Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-08 / 106. szám
Kétszáz „erd ész jelölt’* panasza: Érettségizett favágók? — Miért jöttetek erdészeti szakközépiskolába? — A természetet szedetem, a csendet, a békét... — Romantikusnak, idegnyugtatónak találtam ezt a pályát... — Nem akartam tovább tanulni érettségi után. Ezért választottam meggondoltan... Akik így nyilatkoztak, az egri Dobó István Gimnázium és Szakközépiskola érettségiző növendékei. Már csak néhány nap és kezdődik az írásbeli, s hetek múltán bizonyítvánnyal kézben indulnak az életbe. Amikor teljesülő álmaikat idézem, keserűen reagálnak: — fitfrn leszünk mi erdészek, mehetünk érettségizett favágónak. Valaki ígért Kertelés nélkül, nyíltan beszélnek. A mezőkövesdi Tóth József említi a négy év előtti ígéretet: — Akkor azt mondták nekünk, hogy érettségi után két évvel majd minősítő vizsgát tehetünk, s megkapjuk a technikusi képesítést, ugyanazt, amit a technikum nyújt. Ezért jöttünk szívesen, ezért tanultunk az első években kedvvel. — Én Sopronba jelentkeztem a technikumba. Fel is vettek. Kollégiumi elhelyezést azonban nem kaptam. Kerecsendi vagyok, így maradt volna a túl drága albérlet. Amikor ezt említettem, Sopronban azt mondták: menjen Egerbe, a szakközép- iskolába. ott ugyanazt a képzettséget kapja meg. ők is mondták, hogy kétévi gyakorlat után meg lehet szerezni a technikusi képesítést. S most mindebből semmi sem lesz — kesereg Szu- romi László. — Akik két éve végeztek, hiába jöttek vissza, hiába érdeklődtek az iskolánál, nem kaptak megnyugtató választ. Az egyik három éve érettségizett barátom írt a szegedi technikumba. Onnan válaszoltak is: ajánlották, hogy iratkozzék be másodikosnak nappali tagozatra, s tanuljon még három évet, akkor technikus lehet két érettségivel. Ez semmiképpen sem megoldás, akkor, amikor kezdéskor ígérték: kétévi gyakorlat után technikusok lehetünk — érvel Tóth Tibor, aki Tenkről jött a szakközépiskolába. „Nem a munkától lelünk" Mindannyiuk véleményét összegzi Szuromi László: — Nem a munkától félünk mi, bírjuk azt is, csak joggal érezzük magunkat csalódottnak. Mi lesz belőlünk? Szakmunkás! Ilyen képzettséget hathónapos tanfolyamon is lehet szerezni. Ha így van, akkor éveket, sok ezer forintot vesztettünk, hiszen mint szakmunkások levelező úton szerezhettünk volna érettségi bizonyítványt vagy éppen technikumi érettségit. S nem egyedül mi IV.-esek vagyunk csalódottak, hanem legalább kétszáz „erdészjelölt”, akik a korábbi években végeztek, s reménytelen leveleznek, kopogtatnak mindenütt. A csalódottság érzése csökkenti az ambíciót, gátolja a munkakedvet. A fiúk nem vezettek félre, amikor elmondták, hogy tanulmányi eredményük évről évre gyengébb. Erről beszélt a Petőfi Kollégium igazgatója is. Ez annál inkább elgondolkodtató. mert közel az érettségi. Az erdészetnek egyébként sem lehet közömbös, hogy milyen képzettségű fiatal szakemberek kerülnek hozzájuk. Amikor erről beszélünk, újabb gondokra is fény derül: — Nem az iskola helyez el bennünket, nekünk kell munkahelyet keresni. Akad, akinek könnyen sikerül, ám nem egynek kell sokat utána járnia. Egy rendelkezés késik ? A fiúk panaszával felkerestem Bálint Sándort, a Dobó István Gimnázium és Szakközépiskola igazgatóját. — A negyedikesek évekkel ezelőtti ígéretet emlegetnek. Valóban volt ilyen? — ők még a régi típusú képzésben részesültek. A rendelkezések szerint érettségi bizonyítványt és szakmunkás-képesítést