Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-09 / 186. szám

Egy fegyelmi határozat margójára;

Miért bocsátottak el egy pedagógust?

Rablóm náliralálinti Ötletes propagandát választott a következő évadjára szóló ncHIdlII gUlydldllull bérletek árusításához a Vígszínház. A Palatínus strand előtt gólyalábas, bidermeier ruhás artistalányok osztogatják a bérletek megrendelőlapjait.

(MTI foto — Búd György felvétele — KS)

A határozatot 1970. július 1B- án hozták. — Pongrácz Sándor tanért, a hatvani I-es •számú általános iskola nevelőjét állásából elbocsátották. Nyersen hangzanak az indok - io mondatok: „Mind a szűrők, mind a tanulók körében lejáratta az iskolai és a pedagógus tekintélyt. Az elkövetett vétségek után alkalmatlan a pedagógus munkakör betöltésére".

Mi is történt tulajdonképpen?

Pongrácz. Sándort, az iskolaigazgatója megbízta május

21-én, hogy a futballcsapatot 25-én — megyei versenyre — Egerbe kísérje. A pedagógus előző éjjel erősen italozott, emiatt másnap reggel elaludt, s nem ért ki az állomásra a 6 óra 48 perckor induló vonathoz. Mihelyt felébredt, telefonált a gyerekeknek az állomásra, s hazaküldte őket. Ök vittek el a hírt az iskolába. Az igazgató hívta a Pongrácz-lakást, érdeklődött: Ismét az ittasság? A gyerekek nem mehettek a versenyre. Főnöke felszólította Pongráczot: másnap számoljon el a gyerekék pénzével. Ebből nem lett semmi, mert a fiatal pedagógust idegkimeriiléssél mentő szállította Gyöngyösre.

Az igazgató — hivatkozva a korábbi fegyelemsértésekre is — fegyelmit kért a városi tanács művelődésügyi osztályától Pongrácz ellen.

Mit tett korábban. a fiatal pedagógus? Pályája kezdetben ígéretesen indult. Ám egy-két év múltán az ital rabja lett. Nemegyszer italos állapotban ment reggel az iskolába. Igazgatója figyelmeztette, eredménytelenül. Állandó anyagi gondokkal viaskodott, pénzügyi problémái adódtak. Miután elvált feleségétől, nődsmerősétől kért kölcsön, ezreket. A pénzt nem fizette vissza. Ebből bírósági ügy lett: azóta is téríti fizetéséből havonta a részleteket. Lakbérét nem fizette több mint egy évig. A közel 1000 forintnyi összeget szintén havi részletekben vonják fizetéséből. Egy alkalommal hűtlenül kezelte a tanulók pénzét. Az ügyből nem lett fegyelmi, mert a szülők tisztelték a tanári tekintélyt.

Ittasság, hanyagság miatt kapott már írásbeli figyelmeztetést, szigorú megrovást és pártfegyelmit is. Utolsó vétsége a május 25-i volt. Az eredmény: elbocsátás és alkalmatlansági „bizonyítvány”.

Sorsa most vakvágányon.

Munkakönyvében bejegyzés : kilépett.

Elbocsátva ...

★

Erről az ügyről, előzményeiről beszéltek és beszélnek ma is Hatvanban. Szülők, gyerekek egyaránt. Pongrácz Sándor súlyosan vétett a pedagógusetika normái ellen. A róla alkotott negatív vélemény ugyanis nemcsak rá vet torz fényt, hanem kollégáira, a hatvani pedagógus táborra is. Az emberek hajlamosak az általánosításra. Aki fiatalokat nevel, még nyers tudatukba plántálja az igazság, a tisztaság, a becsület eszméit, felelősséget kell, hogy erezzen. Tudnia kell: tekintetek kísérik minden lépését. A gyerek, a szülő kontrollálja a szavakat és tetteket. Ha a két pólus közt feszültséget, ellentétet lát, akikor kárba veszett minden nevelőerő, minden jó szándékú energia.

