Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
Megjelenek a k r e P e r n y rr O n „Nincs társaság, minek menjek...?" Ha nagyon leegyeszerűsft- jük a dolgot, akkor az a helyzet, hogy egy szürke dobozzal társalgók egész nap. Négy cső áll ki belőle, azok közül az alsóba keil mosolyogni. Az a felvevő objektív. Higgyék el, az ember kora reggel, álmosan nehezen tudja bebeszélni magának, hogy abban a dobozban százezrek ülnek és azt figyelik, sikerült-e megfésülködnie rendesen a bemondónak. Én például neun is tudom. Ügy, hogy inkább megszemélyesítem a kamerát. Neki beszélek. Ödönnek hívom. A kamerát magázom, a mikrofont tegezem, az operatőrrel pedig nem tárgyalok, mert a múlt héten összevesztünk. Mert van operatőr is, hogy ne legyen olyan személytelen az egész, szegény bemondónak. A bemondófülke melletti központi kapcsolóban van egy rakás berendezés, amiket minimum felségnek kellene titulálnom, ha egyáltalán a közelükbe mernék menni és meg ráérném őket szólítani. Egyszer valaki nekirugaszkodott és elmesélte nekem a televíziót Igazán pofon egyszerűnek tűnt minden. Sajnos, azóta hallottam két technikust beszélgetni. Olyanokat mondtak, hogy: „vékony a jel, tedd hetvenötre a kontrasztot, elment a mikro, nincs mérőhang...” Érlelődik bennem a gyanú, hogy mégsem értem én egészen a televíziót. Ott tartottunk, hogy reggel bemegyek és udvariaskodom a berendezéseikkel, megpróbálom megnyerni aznapi jóindulatukat. Aztán magammal kezdek barátkozni. Ez sem könnyű feladat. Egy egészen egyszerű tükör sokkal kíméletlenebb jószág, mint a kamera. Itt ugyanis erősen sminkelni kell. Behozzák a bemondószöveget. Átfutom a sorokat, az adásvezető kajánul mosolyog. Ez nem lehet igaz. Egyszerűen kimondhatatlan szavak: Alaxa Tamás, Ha-Loc-Tun, az Egyesült Államok szárazföldi hadseregének főparancsnok-helyettese, és mindez kora reggel. Az operatőr hatalmas csörömpöléssel adja tudtomra, hogy most ő következik. Legalább nyolc lámpa van már körülöttem, de ő még szerzett valahonnan kettőt és most azokat fogja valahova felrakni, hogy még egy kicsivel melegebb legyen. Egyelőre csak gyanakodva nézem a két új szerzeményt, de gyanúm rögtön bizonysággá érik, mihelyt bekapcsolja a lámpákat. Egész egyszerűen semmit nem látok. „Mi a fontosabb, hogy te ’áss, vagy, hogy téged lássanak?” Meg- szeppenten hallgatok el. Lassan kiegyeznék a helyzettel, ám az operatőr még elégedetlen. Létrára mász'k és azokat a lámpákat, amik nem pontosan a szemembe világítottak, most úgy fordítja, hogy odavilágítsanak. Néhány újabb kimondhatatlan szót fedezek fel a szövegben. Óvatosan megpróbálok kisurranni a folyosóra, hogy legalább egyszer elolvashassam, de a kamera mögül valaki rámmorduL Engedelmesen ülve maradok. Homályosan látom, hogy ide-oda tologatják a nagy szürke dobozt, majd minekutána úgy látszik nem sikerült megtalálni az egyedül üdvözítő pózt, az operatőr engem kezd tornásztatok ,Egv kicsit balra, egy kicsit jobbra, most mégis inkább balra. Átmegyek a vezérlőbe. Az adásveziető első kérdése: minden rendben? Igen. Minden a legnagyobb rendben. Hannibál átkelt az Alpokon, Armstrong leszállt a Holdon, Zrínyi kirohant, Fülig Jimmy belépett az ivóba, Ha-Loc- Tun-ban az Egyesült Államok szárazföldi... igen, minden a legnagyobb rendben van T*issza is megyek a bemondóba. Itt engem nem ért meg senki. Eloltották a lámpákat. Ez nagy előrehaladás. Most végre el tudom olvasni a szöveget. Villogni zc-zd a zöld lámpa — készenlét, mindjárt én jövök. Még egyszer belepillantok a szövegbe, Ha-Loc, micsoda? Na mindegy, majd csak lesz valahogy. Hatvanasra ugrik a másodpercmutató. valahogy teljesen megnyugodtam, még egy utolsó zöldlámpa-villogás, aztán piros