Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-22 / 69. szám

A néprajz a modem társadalomban

Irta: Ortutay Gyula akadémikus, a TIT elnöke

1 Vitára ingerlő téma: már a cím is mintha " belső ellentmondást kínálna. Évtizedekkel ezelőtt Nordenskjöld azt irta a latin-amerikai törzsi kultúrákról, hogy azok kihalóban vannak: a cserépedény kultúrát felváltja a konzervdoboz Ipari célszerűsége és az öreg mesemondót, a mitikus történetek, a törzsi hagyomány tudósát vállrándítva hagyják ott a fiatalok — nem érdeklik őket többé ezek m hagyományok. Több mint harminc éve írta meg nagy epikus költeményét Radnóti Miklós a »négerről, aki a városba ment” — kilépve a homályos törzsi múltból, hogy az ipari forradalom proletárjai közt harcoljon a felszabadulásért, a méltó emberi életért Azóta — jól tudjuk, mai nyugtalan, forrongó világunkban — csak növekedett a felszabadulásukért harcoló, s a törzsi múlt kötöttségeiből kilépni szándékozó forradalmárok száiria. A felszabadult népek száma növekszik, s nőnek problémáik: hogyan kell a hatalmat megtartani, gyakorolni, hogyan kell megszervezni ök gazdasági, művelődési módszereiket, hogyan illeszkedhetnek be a modem ipari társadalmak, a szocializmus és az imperializmus világméretű küzdelmei közé. S a még fel nem szabadult népek, néptöredékek! A gerillaharc módszereit tanulják, s nem a mágikus varázsok, mitikus történetek törvényeit — kiléptek a régi létük föltételei közül, vagy épp ki akarnak tömi közülük: mindazzal szemben,

amit a néprajz, az etnológia, a folklór kutat, eleve szembefordulnak, hiszen saját múltjukat kívánják felszámolni. Portugál-Angolában éppúgy, mint Mozambik erdőségedben, Latin-Ameri kában is, Délkelet-Ázsiában is, Bomeó szigetén, s a rejtező új-guineai—ausztráliai törzsek elzárt titkos völgyeiben. S mit mondjunk az európai, az Európán kívüli pa- raszttársadalmakról, mit mondjunk a magyar parasztság jelenkori fejlődéstörténetéről, társadalmi, kulturális törekvéseiről? Ha különböző fokozatokon keresztül is, elmaradásokkal, fejlődési ne- kiugrásokkal — ezek a paraszti társadalmak, osztályok épp most vetkőzik le végképp a múltat, erre tanít minden politikai tapasztalat, minden szociológiai, szociográfiai jellemzés. Mit keresne itt a néprajz, a folklór? Van-e a felszabadulni, kiemelkedni vágyó népek, vagy a modern ipari társadalmak körében keresnivalója?

2 A legkézenfekvőbb-; nék tűnő válasz, " mondjuk is elégszer, hogy egy tudománynak sem kell félnie, marad-e mondanivalója, különösen, ha any- nyi problémára nem felelt még, mint a néprajz. Hiszen a néprajz — világszerte —, egy sor kérdést most tesz fel először, most kísérli meg pl. matematikai módszerekkel, modell alkotásokkal megközelíteni a népköltészetet, népi vallásos, mitikus gondolkodás alapformáit. Másrészt a paraszti munka eszközeinek, tárgyalnak vizsgálata közelit a régészeti leírás és történeti összehasonlítás módszereihez: úgy vizsgáljuk majd a paraszti gazdálkodás eszközeit, munkamódszereit, ahogy a régész kutatja a többezer éves társadalmak anyagi eszközeit, építkezését, domesztikációs, földmívelő munkáját Legfeljebb nem adatik meg a néprajzi kutatónak az a szabadság, minta régésznek, mert jóval több, s többször leírt, megőrzött anyagi emlék áll rendelkezésére. Különben is a néprajz egyre több ponton érint- a régésszel, hiszen a

