Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
Hozzászólás az „Ertfik, vagy ellenük”? című cikkünkhöz Mindannyiunk érdekében A közösség az én második családom... mentem. Mert akkoriba» Érdeklődéssel olvastam a Népújság március 1-i számában megjelent „Értük, vagy ellenük?” című cikket, amely a munkaerő-gazdálkodás, gazdasági életünk negatív jelenségeire hívta fel a figyelmet. A szokásosnál nagyobb munkaerő-vándorlás, a termelékenység stagnálása, esetenkénti visszaesése országos gondként jelentkezik. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy az országgyűlés legutóbbi ülésszakán kormányunk elnöke is hosszan foglalkozott a témával A nagyarányú munkaerővándorlás — ami jelentősen hozzájárult a termelékenység stagnálásához is —, nemcsak a jelen időszakban káros, hanem negatív hatással lehet a következő évek fejlődésére, munkájára is.. Ugyanis az eredményekre orientált gazdasági rendszer alapvető vonása, hogy elsősorban az eredményekből származó fejlesztési és részesedési alapból lehet a technikát, a bért fejleszteni A vállalati eredmények csökkenésénél tehát a műszaki fejlesztésre és a bér- fejlesztésre fordítható pénzügyi alapok is csökkennek. Ezenkívül figyelmet érdemel még az is, hogy ilyen körülmények között az alacsony keresetű dolgozók még nehezebb helyzetbe kerülnek, mert a gazdasági eredmények csökkenésével bérfejlesztésre is csak minimális összeg jut. Különösen súlyos ez a probléma azoknál a gazdálkodó egységeknél ahol az átlagbér-színvonal alakulását kötelezően írják elő. Ugyanis az átlagbér-színvonal betartására a kevesebbet kereső dolgozók arányát fenn kell tartani. A gondok, a problémák tehát ismertek. De hogyan lehet változtatni rajta? Meg kell szüntetni a nagyarányú munkaerő-vándorlást? De hogyan? Milyen módszerekkel? Semmiképpen sem adminisztratív eszközökkel Elvégre mindannyiunk szuverén joga, hogy szabadon változtassuk munkahelyünket, de bizonyos fokig ezt követelik meg a népgazdaság ipari szektoraiban végbemenő strukturális változások is. Akkor mégis mi a megoldás? A válasz rendkívül nehéz. Véleményem szerint a munkaerő-csábítást a gazdasági vezetők e téren képviselt etikai normáinak megszilárdításával lehetne elsősorban megszüntetni. Es ezzel párhuzamosan a dolgozók kisebb rétegét kitevő, a jelenlegi konjunkturális helyzetet kihasználó, a rövid időn belüli magasabb munkabér érdekében többször is munkát változtatók, vagyis a vándormadarak elé is sorompót kell engedni. Betartani és betartatni a szocialista bérezés elvét. Talán ez lehetne a kivezető űt. A téma még nagyon sok gondolatot ébresztett bennem, de egyelőre csak eny- nyit kívántam elmondani. A hozzászólásra egyrészt a téma, másrészt pedig a vitaindító cikk címe inspirált, mert a munkahelyemen, az Egri Dohánygyárban 1969- ben a munkaerő-vándorlás (22 százalékos volt) korántsem alakult olyan kedvezőtlenül, mint más gazdálkodó egységeknél. Végezetül a vitaindító címet én igy módosítanám: Mindannyiunk érdekében. Mert az említett gondok, problémák mielőbbi okos, ésszerű, gazdaságos, politikus megoldása valameny- nyiünk javát szolgálja. Domán László az Egri Dohánygyár igazgatója Hol van a szakszervezet? Megdöbbenve olvastam Népújságban, hogy az igaz «»ók úgy akarják a terme-1 lést emelni, a munkaerővándorlást megszüntetni, hogy összefognak a munkások ellen, őszintén bevallom, hogy ahogyan ma gúnyolnak bennünket, én „vándormadár” vagyok. Azt is megmondom, hogy miért. 