Pongrácz Sándornak minden megtévedt pillanat előtt arra kellett volna gondolnia, hogy olyan színpadon él, ahol nincs a felvonások között szünet, amikor legördül a függöny és a nézők nem látnak a szinpadtérre. Ez a maximális közéletisóg, ez a túlzott kötöttség a pálya buktatója és szépsége is egyben. Más munkaterületen talán jóindulatú vállveregetéssel elintézték volna ügyét. Nem exponált helyen másképp, más mértékrend szerint méláz etikai mérleg. A pedagógusnak azonban példát kell mutatnia: nemzedékek neveléséért felelős. Erről feledkezett meg Pongrácz Sándor.

Ezért született a kemény határozat:

A-z elbocsátás és az alkalmatlansági „bizonyítvány”... ★

Egy ember sorsáról döntöttek. Mit tehet most a fiatal pedagógus? Fellebbez? Hajszálvékony remény a kilábolásra. Állást keres? Zsebében az elbocsátó határozat, az alkalmatlansági bizonyítvány. Fegyelmi ügye nyomon követi, a dossziét hivatali kötelességből küldik utána, bárhová megy-. Az előítélet évezredes emberi kór. Hogy kezdhet akkor új életet? Ha segít a véletlen, talán szerződéssel álláshoz jut. Ám kezdő fizetéssel, mert így írják elő a szabályok. Lehet-e így kulturált körülmények közt megélni, albérletet, gyerektartást, levonásokat fizetni? Ki garantálja, hogy ez lesz, hogy ez lehet a megtérés útja, hiszen az elkeseredés, a kiúttalanság érzése lefelé húz, nem felemel.

Nem vitatjuk a jogilag 8‘iigha támadható döntést.

Pedagógusnak alkalmatlan Pongrácz Sándor? Még igen! Szülők, tanulók, kollégák emlékeznek nem is kis számú botlásaira. Ám, ha újra kezdhet, ha kifutópályát kúp, még újra bizonyíthat. A jó szándékot minden esetben feltételezi a humánus alapállás. Pongrácz Sándor megtette az első lépéseket. Sér- tődékenység helyett bizonyítani akart: önként jelentkezett elvonókúrára.

Egy ember sorsáról, jövőjéről — s ez esetben erről van sró — dönteni nem könnyű dolog, ám a jogszabályok, a bizonyító tényadatok mellett érdemes hallgatni az emberség íratlan szabályaira is.

Hivatali főnökei, osztályvezetője szerint kiváló képességű, pedagógiához értő, jó nevelő.

Érdemes végleg lemondani

Csaknem 50 évvel ezelőtt két fiatal amerikai idegorvos, Leonard Keeler és John Larsson munkahelyén, a kaliforniai Berkeley város rendőrigazgatóságán azon törte a fejét, hogyan segíthetne a nyomozó kollégáknak a bőnözés elleni harcban. Céljuk az volt, hogy a betörőket, tolvajokat és csalókat rákényszerítsék: ismerjék be bűncselekményüket, amikor a rendőrség alapos okkal gyanúsította, de nem érte tetten őket.

1920 végén a két orvos el is készítette Polygraph nevű készülékét. Működési elve egyszerű volt. A gyanúsított karjához két elektródát erősítettek, mérték a növekvő elektromos áramot, amely a verítéknövekedés mértékéhez képest áthaladt a gyanúsított bőrén. Egy hajlékony gumikézelőn át, amely átfogta a felső kart, mérték a vérnyomást és az érverés gyorsulását. Végül egy recézett gumicső, amely körülveszi a mellkast, jelezte a légzés ritmusában bekövetkező változásokat.

A feltalálók elgondolása az volt, hogy ha az az ember, akinek testére a készülék jelzőmüszereit ráerősítik, nem mond igazat, izgalmi

g azuiíildz'ó készülék

állapotba kerül, tehát szervezetének érezhető és mérhető fizikai reakciói elárulják öt.

Az új találmány vajmi keveset segített az amerikai rendőrségnek, bár 1936-ban Keeler még bizonyos módosításokat is végzett rajta. Aztán újabb évtizedek teltek el. S a Polygraph a rendőri és nyomozó szervek pincéiből váratlanul átkerült a közigazgatási épületekbe, a bankokba, az üzletekbe, gyárakba: az egyszerű, — nem törvénysértő amerikai állampolgárok tevékenységi szférájába, Űj neve ,.hazugság jelző készülék” lett.

