Népújság, 1970. április (21. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-12 / 85. szám
A KÖLTÉSZET NAPJA JANKOVICH FERENC: * O, korán akiket**. Ó, korán akiket él jegyzett a csend*.; Égre festett vágyak űzött seregnépe! Miért vágyakoztok a földről az égbe? Azt hiszitek, ott tán jobb, mint idelent? Tudom, mi szűzi kéj, köddel lebegni fent, az utolérhetetlent sejtelemmel keresve, száműzött fellegeik folyam-habjáha esve s csak hittel szállni, mint egy középkori szent De visszatértem én, csatám életre ment. S fordultam, mint aki szablyáját fennem fent mint hadvezér, aki a hadat megüzente: A földre, ahol egymást paskolva kereng a tűz-sárga, a tűz-zöld s a tűz-piros sereg — jobb köztük élni, mint a semmi ködébe veszve. Weöres Sándort Fénycsillogás Hatalmas úszó felhő kibontja madár-szárnyát, befesti égi skarlát, az alkonyt Nap vére. Pirosság tükörképe száll a Duna vizére, míg az éjszaka eljö. Beleszarnak a tornyok s a zöld erdejü halmok, s a már elnyugvó városon túl egy csillag útnak indul. FARKAS ANDRÁS; Déli verőben... DéH verőben, az űj tavasz édes Fényei közt hunyorogva, szelíden Bújtogató szelek és púja felhők Árnyai közt lepihenve a padra, Hallgatom azt a kíváncsi-parázsló Lázadozást, ami bennem a percet Ünnepivé beragyogja — Szememben. Mert hunyorítva szitálom a napfényt, Gömbkarikák raja szór ma szivárványt. És nevető-csalafinta kacsintás Színezi még kerekebbre a játék Dallamos, egyszeri nagy ragyogását. Gondolatok lebegő karikája Ügy karikázik az égen, a földön. Mint gyerekelv raja jó-puha réten, Hogyha az izgalom ég ereikben. I Állapot ez, nyugalom, az időnek Hajladozó, gyönyörű, üde csendje: Szólni, beszélni, dalolni szeretnék. S szól a világ, szaval itt n»a helyettem. Gondolok erre te, arra is, egyre Hívom a tarka ruhájú miértek Szép seregét — Hova elszaladoznék. Mint a legény, ha leány hívogatja?! Gondol-e rám eme pillanatokban, Érti-e azt, aimit én keresek most, Szokta-e ő is a fényben, a csendben Meghívogatni a szépszemű sejtést? Gondol-e majd fiam arra idővel, Hogy ez a ma, meg a tegnap, a holnap. Csak pici rész a nagy ős-folyamatban, És mi vagyunk a jelen meg a vágy is? Érti-e majd az időt kicsi lányom, Hogyha nagyobb, okosabb, tudatos W Asszonyi sorson a perceket él-hova méri. S mit panaszol, ha eszébe jut apja? Jó ez a táj — Üde fénye világít. Bent is, a telkemen oldja a fátylat, Söpri a kételyeket meg a bánat Búslakodó, zavaró csoszogását — Hány pici dráma kimúlt, amióta Zeng ez a föld? Ugyanúgy van a kérdés; Hány csuda dráma fialta a kínok Szörnyetegei,, piszok-alja kamatját! Hányán az aljasok adta igában Nyögve, nyakukban a béna bilinccsel, Mentek a sir, a golyó elejébe, Életüket szomorúan befejezni! S most e határtalan áradozásbaix ömlik a fény, feledésbe meríti Bánatainkat, amikben az évek Áztak-eláztak — igen sanyanian — Itt van az ünnep a déli verőben, Fényei közt lapozok te a múltba, Látom az egykori április arcát, Hogy mosolyogtak az új hitek akkor! Hallgatom ezt a kíváncsi-pazarló Lázadást, ami bennem a percet Ünnepivé beragyogja — Szívemben Csend, nyugalom, meg a vem, ez a dallam KONYA LAJOS: Régi temető Kárt sorokban, hús pagonyban ciprusfák vonulnak hosszan. Yennek