lámpa. Az operatőr szamárfület mutat, elmosolyodom, és Nippkow, Marconi és egy rakás kutató sokéves titokzatos munkája eredményeképpen megjelenik az arcom a képernyőn. — Jó reggelt kívánok kedves nézőink. A Magyar Televízió elkezdi műsorát. Először... öcsi Erzsébet A Ids falu, amelynek egyik tomácos házában üldögéltünk, a várostól kétórányira fekszik. (A vasútállomástól a házig ennyi idő alatt ért a lovasszán.) Vendéglátóm fiatal mezőgazdász. Két éve költözött ide a családdal, a falra akasztott diplomán akkor még talán meg sem száradt a tinta. Azóta berendezkedtek, letelepedtek talán egy életre is. Megtalálták a helyüket. A faluban, ha másfél tucatnyi fiatal élhet. Legtöbbjük kinn dolgozik a földeken, vagy állatgondozó. Gépész alig akad. 145 tagja van a közösnek, egyharmada nyugdíjas, tizenöt-húszán már túl járnak az ötödik ikszen. — Gyermekkorom nagy részét itt töltöttem, ezen az utcán kergettem a macskákat, kinn a réten őriztem nagyapám két tehenét — kezdte vendéglátóm. — Nem én voltam az egyedüli, voltunk vagy százan hasonló korúak. S ma? Az egykori játszótársak közül itthon ha öten-hatan vannak. Elmentek. A város biztos jövedelmet, kényelmet, szórakozási lehetőséget ígért. Nagyon nehéz ellenálni a csábításnak! Hónapja lehet, hogy bent jártam a városban, ott találkoztam az egyik régi cimborával. Jó szakmája van, a tsz- ben is megélhetne vele. Mondtam is neki. De ő nem jön, bizonygatta, jobb odabenn. Hát ő tudja... — Talán a társaságot hiányolják? — Meglehet. Különös dolog ez. Elmegy egy, követi a másik, a harmadik, azután egy szép napon azt vesszük észre, alig maradtunk. Eltelik egy év, visszajön az első, a második, mind, aki elment. Nem adok 12 hónapot, megváltozik itt minden. Szép eredménnyel zárt a közös, kifizetődőbb lesz maradni. — A szórakozás hiányzik? — Aligha. Van KlSZ-szervezetünk, alakítottunk szavalócsoportot, meg tánckart is. A kultúrházban hetente kétszer van mozi, a könyvtárban szép számmal akad olvasnivaló. Ha keres az ember, találhat olyan szakkönyvet, amihez a városban sem könnyű hozzájutni. Mi kell még? Lenne asszonynak való is... — Ingázók vannak-e? — Olyan is akad. Hajnalban mennek, este — ha nem éjszaka — érkeznek. A távolabb járók csak szombaton jönnek haza. Fáradtak, elcsigázottak. Azt mondják, mégis megéri. Így biztos a kereset. — Előítéletek? — Vannak. — Tesznek ellenük? — Próbálunk. Néha falba ütközünk. A régi osztályszemlélet maradványai ezek. Így magyarázom. Mert mi más lehet az, amikor valaki elfelejti a származását csak azért, mert a városban más körülmények között él? öt napig „polgár”, a hatodikhetediken „osztálynélküli”. Amikor itthon vannak szinte menekülnek mindattól, ami a szülőfalura, a származásukra emlékezteti őket. — Szégyellik? — Nem tudom. — Hát? — Valahogyan másnak érzik magukat, mint az itthoniak. A gyári munkást többre tartják — magukban —, mint azt, aki a földön dolgozik. Pedig az itthoniak sem „parasztok” a szó eredeti, ősi értelmében. Ók a jövőben számolnak, nem apjuk, egykori néhány holdját tekintik , tulajdonuknak, hanem a közös határt, karók nélkül. Nem parasztok — munkások. Mezőgazdasági munkások. — És a jövő? — Nem üres beszéd, ha azt mondom: biztató. A közös vagyon évről évre gyarapodik. A faluban tavaly két fiatal család épített magának új otthont, tavasszal hárman kezdenek hozzá. És azután még többen... így kell lennie. Minden harmadik házban van televízió, szombatonként már egy-egy ingázót is sikerül elcsalni a KISZ-rendezvényekre. Hamarosan „jobb belátásra” térnek. Ahol pedig fiatalok vannak, ott akad munkáskéz is, azzal meg több pénz jár. Az általánosban most 28 végzős van. Közülük nyolcán középiskolába, öten ipari