Népújság, 1970. augusztus (21. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-30 / 203. szám

Másodikos elemista lehettem akkor. Az év végi vizsgákon túl voltam már, s a nyári vakációm azzal indult, hogy belekóstoltam a malacpásztorkodás nem éppen örömteljes mesterségébe.

Első időkben még a bátyám fennhatósága alatt gyakoroltam a kanászmesterséget. ö rendelkezett felettem, ámbár erősen kifelé volt már a szekere rúdja. Ugyanis, eléggé bennejárt a kamaszkorban, amikor a süldőlegényt komolyabb munkára is fogják.

S az a bizonyos kanászőrségváltás hamarosan be is következett. Egyik augusztusi reggelen, amikor a bátyámmal indítani akartuk a kondát, olyat dörrentettem a karikásostorommal, hogy a dörrenéstől mind a hat süldő ártámy megrémült, s élükön a Gyöngyinek nevezett anyadisznóval, valósággal végigrobogtak az udvaron. Csak az udvar legtávolabbi sarkában álltak meg, ijedten röfögve.

Erre már az apánk is felfigyelt.

— Nocsak! — hajolt előre a kocsiülésen, mivelhogy ők is a határba készülődtek a másik bátyámmal. — Ez a gyerek úgy kongatja a karikást, hogy nyugodtan rábízhatjuk a malacőrzést.

Így lettem felelős őrzője a csürhének. Az én kurta lábaim gyorsaságától, s főleg a nyiladozó értelem képességétől függött azután, mennyire maradok ura a helyzetnek. Mert jaj volt annak a kanászgyerkőcnek, ha kifogtak rajta a rábízott jószágok! A minden turpissággal megáldott anyakocák oly kitartó ravaszsággal cselezték ki őrizőjük mam- laszságát, hogy a jámbor csak akkor eszmélt fel a kábulatból, amikor a csürhe már degeszre ette magát a tilosban.

Es a malacőrző képességemet a Gyöngyi Is próbára tette. A lángolva fő-»ő napsütésekben, úgyszólván egész nap háptákban, ugrásra készen kellett vigyáznom a jószágokat, mert körös-körül tilost jelzettek a kukoricások, amelyek valósággal körülölelték a parányi legelőnket.

Irgalmatlan lassúsággal telt el az első felelősséggel teljes napom. Egész nap a karikást markoltam, készenlétben a loholásra, miközben elrévülten gondoltam arra, milyen jó a Sánta-Balog kocsmaros fiának, aki a kuglizó szomszédságában, az eperfa alól nézi a kéklő eget.

Aztán a magány Is megkínzott. Rajtam kívül nem volt egy teremtett lélek a környéken. Pedig jól jött volna egy hozzám hasonló cimbora, akivel elszórakozom, s az idő is jobban telik.

Alig vártam, hogy valamennyire is elteljen a nap. S amikor úgy ítéltem, hogy az árnyékom kellően meghosz- szabbodott, ami mégiscsak az alkony közeledtét jelezte, akkor hazafelé fordítottam a csürhe elejét.

Gyanús komorsággal fogadott az anyám.

— Hát te?! — állt ki elibém a kiskapuba, miközben csípőre rakta fel a kezét — miért fejezted be ily korán a mai szent napot?

Valami olyasfélét motyogtam az orrom alól, hogy a nap állásából döntöttem úgy. Mivel úgy ítéltem meg az időt, hogy lassan esteledik.

Kitört anyámból a pulykaméreg.

— Ügy! — nyúlt be a libaterelő vesszőért a kapu mögé. — Néked már esteledik? No, várjál csak, édes fiam!

Elszorult a szívem a fogadtatástól. S míg anyám kezében mozgásba lendült volna a libaabriktdló, addig én nagy búsan visszafordítottam a malacokat vezérlő anyadisznót.

Már a Kisszék hídján túl poroszkéltam a jószágaimmal, amikor a falu végén, a szélső ház előtti kispadon üldögélő öreg Tarhonyás Jóska bácsi kiáltott rám öreges in- cseikedéssel.