13 éve dolgozom a lakatos szakmában. Négy gyerekünk van. Az én fizetésem jelenleg 2400, feleségemé 800 forint. Hatan élünk a 3200 forintból. Higy- gyék él, ez nagyon kevés a jelenlegi árakhoz viszonyítva. A kényszer, családom megélhetése is azt követeli, hogy oda menjek dolgozni, ahol többet adnak. Es most jönnek a 8—12 ezer forintot kereső igazgatók és meg akarják szüntetni a munkaerő-vándorlást. Ismét elverik tehát a port a munkásokon. Törvénytelennek, jogtalannak tartom a vállalatok összefogását. Adjanak több pénzt, nagyobb jövedelmet és akkor senki sem vágyik el más munkahelyre. En eddig úgy tudtam, s hittem, hogy a szakszervezet védi a munkások érdekeit De hol van most a szakszervezet? Miért nem lép fel az igazgatók ellen? Miért nem véd meg minket munkásokat? A hetek óta tartó vitában egyetlen szakszervezeti vezetőnek sem hallottam a véleményét Pedig mi munkások joggal várnánk el a szakszervezettől, hogy védje a munkások érdekeit és mint a hallgatása bizonyítja, ne a vállalatvezetők szekerét tolja. Tudom, hogy levelem úgyse kerül be az újságba, de legalább megnyugtattam magam. Gábort J. 35 éves egri lakos A vezetők kezdték Szívesen olvastam volna a Népújságban — az országos lapokban is — legalább egy olyan cikket, amelyben a társadalom pénzét szóró vállaI. ‘W’lagyimir Iljics Lenin V meghalt. Még ellenségeinek táborában is becsületesen elismerik néhányan, hogy Lenin személyében a világ azt az embert veszítette el, „aki valamennyi nagy kortársa közül a legragyogóbban képviselte a zsenialitást”. A Prager Tageblatt című német nyelvű burzsoá lap Leninről szóló cikke, amely tele van lenyűgöző alakja iránti tisztelő csodálattal, e szavakkal végződik: „Lenin még halálában is nagynak, elérhetetlennek és félelmetesnek látszik”. A cikk hangneméből világosan kitűnik, hogy nem fiziológiai elégedettség váltotta ki, amelyet cinikusan az az aforizma feje? ki, hogy „az ellenség hullája mindig jó szagú”, nem az az öröm, amelyet akkor éreznek az emberek, amikor egy nyugtalan nagy ember távozik el közülök — nem, ebből a cikkből az csendül ki harsogva, hogy az ember büszke az emberre. Az orosz emigráns sajtónak sem ereje, sem érzéke nem volt ahhoz, hogy Lenin halálát olyan tisztelettel fogadja, mint amilyet a burzsoá lapok tanúsítottak, midőn Lenint az életakarat és | a rettenthetetlen ész egyik legnagyobb képviselőjének minősítették. Arcképét nehéz megfestelavezetőket peüengérezték volna ki, mert a munkaerőcsábítást nem a segédmunkások, hanem a vállalatvezetők kezdték. Az órabért ugyanis csak az igazgatók, főmérnökök, üzemvezetők tudják emelni. Szerintem először a vezetők sértették meg a szocialista bérezés elvét. E&y negyven éven aluli mérnök-közgazdász Megbecsülni a törzsgárdát Tizenkét éve dolgozom a KAEV egri gyáránáL Szerintem az új gazdaságirányítási reform adta lehetőségeket nagyon sokan rosszul értelmezik, elfeledkeznek arról, hogy szocialista társadalmunk alapja a munka. Erre épül fel a szocialista bérezés elve is, hogy mindenki a végzett munkájának meny- nyiségi és minőségi arányában részesüljön a megtermelt javakból. Ezért