kapnak négy év után. — S a minősítő vizsga ígérete? — Valóban volt szó ilyenről. A minisztérium azonban még mindmáig nem adta ki az erre vonatkozó utasítást. Ezért nem lehet technikusi vizsgát tenniük még két év gyakorlat után sem az itt érettségizett fiataloknak. — Mi lesz a mostani elsősökkel? — Ők már a reformképzést kapják, s a minisztérium illetékeseinek tájékoztatása szerint, mire érettségiznek, már rendeződik a technikusi vizsga kérdése. — S a tanácstalan, az elkeseredett öregdiákok? — Rendeződik az ő ügyük is. Előzetes tájékoztatás szerint előbb majd különbözeti vizsgát kell tenniük, s csak utána szerezhetik meg a technikusi minősítést. — Így tulajdonképpen két akadályt kell „ugraniuk”... — Ez következik a két képzéstípus szintkülönbségéből. Nemcsak erdészprobléma Kruppa László, a megyei tanács művelődésügyi osztályának vezetője, más oldalról is megvilágította a kérdést: — Az erdészeti szakközép- iskolások gondja nem egyedi probléma. A többi szakközépiskola-típusnál is hasonló a helyzet. Pillanatnyilag csak szakmunkás-bizonyítványt és érettségit biztosítanak. A reformképzés majd lehetővé teszi minden szakmában a technikusi vizsga letételét. Mint arról a minisztérium illetékesei tájékoztattak : ennek konkrét rendszere még kidolgozatlan. Bizonytalan az is, hogy hány évi gyakorlat után lehet majd minősítő vizsgát tenni. — Mi lesz a régebben végzettekkel? — Ügy tájékoztattak, hogy az ő problémájukat is megoldják valamilyen formában. Ez csak idő kérdése. Az erdészeti szakközépiskolások csalódottságát ismerem, mert nemegyszer felkerestek problémájukkal. A félrevezető ígéret alaptalan volt. Elkeseredniük azért nem kell. mert idővel jó munkájuk méltatásaképpen kiemelkednek a „favágósorsból”. • * * Ezek a tények. Az újságíró tudja, hogy mindez nem nyugtatja meg a fiatalokat, legfeljebb némileg csökkenti a jogos csalódottságot. Az elkeseredés ugyanis alapozott, mert évekkel ezelőtt egy felelőtlen ígéret srófolta fel a fiatalok fantáziáját: erdészek, technikusok, középkáderek lesznek. Ettől a hamis illúziótól sarkallva tanultak, dolgoztak, s most úgy hiszik, hiába. Emiatt mondtak búcsút a korábban végzettek közül nem kevesen a hivatásnak választott pályának, s emiatt keseregnek, bizonytalankodnak a közeljövőben érettségizők. Azt hiszem, ígéretek helyett sürgetőbb lenne cselekedni. A minisztérium illetékeseinek feladata körültekintően, de minél hamarabb megformálni a rég ígért rendeletet. Akik ugyanis reményeikben csalatkoztak, azokat korántsem nyugtatják meg újabb ígéretek. Ők lettekre várnak.'.: Pécsi István A családra való tekintettel.. Meditáció egy tárgyalás ürügyén Véiighalliatlam awhssär' tárgyalását, amelyben a minap hoztak ítéletet. Aki embert ölt, bűnhődnie kell, s még szigorúbban annak, aki az anyja, vagy az apja, vagy éppen a testvére életét oltja ki. A súlyosbító és az enyhítő körülmények mérlegelése a bíróság dolga, a lelkiismeretes ítélkezés célját szolgálja. Egy ítélet azonban nem tesz pontot valamely ügy végére, s nem teszi ad acta az előzményeket, a körülményeket, az általánosítható motívumokat. Kel momentumra volt kénytelen felfigyelni a tárgyalás hallgatója. Az egyik a Hevesi Közsági Tanács véleménye, amely az apagyilkosság esetét így kommentálja: a község lakói között inkább megkönnyebbülést, mint felháborodást keltett az eset. (Bizonyos fokig érthető, ha a családját üldöző, rettegésben tartó apa hírhedt eseteire gondolunk.) A másik: