Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-24 / 120. szám

Kamondy László: Anyai kívánság Mini-novellák Elcserélt gyerek § § Tegnap azzal állított haza a fiam, hogy délután a játszótéren elcserélte magát egy t> pajtásával. Szótlanul, de örömmel vettem tudomá­sul, hogy ezentúl csak jobb fiam lehet. De kiderült, hogy csak a nevét cserélte \ el! A cserefiút Imrének hívják. 5 Az én fiamat szintén. A ^ Félreértés A A Két nyugdíjas találkozott a villamos­megállónál, és szívélyesen üdvözölték egy- ^ mást. A — Hogy vagy? — Köszönöm ..., megvagyunk. — Es a kedves feleséged? S — Hál’ isten ő is jobban van már. — Honnan, honnan? — A piacról jövök — emelt meg egy ■> liszteszsákot a fiatalabb —, napraforgót í$ viszek a cinkéknek. 5 — Aj, azokat mi már régen levágtuk! — legyintett az öregebb. — Nem a csirkéknek, hanem a cinkék­nek — emelte meg a hangját a fiatalabb. — Cinkéknek?! — kérdezte csodálkozva az öregebb. — Azoknak minek? Találnak ők élelmet maguknak, ne félj! Egy régi imakönyv — Pápai vizeken kalózkodtam —, gyón­ta meg egy buzgó kislány, töredelmesen. — Tessék? Mit mondtál? — rezzent fel az öreg plébános a bűnlajstrom végén. S utána elkérte a lányka imakönyvét. Egy régi, olaszból fordított imakönyv volt, amelyben a pápai vizeken való ka­lózkodás még halálos bűn volt. Atyai felvilágosítás — Apu! Mi az ott a templom tetején? — Az — válaszolta szórakozottan az apa — a meg jel, kislányom, a plusz jele. — Es miért van olyan magasan? — Mert magas a torony. Nemzedéki béke — Maradj csak, fiam, maradj — mondta az öregúr, amikor a fiam át akarta adni neki a helyét a villamoson. — De a bácsi idősebb —, nézett fel a fiam. — Nem hiszem — válaszolta az öregúr. — Te hány éves vagy? — Hét. i n»i p 111 ii — Akkor egyidősek vagyunk, kispajtás, mert én a nullát nem számítom. Hangosan nevettek ezen, s mint felnőtt, elmosolyodtam én is, örültem, hogy sem­mi nemzedéki ellentét nincs közöttük. Anyai kívánság Miután a barátomék eladták a vidéki házukat, megkérdezték a mamától, hogy mi a kívánsága. A mamának nem volt semmi kívánsá­ga, és a családi örökséget szét akarta osz­tani a két fiú között. A testvéreket nagyon feszélyezte ez a nagylelkűség, mert nagyon szerették és tisztelték az édesanyjukat, aki apa nélkül nevelte fel őket, és szerettek volna örömet szerezni neki, bármilyen anyagi áldozat árán is. — De mama — mondta az idősebbik testvér — csak van valami.., olyan kí­vánsága, amire gyerekkorában vágyott? — Kislánykoromban — vallotta be a mama szemérmesen — szerettem volna Kínába utazni. Oda szívesen elmennék most is... Pille György: En elhamvasztó tóm magam I Későn érkeztem. A halottak országából már kifelé szállingóztak az élők, ideillő arccal, piros, duz­zadt szemhéjjal. — Százötvenegyes parcel­la. Nagy temetés volt — mondta az eligazító. Az el­ismerésből nekem is jutott. . Végiggyalogoltam a szé­les, ápolt úton, közben egy­két rokonnal találkoztam. Fejünket lehajtva, hangtala­nul, mogorván bólogattunk egymásra. Nézésünkben volt: ..Igen, nagy veszteség ez ne­künk, sőt fájdalom, jaj, jaj!” Aranka néni — aki „igen nagy veszteség nekünk, sőt fájdalom jaj, jaj” — az an­golkisasszonyok főnoknője volt a rend felosztásáig. Utána „beilleszkedett”. Ti­zenöt évig vezette az Os­tyaellátó Vállalatot, ők szor­tírozták az áldozóostyákat, a templom igényei szerint. Mert ugye vannak peremke­rületek és van Bazilika. Szép, felelősségteljes mun­ka, hozzáértést kíván: fize­tés kétezer forint körül, de megérdemelte. Nem? Nos, ez az Aranka néni nincs többé, ö — aki mind­két „érában a legtöbbre vit­te a családból — már ha­lott. „Szép temetés volt!” Már