Ma az Egyesült Államokban a készülékkel sok helyütt már nemcsak azt vizsgálják, aki valamilyen állást szeretne kapni, hanem azt is, aki a munkahelyét meg akarja tartani. A vállalatok munkásai és alkalmazottai ilyen kérdésekre kötelesek válaszolni:

„Rokonszenvez-e a szálc- szerveztekkel?”, „Tagja-e

a Színesbőrűek Haladásáért Küzdő Szövetségnek?” „Nem titkol-e el valamilyen tényt önmagáról?”, „Nem tarta- zik-e pénzzel valakinek?’’, s végül „Szereti-e a feleségét”?

Nemrég az Egyesült Államokban nagy port vert fel Carolina Tatnal esete. Tatnál asszony az egyik kormányhivatal tisztviselője volt, de távoznia kellett, mén nem volt hajlandó másodszor is alávetni magát a készülékkel történő vizsgálatnak.

Washington életében ftz egyszerű tisztviselőnő esete nem keltett volna feltűnést, ha nem fordul panasszal az illetékes szenátusi albizottság elnökéhez. Erwin szenátorhoz írt levelében Tatnal közölte, hogy a kormány- tisztviselők két és fél órán át vallatták, s annyi tolakodó kérdést tettek fel neki, hogy úgy érezte magát, mint akit szennyes lével öntenek le és „erkölcsileg megerőszakolnak”.

Erwin szenátor a tisztviselőnő panaszáról kijelentette, hogy a legutóbbi három év folyamán száz meg száz hasonló esettel találkozott.

N. O,

róla?

Pécsi István

A nehéz rönköket eddig ők ketten rf- n pelték. Hogy- megjött az új ember, rátestálták ezt a könyörtelenül nehéz munkát. Az új ember mindössze 17 éves volt. Erős fickó, különben sem ismerte a gyári dörgést. Lehet, ha ismerte volna, nem szól, mert.nem banta a nehéz munkát. A két idősebb úgy ravaszkodott, hogy hetenként váltják egymást, a fiú pedig állandó rönkös lesz. Kettőjük közül a szabad hetes az udvart takarítja, forgácsot hord, üríti a kukát, ami ugyan nem valami felemelő dolog, de legalább nem nehéz.

Rögtön az első nap azt mondták a fiúnak, próbáljon meg felemelni egyedül egy rönköt. Ha megy, akkor az ő emberük.

A fiú megpróbálta, nem ment.

— Bezzeg, a mi korunkban, de ezek a mai fiatalok csak szájainak, meg hajat növesztenek.

Pár nap alatt rákaptak a gyerekre, őt küldték cigarettáért, szalonnáért. Előfordult, hogy mire visszaért, gyufáért zavarták ismét. És amíg odavolt, beleettek az ételébe, sőt nemegyszer megették az egészet. Közben lesték az arcát, sértődik-e?

Nem sértődött. Az első napokban kereste az ételt, azután megértette a mókát, de másnap is ugyanoda tette a kis lábasát. Már az első nap kóstolgatták: ki fia-borja, miféle? Erős persze, mint a bivaly, bírja a munkát, de a beszéde amolyan cirkalmas, úri. Nem is cirkalmas, inkább sima. Mi lehet az apja? Minek jött ez ide? Sportból? Vagy kenyeret keresni? Mert ez komoly, kenyérkereső hely, itt nem lehet vicceim.

Aztán megtudták, hogy ügyvéd az öreg, ** mármint a fiú apja. Na, ez is szép kis család lehet. Az apa ügyvéd, a fiú meg tróger a parkett-telepen. Azt mondja, valamennyi osztályt elvégzett, aztán abbahagyta.

— Büdös volt a tanulás, gyerek? — kérdezték és a gyerek nevetett a kérdésen.