— A kakas rúgjon meg! — vazsalygott a pipa mögül —, fene fickirungos kanászgyerek vagy te! Most hajtottál haza az Imént, s már farolsz is vissza a mezőre. Ügy látszik, kétszer akarod megszolgálni a napot.

Nem szóltam én semmit az incselkedésre. Csak lógattam az orromat, nyeltem befelé a könnyeimet, miközben oly árvának éreztem magamat, hogy keservemben se láttam, se hallottam.

Másnap reggel rámszólt a jóanyám.

— Jól van, no! Tudom, verni szóval is lehet. Sőt. Azt azonban néked is be kell látni: inkább lógjon az orrod két napig, mint a jószágokat a kolera kerülgesse a meleg ólban.

Békítőleg simított végig az arcomon.

— Most mér fölszabadulnak a tarlók, s könnyebb lesz

a malacőrzés. Nem kell mást tenned, mint lépegetni a csürhe után, mert azok valósággal beleragadnak a gereblye után maradt kalászokiba. És ha te jól tartod az állatokat, akkor én néked a fényszaruai vásárban címeres iskolatáskát veszek. •

Elmelegedtem az ígérettől. Már hátamon éreztem a vadonatúj iskolatáskát, aminek a borítólapján a magyar királyi koronát két szárnyas angyal tartja* ünnepélyes áhítattal.

Reménységfútőtte napok virradtak rám. A sz&estéres

tarlókon magam elé kanyar(toH n kondát, s kalászoltat- va-legeltetve haladtam a jószaga..u.uai, ameddig a szemünk ellátott. S ha kódorgásaink alkalmával összeakadtunk egy másik falkával, kanászcimborával, akkor egyszeriben szárnya nőtt az időnek. Ügy elnyargalt felettünk a délelőtt., a délután, hogy legtöbbször arra riadtunk fül, itt az este. a hazatakarodás ideje.

Egyik délutáni terelgetés alkalmával Sikár Jancsira bukkantam rá, aki a Határrajáró dűlőben legeltette a disz- nait. Ez a kevés szavú cimbora éppen az egyik kukoricás szélében üldögélt egy hancsíkon, miközben felnőtteket utánzó komolykodéssal pióca formájú cigarettából fújta a füstöt, vad igyekezettel.

Nemes egyszerűséggel sodorintott nékem is a sajátjához hasonló cigarettát. Különösebb • gondot ugyan nem okozott a nyersanyag előteremtése, mert a dohányt helyettesítő száraz kukoricabajúsz minden egyes kukoricaszáron bőségesen volt a kukoricacsöveken. És szalonnáspapír is akadt az elemózsiás tarisznyában.

Pöfékelés közben megtekintettem a számomra meghökkentően jólnevelt jószágait, melyek türelmesen kóricáltak, hevertek körülötte.

Sikár Jancsi hanyag kézmozdulattal mutatott egy távoli kukoricás felé.

— Ma délután ott laktuk el a lakzít — mondta a sikeres vállalkozás nyugalmával.

Értetlenkedve pillantottam a cimborára.

— Igen — vetett egy méla pillantást a rosszul fungáló cigarettára — azt módoltam ki magamban, hogy minden délután, amikor már hazakészülődöm, akkor a csühét egy- egy sorra kerülő kukoricásból gyors kosztoltatásban részesítem. És amikor megtelik a bendő, sürgősen odébb állunk, mert a szíjostor suhogását egyáltalán nem kedvelem.

Itt újra rápüf fen tett a rozoga állapotban levő cigarettára, majd a következő bölcselmeket mondotta:

— Kanásznak csak így érdemes lenni. így, hogy külön gondoskodom a jószágok bendőjének a megtöltéséről, s aztán, míg a csürhe csendesen emészt, addig én pihengetek és gondolkozom. Mert gondolkozni nagyon szeretek.

