Népújság, 1970. május (21. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-17 / 114. szám
Tessék elképzelni egy nyelvet, amelynek majdnem páratlan a gazdagsága, mindenesetre páratlan a szegénysége is. S ezzel már beletaláltunk bonyolultságaink kellős közepébe. A gazdagság fogalmán szókészletünket, a szegénységen ősgesztáink hiányát értem. Nyelvünk a tudomány mai megállapítása szerint háromezer éves. Három évezred előtt szakadt ki a finnugor alapnyelvből, elindulva a küzdelmek, a megmaradásért vívott harcok, a vi- rágbaborulások útjain. Ennek a háromezer éves nyelvnek — Európában nagy ritkaság! — az akadémiai nagyszótár gyűjtése alapján végzett számítások szerint 800 000 szava van, s ha ideszámítjuk a határozószókat, a főnévi és határozói igeneveket, több mint egymilliós, pontosan 1 065 000 a magyar szókészlet nagysága. S ennek a gazdag, minden hangulat megjelenítésére alkalmas anyanyelvnek fájdalmasan kevés az írott nyelvemléke. Ősgesztáink nincsenek. Elvesztek? Nem rendelkezünk, mint a finnek, egy magyar Kalevalával. A Halotti Beszédet is a véletlen mentette meg. Pray György szerzetes 1772-ben és Pozsonyban, latin nyelvű kódexben lapozva a 154-ik lapon magyar szöveget fedez fel, a 26 soros Halotti Beszédet és a 6 soros Könyörgést és ezzel feltárja nem csupán a magyar, hanem a finnugor nyelvcsalád első írott emlékét, amely a felfedezés előtt több mint ötszáz évvel, 1200 körül keletkezhetett. Az első magyar versemlók, a legrégibb ismert magyar vers, az Ömagyar Mária-si- ralom históriája a Halotti Beszédnél is megdöbbentőbb. Nem a véletlen, hanem csak az istencsodája mentette meg. Nem nekünk — a belgáknak. Mert első prózai emlékünkkel ellentétben — a Halotti Beszédet az Országos Széchenyi Könyvtár őrzi — az első magyar vers a belgiumi Louvainban van. Fölfedezik — „Világ világa, Virágnak virága!” — a latin nyelvű kódexet a század elején , tízben, Toscanában megveszi egy müncheni antikvárius, az első világháború után eladja a német jó- vátételi bizottságnak, amely a háborús — a louvaini egyetem könyvtárában ejtett — károkért a belgákat kártalanítja, s a második világháborúban a kódex csak úgy menekül meg a teljes megsemmisüléstől, hogy a front közeledésekor a „mi” kódexünket a belgák páncél- szekrénybe rejtik, s egy oldalfolyosón, egy benyílóban teszik a szekrényt a mindent felkutató németek előtt szinte láthatatlanná. És most tessék elképzelni a további bonyolultságokat: ennek az ősi, páratlan gazdagságú nyelvnek, amely hajlékonysága folytán ellenállt az eltörökösödésnek, ellenállt a latin és a német nyelvnek, ennek a nyelvnek a beszélői, a fiai 1770-ig be- bizonyíthatóan azt sem tudták, hogy ez az árva nyelv hova tartozik, milyen nyelvcsaládiba, kik a rokonaink és azok hol, merre élnek? Még nincs Halotti Beszédünk, még messze, nagyon messze vagyunk attól, hogy fölfedezzék a Mária-siral- mat, amikor egy véletlen — de micsoda bonyolult véletlen — juttatja ezt a népet ahhoz, hogy bebizonyítsák előtte a finnugor eredetet. Egy jezsuita csillagász — •tajnovícs János. emlékét Töprengés és riport a magyar nyelvről Irta: Rufíy Péter május 12—14-én ünnepli Székesfehérvár és Tordas község — elkíséri bécsi főnökét, Hell Miksa európai hírű csillagászt az észak- norvégiai Vardö szigetére, hogy megfigyeljék a Nap előtt elvonuló Venus bolygót, s mivel a bolygó elvonulásáig hét hónap idejük van, Sajnovics a lappok lakta szigeten fölfedezi a magyar—lapp hasonlóságokat, nyelvi egyezéseket, a törvények azonosságát, s 1770- ben, kétszáz éve, Koppenhágában latinul megjelenteti