a megölt apa ellen annak idején igen sok szabálysértési eljárás is indult, de a szigorúbb büntetést a nagy családra való tekintettel mellőzték. (Megjegyzendő, hogy a szabálysértési bírságokat is a család fizette ki helyette ...) Ami a tanács véleményét illeti, úgy vélem, hogy nemcsak a község lakói, hanem maga a tanács és a járási kapitányság is megkönnyebbült — magától értetődő láncolat! —, hiszen egy „problémás” emberrel kevesebb, ergo kevesebb problémasorozattal kell foglalkozniuk a feljelentés megírásától az intézkedés, vagy a végrehajtás megtörténtéig. A község lakóinak pedig valamivel több a nyugalma, mert egy garázdával kevesebben háborgatják őket.. 3 feláll nyugalma? LJ 0 LOfliaU Bizony eléggé viszonylagos. Mert bárhogy is — sőt, nem is bárhogy! — felbomlott egy sokat szenvedett közösség, s bár a szenvedések okozója már nem él, aki az életét kioltotta. önnön életén át végzetes nyomot visel a lelkében —. s a rokonszenv széles körű megnyilvánulása ellenére is: a priuszán. De térjünk vissza a szerintem legfontosabb momentumra, amely egyben igen rossz jellemzője is ifjúság- és családvédelmünknek: a súlyosabb büntetést az immár halott apa a nagy családra való tekintettel úszta •meg. S ezt a büntetésösszeget is a család fizette ki helyette! Akik büntettek, ismerték a körülményeket. Tudták, hogy fizetésének ha egy töredékét hazaadja, s szórakozásaira ennél nagyobb összegeket csikart ki — veréssel is — a feleségétől. Tehát tudhatták, hogy akár vele, akár néhány hónapig, (vagy évig), nélküle függetlenül is boldogul a nagy család. A barbár és brutális esetek sorozata arról is meggyőzhette az illetékeseket, hogy a családfő megtérésére, megjavulására vajmi kevés lehetőség van. Tudták, hogy miatta született nyomorékon a legkisebb gyerek, tudták, hogy néha ezt a gyereket úgy elverte, hogy a szerencsétlen csak vonagla- ni tudott kínjában, tudták, hogy feleségét kiüldözte a lakásból, hogy az egyik fiát és nagylányát ugyancsak elüldözte, tudtak kicsapongásairól, és még sorolhatnám mindazokat az elkeserítő momentumokat. melyeket annak a családnak kellett elszenvednie, melyre tekintettel enyhébb büntetéseket kapott. És még egy példa: a családfő egy ízben késével komoly sebeket ejtett az egyik községbelin. Magánvá- das eljárás kezdődött, de rövidesen abba is maradt. A megkéselt ember ugyanis visszavonta a vádat, mert — félt. Félt a támadó további bosszújától... Ehhez kapcsolódik, hogy ha a család bármelyike a rendőrségre szaladt védelmet keresni, egy érthetetlen, s szerintem elavúlt rendelkezésre hivatkozva közölték, hogy családi ügyekbe nem avatkoznak bele. Az persze más, ha megölnek valakit... S amikor a fiú megölte az apját, már beleavatkozhattak a családi ügybe. De ez nem elsősorban rendőri kérdés. És végső konzekvenciájában sem — egyáltalán nem! — a megkönnyebbülés kérdése. Bizonyos szervek, amelyek hivatottak a gyermekeket, a családot védeni, inkább lel- kiismeret-furdalást, mint megkönnyebbülést érezhetnek. Szinte szégyell az ember azokra az értekezlet-sorozatokra gondolni, amelyeken —, s amelyek nyomán mi is határozottan állást foglaltunk az elv mellett — a társadalmi összefogás szükségességét sürgették. lümiMSSrssisu gondolat arra enged következtetni, hogy csupán az értekezletek helyiségének falai jegyezték meg annak a bizonyos összefogásnak a szükségességét. A három évvel ezelőtti, hasonló körülmények között lejátszódott gyöngyöspatai apagyilkosság