tanulónak mennek, tizenöten mezőgazdasági szakmában tanulnak tovább. Ok az utánpótlás és — a garancia. Somfai Péter ZWWWWWVNAAAA/WWWSA/WWWWVWVVWVVVWVVWVAM^^WW^^^WVAW/S/VVVVVWIAAAÄMA^^ NAPMINK IFJÚSÁGA Hosszú hajú gondolatok Fiatal technika, fiatal mestere. (MTI foto — Járai Rudolf felvétele) Zrí van. Belépek az ajtón, •már érzem: sötét balhészag úszik a levegőben. A szoba, mint egy Munká- esy-kép: tiszta siralomház. Anyám a sarokban ül és maga elé mered. Az öreg — apám fedőneve ez —, a cserépkályhát támogatja. És csend van. Csend, nálunk, ahol emberemlékézet óta mindig beszélt a családnak legalább az egyik fele. Mi a halvány búbánat történhetett? Megpróbálom felmérni u harci helyzetet. Provokálok. Kisportolt mozdulat és a táskám hat méteres légiül után a díványon landol. Semmi... Meg serp rezzen, pedig máskor! Még a levegőben a cucc, amikor anyám már rákezdi: „Hányszor megmondtam ...” Akvárium. Ez az öreg hobbyja, több- rendbeli nehézsúlyú pofonokat kaptam már érte. Ceruzával ütögetem az oldalát, ijesztgetem a nokedli alakú vízi szörnyszülötteket. Az öregre sandítok; fásultan rámnéz, de egy árva szava sincsen. Világos ügy. Ttt végzetes dolgok történtek... Beódalgok a szobámba, és «*- egy pillanat alatt megvi- táfpsodik minden. Plezúr! Az A nevelés diadala öcsém. Hát persze, hogy miatta tört ki a balhé. Csak rá kell nézni: a képén 8—10 rettentő atyai pofon pontos tenyérlenyomata, a füle, mint a frissen klopfolt borjúszelet, a szeme körül nagyvonalúan elmázolt koszcsíkok ... Es bőg. Ül a szoba közepén, a szebbik rongyszö- nyegen és olyan hangokat ad ki, mint aki már kizárólag búcsúzásképp bukkant csak fel a Duna fenekéről. Mellette, a földön ellenőrzökönyve. Belenézek. A látvány minden várakozásomat felülmúlja: nyolc darab egyes, takarosán egymás mellé húzogatva. Oroszból. Másfajta jegy elvétve sincs: Plezúr, meghökkentően egyenletes teljesítményt nyújtott ebben a szezonban... A fenyőerdő mellett az öreg névjegyei. Nyolc abszolút tehetségtelen hamisítvány Plezúr férfiat- lan gyöngybetűiből összetákolva. Lapozok vagy kettőt: „A szülői értekezletre tüzelő- szállítás és hőemelkedés miatt nem jöhettem el. Tisztelettel ...” és alatta a kilences számú okirathamisítás .. .> Hm. Ez így együtt, költői túlzásnak is enyhén szólva meredek. Ugyanis központi fűtésünk van. Plezúr úgy néz rám az ünneplő szőnyegről, mint egy ártatlanul máglyára küldött huszita. Várja a felmentést. A vacsoránál ismét ez a süketnéma csend. A Nagyi szótlanul hordja a konyhából a vacsorát, de egy óvatlan pillanatban vigasztalóan megsimogatja kedvenc Ple- zurkája fejét. Villámgyors bokánrúgással azonnal ellensúlyozom a dolgot — a szívem szakadna meg, ha a részvéttüntetéstől elbízná magát a gyerek. Nem vitás: Plezúrt tankezelésben kell részesíteni. De kinek? A családban messze én vagyok az egyetlen, aki valaha is közelebbi kapcsolatba került a velikij poét, Alekszandr Szergejevics Puskin anyanyelvével. Ráadásul én sem vagyok az a kimondott műfordítói alkat: a III. c-ben mondjuk az első 34 között lehetek. Mindegy. Akkor is nekem kell megtennem. Szó nélkül a hónom alá kapom, nyomás tanulmányútra a kisszobába. Már az oktatás ötödik másodpercében megszületik tanári pályafutásom első nagy felfedezése: Plezúr, még a nagybetűket is csak óvatos saccolgatással különbözteti meg. Kicsit megnoszogatom a fantáziáját. Röpke másfél óra, és kezdi kapisgálni az olvasást, újabb két félidő és halvány sejtelmei támadnak az igeragozás viselt dolgairól, majd mire a tv-híradó második kiadása is lemegy, mint egy válogatott törpepapagály úgy fújja a „jó csitájú, tü csitá- jes”-t. Viszont egyre laposabbakat pislog azokkal az ártatlan, aláíráshamisító