fejüket felszegve, oltárokat énekelve. «áll a tömjénseagb harmat, adjon isten nyugodalmat. Fű között a letaszított kő-Krisrtus, körötte sírok. Kő-sírok, ledőlt sírkövek, mohos, töredéken oöveg. Kibontott sírok, coouthalom - ennyi csak a nyugodalom. A tő felől szárnyat bontva Ids kerek szél kap a lombba. NÉMETH GYULA: ! Akiért a harang szól Még. hazudtál is, ha így bárkinek segíthettél — mindeneiknek nindenévé lettél De a tipro&iml együtt nem tiportál s noha hívtak, nem 1 soha ringlóknak besúgóMim reggel a pékek a friss kenyeret szép éteted szétosztottad s hagytad, hogy azö a történeknS éjen -kik keresnek rádtaláljanak.. 6. V* S ki-be szaladgál egy legény csodálkozó szemüregén. Ez a ciprus belőle nőtt — meghajtok szelleme előtt. öregapám született épp. amikor őt eltemették: Ezernyolcszáz-negyvennyolcban. A sző szinte Iángralobban. Szárnyas, szívet melegítő szent évszám, sugaras idő! Ö békesség tört virága, ciprus jóillatú ága! Szívemet szúrtad keresztül, zöldágastul-levelestül. LELKES MIKLÓS: Szerszámok még néha eljárt napszámba az öreg kicsorbult fűrész újraköszörültem reggelire csak szalonnát evett segítettek jónyelű kalapácsok megszögeltünk szétlazult éveket cseresznyefák rigók fűrészporos keskeny vasak csikorgó kapufák cikornyás rámák dámái között néztük a dunyhák lúdbőrös huzatát kis tyúkólak vöröslő tyúkjaikkal harangszó járt a nyesett fák felett szerszámaid te rég letűnt vasárnap az emlékekből visszafénylenek kis tornyaiddal se falu — se város piackör szén fa zöldség és halak lovak türelme tócsák kutyaólak lakóik néztük mint ásítanak fecskék elmentek fecskék visszajötiWk harangszó járt a nyesett fák felett ezer bajra orvosságunk a csend volt és csenddel volt a szívünk mérgezett a kalapács a szegre koppant s újra fényinga jár üvegszárnyak viszik új árnyékba szuette régi szekrény legelésző 'porcelán-őzeit kis téglaházak veszélyes ítélet diófák tornác tükrök idejét forgatják nagy szemükben félkarú óriások kis lábasokban oldódik a kék eltűnt a hó rügyező fák vasárnap harangszó járt a nyesett fák felett s tavasz-tükrökben vidám kalapácsok gyaluk fűrészek visszafénylenek FORGÁCS KÁROLY: Káprázat a felrobbant ég fény-repesze' járok csak függőleges sugár van ámyéktalam a táj a közel és a messze összekeveredett a forgószélben fák és virágok merev szemmel néznek mintha üveggömbe fagytak volna szikre és televényre zöld pázsitot terített a káprázat s nem lehet lelépni róla a lég ragyog rezeg zümmög színtelen fény-háló tekeredik testemre az ég kiszívta belőlem a súlyt lebegve tántorgók a józan részegségben mint az ég vásznára vetített délibáb akik látnak azt hiszik vagyok de ha eltűnők s helyemre másik kép veiül azt nézik s engem senki sem keres BŐSZ JENŐ: Végül (Kiss Attila grafikája) Barangolsz jámbor csillagok alatt, de ez már, érzem, nem a régi este. Nem lehet mindig újrakezdeni, elölről, mint a márciusi rét. — Valaki szétlőtt kedvesere gondol s követ dobál az istentelen égre. — Nem lehet mindig újrakezdeni, elölről, mintha csontom nem is egne. Egyszer majd más is csönddé békül. szétrág a föld, a szél elmúlni ringat; s csodálkozó nagy csillagok alatt elrendezgetik csontjainkat. — VUMMMMWVWVVWMVVMV.'.