— No, fogjunk hozzá, Béla bátyám, ne politizáljunk. Nem lehet mindenki tudós. Hárommilliárd Einstein. Vagy Lev Tolsztoj, mi? Jó kis buli volna. Kell ide a segédmunkás is. Egyébként — röhögött az öregek arcába — ki cipelné maguk helyett a rönköt, ha nem jövök ide?

Munkával es évődéssel eltelt három hónap. Keze megkérgesedett, lelke megszokta a robotot. Hatforintos órabért kapott nem sok, de kajára, cigarettára, elég. Ruhát viszont kap otthon a fatertól, mert az örül, hogy nem keveredett huligánbandába

— A munka nem szégyen, csak a csavargás, a lógás, az ingyenélés — mondogatta

édesapja — és ő nem értette, miért mond- híszerr dolgozott. Amikor mondta,- hogy

kevés az órabére, az apja azt válaszolta, hogy ha szorgalmas lesz, emelni fogják, mert ebben az országban, sőt talán az egész világon így szokás.

Megbarátkozott a két öregúrral is, elnézte primitívségüket, bár néha bosszantották, gyerekes tudálékosságukkal. Azt nem bánta, hogy kihasználják, ezt gyakran észre sem vette, duzzadt az erőtől és titokban tényleg sportnak fogta fel a fizikai munkát.

A két öreg szaki vidéken lakott, három órával hamarébb kelt, mint ő, mégis mind a kettő elkésett minden reggel, ha nem is sokat, de legalább egy-két percet.

/Vregek? ö mindenesetre a maga 17 évé- ^ vél annak tartotta őket. Pedig csak negyvenévesek voltak, legfeljebb, ha negyvenöt. De a munka elnyűtte őket és a falu is deprimál. Külsőre, viselkedésre, hamarébb öregszenek falun az emberek.

Sólyom István, a telep vezetője, vagy ahogy ők hívták Sólyom kartárs, szerette az embereit, és hamar megszerette Jóskát is.

— Szorgalmas fiú, kár érte, többre is vihette volna — mondogatta az irodán a hölgyeknek.

— Jósika fiiam, megmondom a szemedbe, hogy jól dolgozol, de ne bízd el magad. Nincs is sok okod rá, hiszen érettségizned kéne. Nem idevaló vagy te a telepre. És ha beiratkoznál, én segítenék, meg biztos otthon az apád is.

Jóska nem válaszolt, csak mosolygott. Azért belül fájt egy kicsit. Mégis élete első munkahelyén úgy érezte, szabad, hogy lerázta mindazt a béklyót, terhet, amit a gimnázium jelentett számára. Hogy nem kell rettegni az integráltól, hogy nem kell ragozni nőnemben, hímnemben, hogy az udvaron rágyújthat, hogy végtére azt tehet, ami neki jólesik. Igen. örül, de ha eszébe juttatták az iskolát, leikébe szomorúság költözött és némi nosztalgia a tanárok, a diáktársaik és az öreg alma mater falai után.

Azért ért valamit az az iskola. Az újságot pendezenese» olvasta, a mozit imádtq, néha

megvett egy-egy jobb könyvet és mióta kimaradt a gimnáziumból, egyszer már színházban is volt. Odahaza tévéjük volt, azelőtt is elüldögélt, úgyhogy valamennyire a világról alkotott képe is kezdett kitágulni. És bár egy világ választotta el a két öreg szakitól, azért a munkát ő is természetesnek tartotta, és eszébe sem jutott, hogy azt szégyellni is lehetne.

Egy erős, csatakos, novemberi délután Sólyom kartárs megkérte Jósikát, segítsen a kocsiját megtolni, mert nem gyújt, az istennek sem gyújt. Jóska nekiveselkedett, az első méterek nehezen mentek, aztán mind nagyobb lett a lendület, végül a motor begyulladt.

— Köszönöm, Jóska, erős fiú vagy, ha kocsit veszel, visszatolom neked — és Sólyom kezet fogott a fiúval.