Első gondolatom az volt, hogy Sikár Jancsit nem ejtették a feje lágyára. A kényelmes jószágőrzés érdekében kiválasztja a megfelelő kukoricást, bőkezűen megeteti az állatait, s aztán ravaszul továbbhajt. S jöhet a károsult, a mezőőr, őt nem érte senki a tetthelyen.

, Rövid tűnődés után magam is követtem a példát. A cimbora közreműködésével úgy megtraktáltuk az őrizetemre bízott kondát, hogy a félórás kukoricalakodalom után minden süldőmnek saétállt a füle a jóllakottságtól.

A lakodalom után továbbvonultunk. Vonulás közben azonban arra lettünk figyelmesek, hogy a jószágaim egyi- ke-másika rogyadozva szédeleg a csapatban. Mint amikor a részeg ember dterázva tántorog az úton.

A többit akár el se mondjam. Azon, a számomra örökké emlékezetes alkonyatbán három süldő és az anyadisznó rúgta ki a lábát az ég felé. De elrúgták a reménységemet is, mert amikor eljött az ősz, az iskolába indulás ideje, szegény jóanyám, a megígért címeres táska helyett, a régi avas vászontarisznyát akasztotta a nyakamba.

*A/VWNAA l/^AAA/V^AA/^AAA/V^AAAAAA/VV^A/^AA/VVVVV^AAA/^AA/V^AA/^AAAAAAA/^A/\A/^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA^AAAAAA^^VAA^A^^^^^^^VVSAA^^A^^^AA^^A^\AAA/^V^V^/V^^^V^AA/V^A(^^^^^/^^^^^^^^\^^/V^AA^\A/V^A/SAAAAAA^^^^V^

Nyikolaj Jevdokimov:

Á kastélyban történt

géppuskás lőtt a padlásról. "—'Szedd le onnan! — mondta a hadnagy. — Mozgás!

— Azt lehet — feleltem, és arra gondoltam, hogy a háború nemsokára véget ér, és én még nem láttam a fiamat, aki abban az évben született, amelyben én a frontra mentem. Beugrottam a csűr sarka mögé, & a nedves út kövén kúsztam tovább.

A padlásra becsapott egy akna. Aztán egy másik. A géppuskás egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta a dolgát. A golyók a macskaköveken ugráltak a fejem körül.

— Gyorsabban! — kiáltott a hadnagy.

Tudtam, hogy értelmetlen dolog tovább

kúszni: az ott a padláson észrevett, és nem téveszt el, hogyha késlekedem. El kell szakítanom magam az úttesttől, és felemelkedve futni a golyók felé a kastélyhoz, amely nincs messze, legfeljebb öt méternyire. Cikcakkban szaladtam a házhoz, bomba szaggatta, nedves falához lapultam, és letöröltem arcomról a sós esővizet.

A kastély öreg volt. Egy halmocskán állt a folyó partján. Fáradt kariatidák tartották agyondolgozott, eres kezükkel. Hatalmas, golyóktól szétdarabolt sörényű, vicsorgó oroszlánok őrizték bejáratát. Hátuk sima volt, és fénylett, mint a jól táplált paripáké, gyermekek sok-sok nemzedéke sikálta fényesre nadrágjával. Mi mindennel nem szórakozik az ember!

A padlásra ismét becsapott egy akna. De a géppuskás ezúttal is ép maradt. És újra felhangzott fejem fölött a gépfegyver ropogása.

Az alkony gomolyokban úszott felénk. Sietni kellett, nehogy a sötétség szövetségre lépjen.azzal, aki a padláson megült. Ellenőriztem a táramat, és beléptem a falak közé.

Bomba döntötte le a kastélynak ezt a részét: téglahalmok, deszkák, ablaküvegek, leomlott tartóoszlopok, alóluk kikandikáló, hajlított lábú székek, szakadt vásznú festmények meredeztek mindenfelé. Leomlott a lépcsőhöz is. De még tartotta valami, és ha óvatos leszek, ha súlytalan és könnyű leszek, akár a macska, akkor még felkapasz- kodhatom oda. Ezt már jól megtanultam a háborúban — tudok könnyű és súlytalan lenni, akár a macska.