érthetetlen számomra: hogyan szaporodhattak meg ennyire a vándormadarak. Megfelelő képzettség nélkül, vagy megfelelő képzettséggel ugyan, de semmivel sem több, és semmivel sem jobb munkával akarnak magasabb bérhez jutni. A haszonszerzésnek ezt a módját a régi dolgozók, a törzsgárda tagjai, a rendet, a fegyelmet szerető dolgozók erkölcstelennek tartják és elítélik. Véget kell vetni a munkaerő-vándorlásnak. A vándormadarakra fordított anyagi javakat a törzsgárdának kell odaadni. Úgy, ahogyan gyárunkban is teszik. Én azt hiszem, hogy a vándorlás megszüntetésének az anyagi és erkölcsi megbecsülés, a közös összefogás, a törzsgárda tagjainak megbecsülése lehet az útja. Barkóczí István hegesztő a KAEV egri gyárának dolgozója ni. Lenin kifelé csupa szó, mint ahogy a hal is csupa pikkely. Egyszerű és őszinte volt, mint mindaz, amit mondott. H ősiességéből csaknem teljesen hiányzik a külső csillogás, hősiessége az Oroszországban eléggé gyakori, szerény, aszketikus áldozatkészség, a becsületes orosz értelmiségi forradalmár áldozatkészsége, aki rendületlen meggyőződéssel hiszi, hogy a földön lehetséges a szociális igazságosság: annak az embernek a hősiessége, aki az emberek boldogságáért fáradozik, s ezért lemond a világ minden öröméről. Amit nem sokkal a halála után írtam róla, azt levert lelkiállapotban, sietve és rosszul fogalmaztam. Egyet- mást nem írhattam meg „tapintatból”, ami remélem, teljesen érthető. Éles elméjű és bölcs ember volt, márpedig „sok bölcsesség sok bút okoz”. Messzi előre látott, s a ti- zenkilences-huszonegyes évek szereplőiről gondolkodva és beszélgetve, gyakran és csalhatatlanul megjósolta, milyenek lesznek ezek az emberek néhány év múlva Nem mindig akartunk hinni a jóslatainak, ezek gyakran bántóak voltak, ám sajnos ió néhány személy igazolta szkeptikus jellemzéseit. Vele kapcsolatos emlékeimet nemcsak rosszul írtam meg, hanem következetlenül i* „Márcins 6-án a Parlamentben a nőmozgalom számos kiváló aktívájának adtak át kormánykitüntetést a 60. nemzetközi nőnap alkalmával 25 éves munkásságuk jutalmaként. A kitüntetettek között volt Bettembuk Pálné, a hevesi Rákóczi Tsz tagja.” ...Ne higgye, hogy nálam csak olyan szólam a közösség. Én csakugyan nem tudom, mi történt volna velem, ha 25 évvel ezelőtt nem állnak mellém az emberek. Itt maradtam egyedül. Éppen 25 esztendős voltam. Fiatalasszony, két gyerekkel. Az egyik pici, a másik kicsi. Két aranyos kisfiú. A kisebbiket már nem is láthatta az apja. Behívták és ott maradt valahol a Don mentén. 1943-ban hozta a posta az utolsó zöld színű tábori lapot. Akkortól kezdve csak vártam. Higgye el, ez a hosszú várakozás rosszabb, mint a legzordabb bizonyosság. Mert én ma sem tudom, hogy él-e, hal-e. A két gyerek tartotta bennem a lelket, meg a munka. Az apósom — drága jó lélek — az bátorítgatott, hívott maga mellé, őrá sokan emlékeznek még a faluban. szantóan hiányosan. Á londoni kongresszussal kellett kezdenem, azokkal a napokkal, amikor Lenin alakja némelyek kétségeinek és hitetlenségének, mások nyílt ellenségeskedésének, sőt gyűlöletének éles fényében jelent meg előttem. M ég most is szinte látom a londoni külváros nevetségesen nyomorúságos fatemplomának csupasz falait, a szegény iskolák tantermére emlékeztető, keskeny kis terem csúcsíves