam. Ebben a pillanatban mindazoktól, akik szeretnek engem és bíznak bennem, távol és nagyon egyedül voltam, ezért egyszerűen szükségem volt egy utolsó pillantásra. — Milyen előnye van! — mondta és megcsóválta a fejét. — Hiszen már a bíróságra megy. En meg még... A vonat elindult, és ezzel a fiúval nem találkoztam többé. Amikor a tárgyalás lezajlott, és megszabadultam ettől a normális állampolgárnak iszonyú súlytól, amikor már kint ültem a szegedi váróteremben és a pesti gyorsot vártam, csak akkor gondoltam arra, hogy ettől a fiútól én nem kérdeztem semmit. És azóta többek között ezért is szégyenkezem. 1970. augusztus 9« vasa«m