A lépcső recsegett, de én kúsztam felfelé. És feljutottam az első emelet keskeny, omladékos fordulójára. Lihegve álldogáltam a súlyos tölgyfaajtó előtt, melyet deszka és tégla torlaszolt el. Csodával határos módon tartotta magát ez a sarkából kiszakított ajtó. Nem volt időm, hogy felkutassam, hová vezet: fölöttem feketéllett a padlás- feljárat, de nem vitt hozzá út. Valaha keskeny vaslépcső vezetett oda, de most egyetlen kampó lengett — éppen csak hozzáérem, és nagy robajjal lezuhant.

Az ott, a padláson, végezte munkáját. Tudta, lehetetlen volt nem tudnia, hogy itt vagyak, de úgy látszik, nem gondolt velem, mivel biztos volt abban, hogy elérhetetlen: madárnak kellene lennem ahhoz, hogy berepüljek a padláslyukön.

— Üjra felugatott az aknavető. Hallottam, amint üvöltve becsap a padlásra. Dü- börgött a vas. Leomlott a gerenda, félig függtem ezen a gerendadarabon, amely a padlásnyílásból kimeredt. A gerenda nem bírta el a súlyomat, és recsegve süllyedni kezdett. Por, szemét hullott rám a padlásról. A gerenda imbölyogva süllyedt, én pedig kúsztam rajta felfelé, iparkodva, hogy megelőzzem mozgását. És abban a pillanatban, amikor már le kellett volna zuhannia, elkaptam a padlásnyílás szélét.

Az ott, a padláson, nem lőtt. Összegörnyedve, hátravetett fővel feküdt, hasához szorítva öklét. A húsából, a keze körül csurgóit a vér. Lenszőke hajfürt tapadt verítékes homlokához. Fiatal volt még, aligha töltötte be a tizennyolcat.

k tléptem rajta. Még élt, de alig léleg” zett. Leültem a fejéhez, ráléptem a géppuskájára, és vártam, hogy meghaljon. Üvegesedé szemmel nézett rám, de mérnem látott engem. Könnyek folytak az arcán, homlokára rászáradt a veríték.

Kihajoltam a padlásablakon, intettem a mieinknek, hogy a dolog elvégeztetett. Ha nem is én végeztem él, de megtörtént. És újra leültem a fejéhez. Nem sietett. Pedig odaát volt már egészen, ott, ahonnan nincs visszatérés, de nem igyekezett megválni a földtől.

„Üjra eggyel kevesebb” ■— gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, hogy fáradt vagyok — nemcsak most fáradtam el, hanem elfáradtam egyáltalán. Hogy a háború rövidesen, véget ér, és meglátom a fiamat. Én nem kívántam ezt a háborút — aludtam, amikor golyók hatoltak a házamba.

Az alkony már itt is leszállt. A padlás- nyíláshoz mentem. Odalent nyirkos esti szag áradt. A gerenda már régen lezuhant oda, és hegyesen meredt felfelé, közvetlenül a padlásnyílás alatt. Mar alig tudtam kivenni az ajtót az első emeleten és a téglával teleszórt lépcsőfordulóit, ahová le kellett volna Ugranám. Pontosan, kiszámítva, hogy ne zuhanjak le, és ne essek rá efre a karóként meredő gerendára.

Ugrottam. A tégla- és deszkahalomra estem, amely betemette a tölgyfaajtót. De nem találtam egy pontot, amelyen megkapaszkodhatok. A tégla csúszni kezdett, hullott lefelé. Az ajtó leszakadt, csaknem agyonnyomott, éppen hogy sikerült félreug- ranom, ódalapulhom á falhoz. Az ajtó teljes súlyával a lépcsőre zuhant, és a lépcső is leszakadt. A keskeny forduló szélén álltam, és • sötét szakadékba néztem. Nem

maradt más választásom, mint hogy leu- gorjak oda, de eZ annyit jelentett, hogy összetöröm magam.