J

ósika visszament az öreg szakikhoz, vigyorgott, de azok nem viszonozták örömét. Fagyos arccal, mogorván hallgattak. Töprengett, de nem sokáig, mert kiadták lelkűket, elárulták, mi bajuk. Az egyik tempósan rágyújtott, gondosan eltaposta a gyufát a sárban, aztán kivette a cigarettát a szájából és nagyon pedánsan lefújta a parázsról a hamut és megszólalt.

— Mit nyalsz te, ennek a zsidónak? Mit tolod a szekerét? Miért alacsonyítod le ma-, gad, mi vagy te, szolga?

A fiú az első percben fel sem fogta, mit zagyvái ez a vén marha. „Zsidó, meg szolga?” Nem is jutott el tudatáig a szó. Nem is értette az egészet. De akkor a másik is rá-» zendített.

— A Sólyom egy piszok zsidó, aki kiszívja a vérünket.

A fiú megragadta a beszélő gallérját, borzalmas, erős jobb karjával felemelte, hogy az kénytelen volt lábújjhegyen állni és a következőket mondotta:

— Maga állat, ha jól tudom, magának éppen a Sólyom most emelt 2 forint órabért. Maga már itt többet keres, mint egy szakmunkás a Váci úton. És engem nem érdekel, hogy ki, mi, hogy ki, kicsoda, amiket

idejöttem, éntőlem sem kértek keresztlevelet, én sem kérek senkitől. Én konkrétan Sólyom kartársat jó fejnek tartom, magát pedig piszok fejnek. Ahogy maguk gondolkodnak és beszélnek, az maga a fasizmus. Én nem éltem akkor, de olvastam sokat róla. És azokban a könyvekben pontosan ilyenek vannak leírva...

A másik öreg ekkor hátulról belerúgott.

— Lassabban, öcsi! Fene azt a mocskos szádat! Mi vagy te, ávós?

Jóska nem tudta, hogy mi az, hogy ávós, csak a rúgást érezte. És lekent a beszélőnek egy pofont. Akkor a másik ’s Jóskára ve* tette magát és ketten verték a fiút.

A harc egészen rövid volt. Két perc " alatt mind a két ember lefeküdt a sárba. Jóska hozott egy kanna vizet, bele- ivott, a szélén erősen érződött az egyik öreg bagós szájának illata. Amikor jól meghúzta és kilihegté magát, fellocsolta a két ájult embert. Azok bambán bámultak maguk elé, felállni nem tudtak, csak ültek, hátukat a fa- rakásnak támasztva, és el voltait pilledve, mint akiket elnyomott az álom.

Jóska bement az irodára és a verekedést elmondta Sólyomnak.

— Miért tetted? — kérdezte a telepvezető. A fiú nem válaszolt. Eszébe jutott, hogy a két vén gazember, már több mint húsz éve a telepen dolgozik, mind a ketten családosak, miért tegye tönkre őket.

— Nem bírok az erőmmel, Sólyom kartárs — mondta zavartan, némi bűntudattal. — Ha esik az eső, mindig verekedhetnékem támad.

— És arra nem gondoltál, édes fiam, hogy ezek családos emberek, hozzád képest, idős bácsik? Hát szabad egy idős apát megpofozni? Gondold meg, mit csinálnál, ha a te apádat megpofozná valamilyen fiatal huligán. Na, menj. vissza és szégyelld magad.

A fiú lehajtotta a fejét és kicammogott az irodából, ahol éppen olyan gyantaillat terjengett, mint az egész telepen.

— Árulkodott a fiatalúr? Nyalta a fenekét Sólyom kartársnak? Elkelne már egy kis órabér javítás? — kérdezték azok, de a kérdések már korántsem voltak olyan harciasak, mint a félórával ezelőtti kijelentéseik.

— Tanúd úgy sincs, fiam, mi pedig mindent letagadunk. Hehehe — röhögtek, és az egyik vérrel együtt kiköpte a szemfogát.

Jóska szótlanul dolgozott tovább.

Bent az irodában Sólyom szólt a bér- *■' számfejtés vezetőjének, hogy Kovács József segédmunkástól vegyék vissza az 50 fillér órabéremelést, mert renitens, verekszik, ő a rossz szellem a brigádban.

Suba Andor