ablakait. Az épület csak kívülről hasonlított templomhoz, belsejéből teljesen hiányoztak a kegytárgyak, sőt még az alacsony szószék sem elöl volt, a terem belsejében, hanem a bejáratnál, a két ajtó között. Akkor találkoztam először Leninnel, (Gorkij később helyesbítette ezt az adatot: Lenint legelőször Pétervárott, 1905. november 27-én, az OSZDMP Központi Bizottságának ülésén látta), s addig nem is olvastam tőle any- nyit, amennyit kellett volna. De amit sikerült elolvasnom, különösen pedig személyes barátainak lelkes elbeszélései nagy erővel vonzottak. Amikor megismerkedtünk, keményen kezet szorított velem, átható tekintetével szinte végigtapogatott, és a régi ismerős hangján, tréfálkozva szólalt meg: — Jó, hogy eljött! Hiszen szereti a verekedést, nem? Itt nagy verekedés lesz. A földosztó bizottság tagja volt és a földművesszövetkezet egyik szervezője. Neki segítettem én is, s közben magam is rájöttem a közös munka ízére. A boltos szövetkezetnek dolgoztam. És tudja mi volt az első ünnepség. amin részt vettem? 1945. április 4-e. Ott tartottuk a gyűlést a kommunista párt székházéban. Kaszinó volt azelőtt De hogy magamról folytassam. .. én nem is tudom már pontosan, hogyan kezdtük el a munkát. A Hangya szövetkezetét vette át a földművesszövetkezet Segítettem részjegyet gyűjteni. A bab volt a valutánk. Vittük a babot Pestre és Ózdon is volt ismerős a gyárban. Innen vasat hoztunk, onnan kartont Én magam az asz- szonyokkal igyekeztem szót érteni. A más gondjával való törődés egy kicsit el is vonta a figyelmemet az én nagy bajomról. Beszélgettem velük, gyűlésekre hívtam őket biztattam mindenkit mondjuk el, mi is a gondjainkat Es csináltam azt amire kértek. Nappal dolgoztam az édesapám Ids föl- decskéjén, ki sem fogyott a kezemből a munka, este meg Nem ilyennek: képzeltem Lenint. Valamit hiányoltam. Raccsolt, a hóna alá tette a kezét úgy állt. Es egyáltalán, valahogy túl egyszerű volt, semmi „vezérit” nem éreztem benne. És irodalmár vagyak. Hivatásom kötelez, hogy megfigyeljem az apróságokat ez a kötelesség szokásommá vált néha már untat is. P lehanov, amikor „éléje vezettek”, mellén keresztbe font karral állt és szigorúan, kissé unottan nézett rám, ahogyan a munkájába belefáradt tanító néz egy újabb tanítványra. Egy igen elcsépelt frázist mondott: — Tehetségének hódolója vagyok. Szavaiból ezen kívül semmi sem maradit meg emlékezetemben. S az egész kongresszus alatt sem őbenne, sem énben nem nem ébred t fel a vágy, hogy „bizalmasan” elbeszélgessünk. Ám ez a raccsoló, kopasz, zömök, sávos ember egyik kezével Szókratész! homlokait dörzsölve, másikkal a kezemet rázva, csodálatosan élénk szemét nyájasan csillogtatva, nyomban Az anya című könyvem hibáira terelte a szót; kiderült, hogy Ladizs- nyikovtól kapta meg a kéziratot. Elmondtam, hogy sietve írtam ezt a könyvet, de még meg sem magyarázhattam, miért siettem, amikor Lenin, bólintva, maga magyarázta meg; nagyon jó, hogy siettem, ez hasznos könyv, sok munkás ösztönösen, nem tudatosan vett részt a forradalmi mozgalomban, ezeknek most hasznára válik, ha elolvassák a reüßZMflL még ez járta. Mentem. A* asszonyok biztattak és biz* tak bennem. Nőbizottságot is szerveztünk. Megválasztottak a vezetőségbe. Akárhogy töröm a fejem, nem tudok már