művét, amely az összehasonlító nyelvtudomány útján utat vág a finnugor származtatás bizonyossága felé. A véletlenek láncolata mellett idézzük föl e nyelv életének másfajta bonyolultságait is: a török hódoltság után kevesebben beszéltek magyarul, mint a török hódoltság előtt, pedig közben százötven esztendő telt el. A török hódoltság előtt, Mátyás korában, annyi ember beszélt magyarul, mint amennyi angol abban a korban angolul. S a roppant töredezés és történelmi zuhanások ellenére a mai magyar nyelvnek több mint egymilliós a szókészlete, a mai angol világnyelvnek sem sokkal több. A mai magyar nyelv egyetmi tankönyve szerint 1 000 000—1 125 000. S hogy fokozzuk nyelvi helyzetünk bonyolultságának állapotát: ma a világon tizenötmillió ember beszél magyarul, körülbelül tizenötmilliónak az anyanyelve magyar, de nem tizenötmilliónak az államnyelve magyar. S a történelmi fejlődés példái nyomán számolni kell azzal Is, hogy a franciaországi, a kanadai, a belgiumi, svájci, a haiti francia nyelvhez hasonlóan többféle magyar nyelv alakul ki, például a vajdasági, erdélyi, amerikai, amelyeknek törvényei, szelleme azonos ugyan, de szókészlete részben már különbözik. s Ilyen történelmi, s Ilyen földrajzi körülmények között, ennyi bonyolultság között. mit teszünk mi ezért az ősi, gazdag, nagy — ta- •án a legnagyobb — nemzeti kincsünk ápolásáért, s fel- vírá goztatásáért ? S itt már egy nehéz ellentmondás bonyolultságát kell fölvetni. Bárczi Géza egyetemi tanár, nyelvünk legnagyobb élő tudósa, akit A magyar nyelv életrajza című művéért a legutóbb az Állami Díj I. fokozatával tüntettek ki, azt mondta néhány évvel ezelőtt egy debreceni nyelvészkongresszuson. hogy a magyar nyelvtudomány reneszánszát éli. Kazinczy koránál teljesebb és gazdagabb anyanyelvűnk ápolása, gondozása s a jó kertész munkáját támogató állami bőkezűség. Csák legnagyobb vállalkozásainkat elmlítem: a fel- szabadulás után életre hívták — idén húszéves — a Nyelvtudományi Intézetet. Megjelent egy páratlan vállalkozás, A magyar nyelv történelmi-etimológiai szótárának első kötete, s kiadták a „legnehezebb”, mert legsúlyosabb magyar nyelvészeti munkát, A magyar nyelvjárások atlaszát, amely a magyarországi és a környező államok magyarlakta vidékeinek, népének nyelvkincsét térképezi fel. Évről évre megrendezik a magyar nyelv hetét. Olyan vállalkozásaink voltak, mint a Ko- dály-emlékpályázat, amelynek célja volt a magyar nyelv iskolai oktatását még vonzóbbá tenni. Megjelent a magyar nyelv regénye. Bárczi könyve, Á magyar nyelv életrajza közel ötszáz oldalon, s ki ne ismerné Lő- rincze Lajos páratlan rádiós ötperceit? Nyelvészeti irodalmunk ilyen gazdag soha nem volt — Zala megyében összegyűjtötték az összes földrajzi nevet, megtették ezt Vas megyében is, s teszik a további megyékben — mindent mentünk, érzünk, ami érték, ami a nyelv múltjára, vagy jelenére vonatkozik, s az Akadémiai Kiadó anyagi bőkezűsége lehetővé tesz olyan gyűjtemények megjelentetését, mint például Ámi Lajos népi mesemondó meséi — három kötetben! A Szépirodalmi Kiadó hártyapapíron jelentette meg magyar mese- és balladakincsünket, de... semmi sem elég, és minden kevés. E néhány szót, s megjegyzést meg kell magyarázni. A rádió folytonos nyelvművelő munkája, a győri Kazinczy- versenyek, a szép magyar beszédért folytatott versengések, az állami bőkezűség, a Nyelvtudományi Intézet nagyszerű munkája, az akadémiai Nyelvművelő Munka- bizottság tevékenysége ellenére is, folyamatosan romük, kopik, szelleméből vetkőzik ki az édes anyanyelv. Számosán helytelen hangsúllyal