esete, ügy látszik, nem volt figyelmeztető. Ügy látszik — rossz még erre gondolná is! —, hogy egy-egy nagyobb közösség csak akkor talál megnyugvást, ha nyugalmának megbántóját elteszik láb alól. Ha ennek az elvnek fejet hajtunk, fogalmazzuk át törvényeinket. Ha nem. akkor — szigorítsuk meg törvényeinket! Kátai Gábor c3SZ PE^ENc M70. május 8„ péntek X. A kapitányság előtt poszto- ló őrszem megpróbálta szétoszlatni a tömeget: — Oszoljunk, jóemberek ... Nincs itt semmi látnivaló ... Ne bomoljanak ..; De senki sem mozdult. Kerekes Gergely, Zsoldos és Saci előrefurakodtak: — Jelentse az őrnagy elvtársinak. hogy a város küldöttsége kér tőle kihallgatást — mondta Gergely bácsi. Hangja ércesen csengett, hallatára elnémult a tér és különösen az idősebbek a történelmi idők szelét érezték íújdogálni. Kerekes igazi néptribunnak érezte magát, talán Catónak, aki a Forum Romanumon harsogja fenn- költ szavait, a retorika ma is becses gyöngyszemeit. Az őr becsengetett egy rendőrért, hogy továbbítsa ezt a szokatlan és mulatságos kérést. Lillácska — ezúttal őszes- fekete hajjal — ott állt a tér szélén, mivel a Levendulában is kimondták a zárórát. Ügy képzelte, hogy nemsokára megjelenik az erkélyen az őrnagy és felmutatja a szatirt. Biztos kis vézna, beteges selejtember, aki nem kap magának másként nőt. Aztán észrevette, hogy valaki figyeli. A tömegtől, kissé távolabb, félszegen és gyámoltalanul, ott állt Karcsi. Rögtön nem érdekelte az egész ostoba história. Odalépett a fiúhoz: — Rám vár, Karcsi ka? A fiú nem válaszolt. — Ne legyen már olyan mulya. Most sötét van, de látom hogy maga elpirult. — Ráér. Lillácska? — Magának mindig — felelt a lány és belekarolt. — Eljön velem sétálni... mondjuk a kiserdőbe? — Maga kis buta? Minek néz engem? Egy kis diáklánynak? Semmi szükség az erdőbe menni. Jöjjön, meghívom egy feketére, a lakásomra. Ne féljen, nem olyan kávét kap, mint a Levendulában ... — Én inkább sétálni szeretnék ... — Jöjjön, majd megbeszéljük ... Farkas közben megkezdte a kihallgatást. A minden ízében reszkető nőt lefektették egy szobában és orvost hívtak. — Neve? — Borzák József — felelt a letartóztatott férfi, akinek adataiból kiderült, hogy negyven éves, nős, két gyermek apja, a gyárban raktárosként dolgozik. — Ismerte a sértettet? — Kit, kérem? — kérdezte felettébb ostoba tekintettel. — Hát azt a nőt, akit ma este a kiserdőben megtámadott. — Ismertem, kérem ... Már régóta ügyeltem... Én nem is tudom, mi történt velem ... Egy hirtelen ötlet... Nem értem, kérem ... Már csak azt vettem észre, Ica sikoltozik, és vérzik az arca. El akartam hallgattatni... — Hogyan? — Megfenyegettem .:: nagyon meg voltam ijedve ... — Most először fordult elő magával ilyesmi? — Igen ..: — Gondolkozzon — csattant fel Farkas őrnagy hangja. — Esküszöm, kérem ... Csak nem tetszik gondolni? — Én nem gondolok semmit ... És most vezessék a fogdába! Borzákot Sípos tizedes ki- tuszkoita, Egy rendőr jelentette, hogy Kerekes egy küldöttség élén be akar jönni. Farkas a győzelem mámorában még ezt is el tudta viselni. — Engedjék be.:. — őrnagy elvtárs! Lent a tér feketéllik az emberektől. Tudni akarják az igazat. Megígértem nekik, hogy tájékoztatjuk őket... — Semmit nem tudunk mondani.. Korai lenne. — De a város népének joga van megtudni az igazságot. Farkas kezdett begurulni: — Drága, Gergely bácsi. Menjen szépen haza ... Kerekes azonban már visz- sáavonhatatlanui belezavarta magát a néptribun