nefelejcskék szemecskéivel. Ha nem vigyázok itt alszik el a többes szám kellős közepén! Éjfél. „Gyenge I irmas, erős kettes ...” osztályozom le „és ha mától kezdve szálfát termelsz, ajánlom, bujdokolj el”. Kimerültén zuhanok az ágyba, de valahogy mégsem tudok elaludni. Valami laza, jóleső érzés ömlik el bennem, olyasmi, mint amikor az osztály az én mesterhármasommal nyeri meg a nagyfejü IV. cések elleni örökrangadót. — puskás — KÜLÖNÖS módon szinte valamennyien csak végletekben tudunk gondolkodni, ha az ifjúságról esik szó. Saját sémáink szerint soroljuk be a fiatalokat, legtöbbjüket a két pólusba: veszélyeztetett, kallódó fiatalok, illetve a céljaiban, életmódjában rendkívül értékes „elit” közé. Ha ezt a skálát színesíteni akarjuk, akkor kerül szóba a beat-hangver- senyek jól öltözött, értékeit rejtegető ifjú közönsége. Számtalan módját sorolták fel a fiatalok társadalmának peremén élő ún. veszélyeztetett gyermekek védelmének. Az otthon kitaszítottjainak többségét az állam veszi gondjaiba. Ez azonban korántsem azonos a társadalom közös, még kevésbé önkéntes vállalkozásával. A szülők, a család felelőtlensége még csak a bizonytalan útra indítja a fiatalt, de a társadalom — ha úgy tetszik a közvélemény — taszítja lejjebb amikor a szokásait, törvényeit egyszer megszegőket újra meg újra kiveti magából. A MÁSIK VÉGLET, az ifjúságnak az a szintén szűk csoportja, amelyről szívesen beszélünk. Velük, látszólag egyszerű szót érteni. Tanulnak, dolgoznak — többet, mint annak rendje-módja szerint szükséges lenne — szabad idejükben olvasnak, színházba és hangversenyre járnak, társaságban közös gondjaikról vitáznak és önmagukkal korántsem elégedettek. Az igazi gondok akkor kezdődnek, ha megkérdezik, hogy ebben a munkában milyen szerepet szántak és milyen szerepet adnak nekik — már most. ök részt kívánnak masuknak, a mainál nagyobb hányadot a tettekből, a felelősségből, a kezdeményezésből. Mindezt azonban a masuk módián. a ma- 'mk normái szerint. Normáik nedig gyakran éles elleniben állnak a kialakultakkal Valahová e két véglet közé szokás helyezni azt a képlékeny masszát, amelyet „beat korosztálynak” titulálunk. Itt is a közgondolkodás változása segíthetne. És az, ha nemcsak egy-egy humánus — és még nem túl fáradt — „befutott”, hanem saját szervezetük, a KISZ is sorompóba állna értük. (Vajon hány gyárban, vállalatnál kérdezik meg a KISZ- titkárt, hogy kit javasol fizetésemelésre, egy-egy megürült pozíció betöltésére?) A beat-zene rajongóinak táborát jellemző ismérveket, a beat tömeghódítá- sának okait már többé-kevésbé kielemeztük. Ez azonban, a tizenévesek felméréséhez még egy „alkalmi” szociológia erejéig sem elég. Körültapogatuk sajátos közösséggé formáló hatását, a kiváltott élmény kortükrözését. Igen kevéssé tudjuk viszont, hogy milyen igényeket elégít ki most, és milyen újabb kívánalmakat támaszt majd. Hogyan módosítja a közösségformálódás új módja a hagyományosakat, milyen revíziókra kényszerülünk majd az ismeretek, élmények tolmácsolásában, ha ez a generáció színre lép? Amikor az ifjúság meg nem valósított rétegvizsgálatát, az eszmefuttatások pontosabb okkeresését kértük számon, nem felejtkeztünk el arról sem, hogy sokakat még e problémák létezésének jogosultságáról is meg kell győzni. Személyes élményeim is bizonyítják. Csak egyet idézek igazolásképpen. Truffaut csodálatos, jövőlátó filmjét, a 451 Fahren- heit-et néztem. A vásznon a karhatalom hosszú hajú fiút nyírt meg erőszakkal. Az egyik néző haneosan megjegyezte: „Ezt kellene csinálni mindegyikkel.” A férfi dühödt arca a vetítő fénykévéiébe hajolt. így jól láttam. Lehetett va°v ^hanritoc^ves. Kékesi Katalin 1970. március 29-,