beszélnek és elfelejtik. hogy a magyar nyelvben a hangsúly az első szótagon van. A rádióban, a televízióban, de egyes színházainkban is sok a helytelenül hangsúlyozó, egyenesen éneklő hang, s a kolozsvári magyar színházban például szebben, érzékletesebben, hűségesebben, mert jobban beszélnek magyarul, mint egyes vidéki, de nem egy budapesti színházban is. A mi állami gondoskodásunk még arra is kiterjed, hogy magyarra tanítsuk a Nyugatra szakadt, s a magyar nyelvet már felejteni kész egykori honfitársainkat — hiszen a Magyarok Világszövetsége Szülőföldünk címen remeklő válogatást és nyelvtant adott ki, nagy anyagi áldozatot vállalva. „Fönt” állam és nyelvtudomány mindent megtesz nyelvünk ápolásáért. „Lent” azonban terjed a „brosúranyelv”, egy sajátos zsargon, amely torzszülött szavak — „nagyságrend”, „lerendezés” — hínárjával fonja körül a nyelvet, rontja, töredezi és sorvasztja. Ez a nyelv ellenállt minden idegen nyelvi — török, latin, német — veszedelemnek. Ezért érthetetlen napjaink magyar nyelvének és magyar beszédének a romlása. Ma semmi sem fenyegeti, s minden — állam, tudomány — támogatja a nyelvápolást, a nyelvművelést. Mindezek ellenére kevés a mai élő nyelvben, a beszélt nyelvben, a szónoki nyelvben az érzékletes szépség, a szavak gazdagsága és árnyaltsága, a logika fegyelme, a szinonimák használata, tehát nem merítünk mélyen abból a páratlan kincstárból, amelyet a régi nemzedékek ránk örökítettek. A magyar nyelvnek olyan remeklő szónokai, e nyelvnek olyan páratlan művészei voltak, mint Kossuth — s mit szóljunk a mai szónoki nyelv általános szürkeségéről, a sztereotipiákról, előre gyártott elemek alkalmazásáról. a közös gondolat és közös eszme szegényes, nem egyéni, gyakran nem vonzó, mert egyhangú megfogalmazásáról ? A háromezer éves. több mint egymilliós szókészlettel bíró, páratlan gazdagsá- ságú és költőink soraiban már-már a csillagok fényét érintő magyar nyelv gondjait megtetézi, hogy sole magyar gyermek nem végzi el a nyolc általánost sem, vannak még bőven analfabétáink, a magyar nép tengereben nagyon sok olyan család van — vidéken, városban is, meg tanyán —, amelynek tagjai soha nem olvasnak, s művelődési házaink egy része sem képes hivatását betölteni. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magya- rul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható” — írta volt e nyelv egyik művésze, Kosztolányi Dezső. Nem egészen, csak egy kicsit, egy parányit ebben a szellemben élni, s a nyelvrontás ellen, az anyanyelv szépségéért már tettünk valamit. tásito Tetszik nekem a titkárságon az új berendezés a kacsalábon forgó karosszékekkel, süpped alattam a habszivacs bélés, elfogadnám, de hová tegyem, amíg ágybérlő vagyok a nénikémnél... A régi székeket már nagyon untam, ha soká kellett vámom az öregre, minden elzsibbadt. Ebben most kényelmesen elnyújtózom. Doktor Bodnár majdnem átesett a lábamon az előbb, és még ő kért bocsánatot, hiába, a jó modorában rendíthetetlen, pedig vagy hatodszor húzza a csíkot az öreg ajtajától a saját szobájáig, meg vissza. Ezen a reggelen különben mindenki kapkod, a nagyhangú fejele, meg a kimázolt asszonyságok, egyébként csupa osztályvezető, meg főosztályvezető, cikáznak, mint a golyó az asztali focijátékban. De ha jól sejtem, ezért kapják a nagy dohányt. Egyszer egy évben őket is megtáncoltatja a revizor. Nem tudom sajnálni őket, a revizor elmegy, de a Fradi megint kikapott, és már az isten se csinál bajnokot belőle. Különben sem erőszak az osztályvezetőség. A múltkor maga az Öreg szólt nekem, hogy ez meg