messziről látom, a 151-es körül rengetegen áll­dogálnak. Apáméi-, egy sír előtt ülnek talpig feketében. Elég csak rájuk pillantani és rajtam is erőt vesz a gyász. Megállók közvetlenül mel­lettük, szomorú kis fejbic- eentéssel összekulcsoltam ke­zem. A nedves föld, a kri­zantémok illata gyengén te­reli gondolataimat. Sajná­lom ... szegény. Mikor ál­talánosba jártam, angolra tanított. Vékony orrán szün­telenül remegett aranykere- íes csiptetője. Húgom oldalba lök. —. Te marha, nem ez a sírja — suttogja pukkadoz- va. Ránézek az előttem óriá­sodó fejfára. Nem is fejfa ez, emlékmű! A csiszolt, fe­hér márványtömb jobb ol­dalába süllyesztett arany­keretes. bámuló fényképről kackiás' bajuszé férfi nézi meredten tévedésemet. Alat­ta felirat: Mindannyiunknak hiányzol. Gróf Whauriel Dezső. Ez tényleg nem .lehet Aranka néni. Tévedtem. Zavaromban még egyszer odaköszönök szüleimnek. Apámnak új fekete ruhája van. Anyám a régi, lila ró­zsásat festette be, és ahol valaha rózsák virítottak, ott mélyebben gyászol. Mentegetőzöm ... szükség­telen Apóm szája megrán­dul: ..Te még innen is el­késel !” Az új sírhoz — a frissen hántolt igazihoz — megint cdaállok. Szomorú kis fej- ftteoentés, ismét összegezem a kezem... Szóval, angolra tanított. Eszembe jut az órák előtti és utáni bema­golt ima. És mennyi kék fe­delű, karácsonyi ajándéknak szánt Tóth Tihamér-könyv: „A tiszta férfiúság”. „Ho­gyan táborozik egy farkas­kölyök?” „Táborban Is az Isten” És én mind elolvas­tam! Szegény Aranka néni! Nincs mire emlékeznem tovább! Mereven nézem a zöld koszorúhalmazból kiló­gó, fecskefarkú szalagok aranybetűs feliratait: „Aran­kának testvérei..„Máter Tollemek hálás tanítvá­nyai ..Az egyik mahónia- csokor lecsúszott a kegyelet­domb tetejéről, precízen el­készített drótváza belesüly- lyedt a puha földbe. Minde­nütt virágok, vidám illatok. Valakitől azt hallottam, hogy itt nagyon humuszos a ta­laj. Aranka néni sovány volt! Szegény virágok. Körülnézek. Fekete ruhás nők, egyedül és kis csoportban. Minden fekete, némelyiknek még a szemüvege is. Kövérek, so­ványak, csúnyák. Tudom, nem illik ilyet monlani, de nagyon csúnyák. Egyik-má­sik talán apácának szép le­hetett. Szegény Aranka néni. Apám karon ragad. Bemu­tatni visz. Égy fumérvé- kony, sokat szenvedett hölgy elé vezet. — A fiam, Aranka unoka­öccse — mondja alázatosan, majdnem suttogva. Ä szűrős szemű nő sokáig, fájdalmasan néz. Fehér ha­ját — amiből csak pár szál lengedezik glóriaként — fe­kete kendőcsík szorítja pi­rospettyes fejbőréhez. — Ó, a Tamáska — si­mogatja szelíden fejem — egy kész ember! — Mikor én láttam, ilyen pici volt! Kezével húsz centit mutat, megszégyenítve a horgászo­kat. — Hogy megy a gimnázi­um? Úristen! Huszonhat éves vagyok és Károly... Apám késésemért menteget. — Vidéken dolgozik és ez az átkozott közlekedés... Kedvem lenne megmon­dani: stoppal jöttem, csak húsz percet kellett várni te­herautóra, ami szívességből felhozott. De ez nagy szé­gyen lenne családunkra, mi vettük a legszebb koszorút. És mit szólna hozzá a mé­terek mátere!? Apám magyaráz: ez. ez, ez az... csupa nagy embert ismer, máter Annákat, Iré­neket, Johannákat. Szomorú nagybátyáim egyike — Dé­nes bácsi — a sírásókat szid­ja, akik kétszer kérték a borravalót. „Jaj, de szép temetés volt!” Végre megint egy szertar­tás nélküli pillanat. Velem egy vonalban, ka­tonás sorban ötven mészkő­angyal támaszkodik a hó­nuk alá rendelt keresztek­re. Szomorú élvezettel néz- «elt az égre, szabályos ar­cúkat a szemerkélő eső fé­nyesíti. Mindegyik apácát saját halottjának tekinti a rend — suttogja mögöttem va­laki. — Külön sírkövet is kap­nak! Nem megható? — ok­tatnak tovább. Egyáltalán nem megható, ronda! Olyan, mint egy mennyországi eszt- rádműsor a Kulich Gyula téri színpadon. Lassan elindul nyájunk a kijárat felé. A gyászmisén majd talál­kozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találko­zunk. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. — Este hétkor. Te nagy Isten! Miért kell Aranka néniért még egy gyászmise is! Ha valakinek, hát neki van a legtöbb esé­lye a mennybemenetelre. Mindegy, én ehhez nem értek. Én bajom, én bajom, én bajom, én bajom. A szentségit, miért kell egy temetésnek szépnek lennie! Kinek jó ez? Dénes bácsi legalább a sírásókat szidja. Lehet, hogy nem is olyan szép temetés? „De szép temetés volt!” Búcsúzkodunk. Szomorúan, még egyszer megcsókol mindenki min­denkit. Majd a következő rokon temetésén találkozunk Az is szép lesz... ja, de szép lesz. Most már biztos: ón él- hamvasztatom magam. Eny- nyi ember egy rakáson... Az oszlopos kijáratnál a „Feltámadunk” felirat alatt áll a Pap. Magas, testes, „még mindig szép ember”. Neki köszönik meg a szentbeszédet. — Ez Celler tisztelendő úr, a gyóntatójuk — hallom megint apám hangját. A fekete nők megélénkül­nek. Egymás után, esetlen pukedlikkal csókolnak ke­zet a rengő arcú férfinak, aki időnként lágyan behúz­za kezét, de az apácák utá­nakapnak. Én is odakerülök elé. mint az illusztris csa­lád egyik hálálkodó tagja. Legszívesebben megbillente­ném. hátulról, de aztán meg­gondolom. Úgyse erezné a hája meg a szoknyája mi­att: kezet fogok vele. Puha. meleg ujjait nem éri át te­nyerem. Villamoson megyünk, egyenesen a misére! — ha­tároz apám. A főtiszteiendőnék átnyújt kétszáz forint tiszteletdíjat Alig akarja elfogadni, de aztán mégis belesüllyeszti ti­tokzatosan hullámzó, finom szövetbe ágyazott zsebei egyikébe. Mi megkönnyebbülve szél­iünk villamosra. A kalauz csönget. Induljunk már!!!!!! Dénes bácsi szidja a sír­ásókat ... És mindenki a sírásokat szidja. CSUKÁS ISTVÁN: Játszik a szív.. Játszik a szív az örömmel, könnyű préda a szív — rí a tücsök: ében, billentyűs múmia-síp, és a valótlan táj gyönyörűen újra felém úszik s mint a szívem, oly hűen őrzi s kemény, sziklakemény gondok kopárján hozza derűs gyermekkorom, hogy nagyon árván tiszta, erős így legyek én! Muzsikálj tovatűnő édeni kor, bár fed az álarc s férfira hűlő táj betakar, játszik a szív az örömmel, könnyű préda a szív, rí a tücsök, ében billentyűs múmia-síp. ANTALFY ISTVÁN; Áttetsző kezedre vágyom... Hol van most az a kéz, a mindig más. az áttetsző, puha, meleg kéz, hol? mely nem utálja megsimogatni ráncos homlokom, a kéz, amely elkapja az enyémet, a kéz, amely kinyúl az ablakon, hol van a kéz, mely ezerszer nyúlt értem, melynek ívét megsimogathatom, amelyen halvány erek futnak át, mint nyári égen a szivárvány, hol van a kéz, amelyre vágyom, az áttetsző, az antik. — a tiéd? SAS? ERVIN: Négysorosak 1. szép a szemed barna bársony ne akard, hogy mást is lásson szeretném ha megölelnél világ végéig szeretnél 2. nyugalom kopog a kövön ujjaink gyökér-indák a szánkban néma az öröm ez a béke ez a béke 3. szeretném ha a világot hoznád tisztán fehéren, hogy megszeressem szeretném, ha a szerelmed hoznád tisztán fehéren, hogy el ne vesszen VLADIMÍR CERKEZ: Indulás Ha eltűnök mellőled egyszer, versem itt marad ... £s mini a hang és fény és tengerek mélye, itt maradnak álmaim, sorsom, s néha-néha úgy érzed majd. hogy hozzád lopőzom láthatatlan: vajúdó tavasszal, tavaszi esővel, kerti madarak énekével. Bán Ervin fordítása 'fS'/SSSSSSSSSSS/SfSSSSSSSfSfff/S.iffrfSfS/SS/S/fSSS/SSSS/SSS/SSSSSSSfSSSSSr/ffS/SSSSSSSj

Next

/
Oldalképek
Tartalom