visszaemlékezni, ni.kor is beszéltem a többiekhez, úgy. gyűlésen. De nagyon izgultam. Később már jött magától De sok mindent csináltunk mi akkoriban! összeadtunk néhány tojást, egy-két kiló lisztet, tésztát sütöttünk és bált rendeztünk. Ami pénz bejött, abból tányérokat vettünk, kölcsönadtuk az esküvőkre. Még később mosógépet vettünk. Ez is összehozott bennünket, mert a nőtanács mosógépét kölcsön lehetett venni, ezzel is segítettünk az asszonyoknak. A tanács munkájában is segítettem. És úgy éreztem, hogy mindig többet és többet kell nekem adni, mert a közösség állt mellém nagy bajomban. 1959-ben én la szerveztem a termelőszövetkezetet. Beléptem az Oj Barázdába és megválasztottak a vezetőségbe. Ott is az asszonyok szószólója lettem Azóta is egyfolytában tagja vagyok a vezetőségnek, tagja maradtam az egyesülés után isi Megválasztottak a tsz-nőbizottság titkárának. Dolgoztam kint a határban az asszonyokkal és vitatkoztam benn az irodán a férfiakkal Közben felnőtt a fiam. A kisebbiket elvesztettem, ez az én mérhetetlen nagy bánatom. A nagyobbik megnősült, így már van egy lányom is. Sok minden történt 25 év alatt Elszálltak a fejem fe* lett az évek. 50 esztendős leszek március végén. De amig bírom magam, sohasem hagyom abba ezt a munkát A törődést a közösség gondjaival, hiszen ez immár az én második családom Én mára többiek nélkül az életem sem tudnám elképzelni. Nem csináltam nagy dolgokat nem lett belőlem tanult asszony, csak úgy, névtelenül sokadmagammal igyekszem folytatni azt amit elkezdtünk 25 esztendővel ezelőtt Elmondta* Bettembuk Paine Feljegyezte: Deák Bözsi „Nagyon időszerű könyv*« Ez volt az egyetlen, de számomra nagyon értékes bók. Azután gyakorlatiasan érdeklődött, lefordít ják-e Az anyá-t idegen nyelvekre, s mennyit rontott a könyvön az orosz meg az amerikai cenzúra, amikor pedig értesült róla, hogy szerzőjét bíróság elé szándékoznak állítani, először összeráncolta a homlokát, majd fejét hátna- vetve, szemét lehunyva, különös nevetésben tört ki: nevetése munkásokat csalt oda, azt hiszem, az uráli Foma és még vagy három ember lépett hozzánk. Nagyon ünnepélyes hangulatban voltam: a háromszáz legjobb pártmunkás közé kerültem: megtudtam, hogy másfél százezer szervezett munkás küldte őket a kongresszusra: ott láttam magara előtt a párt valamennyi vezető politikusát, régi forradalmárokat, Plehanovot, Ak- szelrodot, Dentschot. Ünnepi hangulatom tehát teljesen természetes volt, s az olvasó bizonyára megérti, ha azt mondom, hogy a hazámtól távol töltött két esztendő alatt szokásos jókedvem nagyon megcsappant E z már Berlinben kezdődött, áhol találkoztam a szoci áldemokrácia minden nagyobb vezérével, August Bebelnél ebédeltem, a nagyon kövér Singer mellett és más, ugyancsak igen jelentős emberek között. (Folytatjuk) 1970. március 8* nnnif A Répcelaki Szénsavgyárban az 1969. január 2-án történt robbanás után a műszaki vizsgálatok megállapították, hogy az eredeti technológia helyreállítása továbbra sem lenne biztonságos, igy a gyár vezetősége elhatározta az üzem teljes felújítását. A munka első részét már befejezték és 46 milliós építési költséggel újjáépült az üzem. Képünkön: műanyag dobozba csomagolják a gyár új termékét, az alumínium patront. (MTI foto — Kovács Sándor felv.) I GORKIJ; LENINRŐL