És akkor a falhoz lapulva lábammal kitapogattam az ingatag téglákat, és megindultam a fal nyílása felé, ahol egy pillanattal előbb még az ajtó lebegett. Valahová kellett, hogy vezessen ez az ajtó, és ott talán van még egy kijárat.., Nagy, üres szoba egy része látszott, beszakadt mennyezettel, sok ablakkal, és félig elhúzott függönyökkel. Ott még borongósabb, még sö- tétebb volt.

Elértem a fal nyílását, és hirtelen a

“ szoba mélyén megpillantottam egy embert, géppisztollyal a nyakán. Olyan váratlan volt, hogy hirtelen vlsszaugrottam. Csak egy percre láttam őt, mindössze egy percre, de még a félhomályban is jól láttam az arcát, amelyet eltorzított a gyűlölet és a rémület. Nem volt hová visszavonulnom. Lábam alatt a mélység, amelynek alján vas-, deszka- és kődarabok hevertek. Ez pedig könnyen hozzám férkőzik így, és lelő, akár egy csirkét. Még csak mutatkoznia sem kell, egyszerűen kidugja a gépfegyverét, és kész. Álltam. Tégladarabok hullottak a lábam alól. Még néhány pillanat, és velük együtt én is lerepülök.

Még néhány pillanat, de addig. . Vártam, hallottam minden neszt a szobában. Most reccsent egy deszka. Talán beszakadt saját súlya alatt, de lehet, hogy ő lépett rá.

. Nem siet. Nem kell sietnie.

Nem. Egy ember, akinek ilyen arca van, óvatos és türelmes, akár a macska. Ez nem olyan, mint az a fiú ott, a padláson. Ez tudja, hogy a háború az háború — várni kell, elrejtőzni, csendesebbnek lenni a fűnél is, könnyebbnek a szélnél. .Várni kell.

Várni. Hát persze. Én ís megtanultam tűrni a háborúban. Én is megtanultam várni. Aki vér, az nem követ el hibát: az az erősebb, aki türelmesebb. Várni a halált, várni a győzelmet, a kitüntetést, várni az álmot, a csata kezdetét és a csata végét.

(Még egy tégla zuhant le alattam és utána egy másik. Hallottam, amint nagy robajjal lehullanak, amint odalent dübörög a tetőről leszakadt bádog, és hallottam, hogy az ütcán autók futnak, de ezek a hangok nem fontosak, nem ezek érdekeltek engem. Azt figyeltem, aki mögöttem állt, benn a szobában. De 6 csendes és türelmes volt. ö is megtanult várni.

Akkor hirtelen újra megreccsent valami. De most már nagyon közel hozzám, közvetlenül mellettem. És megértettem, hogy az az ember elszámította magát. Sok mindent megtanult, de azért nem mindent. Elárulta magát. Most már tudom, hol van, és mielőtt még egy lépést tehetne, Végeznem kell Vele.

Csaknem vidám lettem arra a gondolatra, hogy megölöm.

Sietnem kell. A szobában még a nap utolsó visszfénye csillog, de egy perc múlva az is eloszlik.

Hasamhoz szorítva a géppisztolyt, beugrottam a falak közé, az ajtónyíláson át. És megláttam őt. És végigsöpörtem rajta a géppisztolyommal. Minden golyóm halált vitt. Sók halált. Végigsöpörtem rajta a géppisztolyból, és megöltem őt.

A szoba túlsó oldalán tükör volt, ” végig az egész falon. És én a tükörbe lőttem, amely ezernyi szilánkká fröes- csent szerteszét.

— Hé, te, a németek kitörtek! —* kiáltották lentről. Siess már!

— Futok!

Léuárt Éva fordítása