pózába. — Addig egy lépést sem. amíg nem adhatok valami tájékoztatást a népnek. Farkas elmosolyodott: — Rendben van. De egy feltétellel. Ha leírja, amit mondok. És úri, illetve elvtársi becsületszavát adja, hogy egy szóval többet nem mond. Kezet rá. Kerekes Gergely enyhén meg is csattogtatta a bokáját: — Becsületszavamra, kérlek! — Akkor írd; „Ma este közegeink előállítottak egy személyt más személy sérelmére elkövetett testi sértés alapos gyanúja miatt. A nyomozás folyik ...” Kerekes csalódott arcot vágott... — Ennyi? >— Egy szóval sem több ..« Gergely bácsi kiállt az erkélyre. Már egyedül volt, mert a fiatalok elszéíeltek mellőle. — N.-iek! Polgárok! Felhatalmazásom van a következők közlésére ... — harsogta és szóról szóra felolvasta Farkas nyilatkozatát. Lent az emberek kicsit morogtak, de jól elszórakoztak Kerekesen. Végre egy este, amikor történt valami, ami kizökkenti ezt az álmos kisvárost megszokott tunyaságából. A Levendulát újra kinyitották, és bár Lillácska tá- vollétében a kávét az egyik mosogatólány főzte, újra megtelt a presszó és a Szatír trió zenéjére a tisztelt jelenlévők tüzes győzelmi shake-t roptak. Kovács is elégedetten lépett ki az épületből. Igaz, hogy nem teljesült az álma. Nem ő fogta el a szatírt. De nem is Farkas őrnagy. A dicsőség helyben maradt. Sípos tizedesé az érdem, aki mégiscsak az ő embere, a városi rendőrség tagja. Szétnézett az elnéptelenedett téren. Valami azt súgta neki, hogy Ildikó megvárja. Ettől hirtelen nagyon boldog lett. De a tér vigasztalanul üres volt. Ettől hirtelen nagyon boldogtalan lett. Aztán hazament. Kerekes természetesen a Levendulában ült. Ö volt a központ. Zöldi is tőle akart valamit megtudni. De Kerekes, az örök fecsegő most méltóságteljesen hallgatott és egy szóval sem mondott többet, mint amit a papírra le- diktait neki Fűkm, Mindenki úgy érezte, hogy az öreg többet tud. Kapacitálták, itatták, de Gergely bátyánkhoz képest egy egyiptomi szfinx cserfes kofa. Így aztán hatvanöt évesen tanulta meg, hogy néha a jó időben alkalmazott hallgatás nagyobb tekintélyt szerez., mint a sok beszéd. Pedig szeretett volna áradozni, lelkesedni, ezen a nagyszerű estén, amikor sikerült megmozgatni ezt az álmos közönyös embertengert. De hält kötötte a becsületszó, kötötte a szigorú titok, melynek nem is volt részese. De őt tulajdonképpen nem is az a bűnöző érdekelte, hanem az ellene felvonuló közösség. Aztán a Levendula is bezárt. Elcsendesedett a város. Hajnalodott. Lillácska — ezúttal jellegtelen, seszínü tüskehajával, mely azonban a sajátja volt — boldogan feküdt az ágyban. Nem tudott aludni. Szerelmes volt, ami már régen nem fordult elő vele. Nemrégen engedte ki Karcsit. Most is hallotta a fiú szavait: — Köszönöm .. 1 Nem ia tudod, mit tettél velem..; — Eljössz holnap is? — Mindig — felelte a iöf és elszaladt. Kovács mélyen áhktt. Anyja — mint mindig, ezen a reggelen is hatkor kelt. Megetette a tyúkokat, melyekről nem tudott lemondani, begyújtott a konyhai tűzhelybe és figyelte az órát. Lacit hétkor kell kelteni. Csendesen motyogott magában, néha imádkozott egy sort. amikor meghallotta, hogy a szobában csörög a telefon. Felugrott, de mire beért, már Laci felvette a kagylót. — Értettem, őrnagy elvtárs! Tíz perc múlva bent leszek — mondta, majd még mielőtt az anyja megszólalt volna: — Tudom, ha a mamára hallgatok, most nyugodtan aludhatnék, hacsak nem hívnának beteghez, vagy utolsó kenetet feladni ( Folytatjuk.) /