az, nehéz ugyan pilótát kapni helyettem, de kellene egy előadó a Munkásellátásra, és ő rám gondolt. Aztán szólt már a Doktor Bpdnár is, hogy nekem megvan az érettségim, ha menet közben elvégeznék egy-két tanfolyamot, meglátnám ... De én nem akarom meglátni. Igaz, hogy ez még messze van az osztályvezetőségtől, de kell a nyavalyának, én mindig nyugodtan alszom, engem nem tol le senki, sőt! A főnökség kávéját iszom, ma is előbb én kaptam, csak azután az öreg, meg a revizor, mert / forrón szeretem, a Zsuzsa még a forintot se fogadta el érte, ma a reprezentációsból iszunk. Ámbár lehet, hogy volt ebben valami hamuka. Az előbb rámesett a Barányiné, a Zsuzsa barátnője, hogy édes Sanyikám így, meg édes Sanyikám úgy, ugorjain már LELKES MIKLÓS: Kosztolányi koponyáját a nap már röntgenezte s a tüdejébe átnö'ttek a fák és mielőtt a gége összeroppant a suttogás szólt: súlyos gégerák de nagy kezén a kőmadár még sétál a kék selymet fecskeszárnyak verik bogárfonál kattogó gyors szövőszék a fecskeszárnyak őrzik verseit s a kapualjak a csend tüdős virága esők madonna-arca néz felém még mielőtt a gége összeroppant — kőmadár sétál roppant kézfején ónszárnyú angyalok közt körbejárok bimbó a rózsa már fehér a rózsa még évszak forgása évek túl gyakran elfelejtik: írás pecsét nem adja a tavasz hitelét csak fecskeszárnyak lobogások hatalma s a költőt is ez adja: a különös világ mely néha hegyeket se Iát meg, de végül mégis és szinte észrevétlen nagyon messzire lát nagy kézfején a kőmadár még sétát fehér csodákból fecskeszárny merít és az öröklét szorgalmas szövőszék kék selymet sző míg beesteledik TAMÁS MENYHÉRT: Hová lettél, tiszta forrás? — Hová lettél, tiszta forrás? — Vízmosásnak medre lettem. — Hol hagytad kék, sima tükröd? — Elszürkült az ég felettem. — Szomjas vagyok, tiszta forrás! — Keress másik, hamvas rétet. — Üde vized után vágyom! — Nem adhatok menedéket. — Mégse megyek, tiszta forrás! — Szomjad én már úgyse oltom. — Föléd rogyok, tiszta forrás! — Arcod mását holtig hordom! el a könyvesboltba egy pár csomaggal. Dehogy ugróm, az Öreg minden percben megnyomhatja a gombot, ha pedig indulni kell, nincs kecmec, végső soron még a Bárány i- nét tolnák le, hogy feketén fuvaroztat velem, mikor olyan sürgős utunk van. Igaz, hogy azóta háromszor is megjárhattam volna a könyveseket, a Barányiné csomagjaival, de ha egyszer nem, hát nem. Máskor megtenném, nem én vagyok az öreg majrésnak a fia, észre se venné senki, hogy eltüntetem, de ma olyan nap van, hogy csak a főnök jó nálam. Akármelyik pillanatban bevághat a bomba. Itt is van már. Doktor Bodnár hetedszer cikázott át a titkárságon, és a nyomában az öreg is megjelent. — Sanyikám, maradjon csak, ne keljen fel. sajnos még nem indulunk. Csák azt mondja meg gyorsan, hogy visszaérhetnénk-e még este hétre? — Attól függ ... — Az Operához. Jegyem van ma estére. Szegény főnök, itt cidrizik előttem azért a nyamvadt operáért. Ezért van hát úgy kiöltözve? Én nem bánom, legyen meg az öröme, rajtam igazán nem múlik. — ... attól függ . .. — Tudom, tudom. De a revizor elvtársat nem lehet sürgetni. Legalább három óra dolgunk lesz lent, meg az ebéd, meg ez meg az... — Sok egy kicsit... — Ha nem megy, hát nem megy, akkor telefonálok a feleségemnek. — Ha tíz percen belül indulhatnánk. — Húsz perc? — Ha semmi sem jön közbe. Megpróbáljuk... Tízet mondtam, ő húszat, de tudjuk mindketten hogy fél óra is lesz a végén. Csak több ne legyen, vágyig mindig elintézhetném a Barányiné dolgát. De mi vagyok én, elég nekem egy napra egy jócselekedet. Mert hátha mégis