3.

néprajz, folklór analógiáinak a segítsége nélkül a jó régész már évtizedek óta nem boldogulhat S a folklóristának sem kell aggódnia: ha az antik irodalmak kutatói még mindig tudnak — és tudnak! — újat mondani Horn erős, Vergilius és Horatius költészetéről, az egyiptomi paraszt évezredes panaszairól, Herodotos elbeszéléseiről, a görög regény kezdeteiről — ne folytassuk a felsorolást —, akkor elég munka várhat még a népköltészet kutatóira. Hiszen a nemzeti népköltészetek benső természetét sem tártuk fel teljesen, a költői alkotás folyamatainak a titkait is alig- alig ismerjük, s olyan értelemben, ahogy a világirodalomról beszélnek már Goethe óta, csak mostanában merészel szólni egy-egy nagy tehetségű és nagyralátó fiatal, a „világ folklór” szavát és fogalmi gazdagságát kóstolgatva. Elég hát, mondogatjuk, ha az eddig gyűjtött anyagot rendszerezzük és értelmezni igyekszünk, évtizedekre való feladatot ád majd ez is. Mindez azonban csak arra válasz, hogy a kutatók nem maradnak munka nélkül, s nem felel a címben feltett kérdésre: van-e helye a néprajz adta tanulságnak, a népköltészet, népművészet kincseinek az urbanizáció, az ipari társadalmak (s akár szocialista, akár kapitalista legyen is az!), most egyre inkább kibontakozó korszakában? Vagy csak valaminő fölösleges díszítmény, egy-egy költemény fordulata, a lakás külső dísze, egy-egy belső építész, dekoratőr ötletének anyaga csupán?

Először !s azt beli mondanunk, hogy nem kell temetnünk mindennapi, gyűjtő, kérdező-kutató feladatainkat sem. Magam folldórista vagyok, ■ elég, ha arra gondolok, hogy az Unesco statisztikái szerint kb. 850 millió felnőtt analfabéta él a világon. Nyilvánvaló, hogy közöttük még az ősi szóbeli, nemze- dékről-nemzedékre hagyományozott és újraalkotott költői formák és mondanivalók élnek. S ezeknek a költészeti alkotásoknak, „élettörténetünknek” vizsgálata nemcsak arra felelhet, hogyan születik a mítosz, a mesed történet, az elbeszélés (minden regény, novella kezdete!), hanem arra is, hogyan született a homéroszi epika, hogyan a népballadák, népdalok világa. S mindennapi tapasztalatunk, hogy ma is, Budapesten is gyűjthetünk népköltészeti alkotásokat, él az öregek hagyományos előadásmódján, s csak mondjuk meg bátran: egy-egy anekdo- tizáló, tréfacsináló városi is a régi mese- tréfamondók módján adja elő történeteit, forgatja történeteit —, s az se baj, ha Háry János módján megtoldja egy vaskos hazugsággal. A paraszti prózai elbeszélők rokona ez a városi viccmester, historiázó. S ugyanígy világszerte mód van a hiedelemszerű gondolkodás adatainak feljegyzésére (néha sajnálatos városi jelenségként valósággal üzleti módon terjesztik az elmúlt évszázadok ponyva-mágiáját, a elkeveredik ez laikus, par raszti vallásos-, hiedelemképzetekkel). S a paraszti munka módszereinek, eszközeinek gyűjtésére, eleven használatának megfigyelésére is van mód.

Tehát a modern, modernné alakuló társadalmakban, szinte közöttünk, mellettünk elevenen él még a hagyomány. Pedig vagy egy évszázada temetjük. Kriza János is, Erdélyi is temette. Igaz, ez csak a hagyomány szívósságát bizonyítja, hátrálása, szerintem, kétségtelen, ha

4.

bizonyos műfajok, minit épp a tréfás elbeszélés, vicc beláthatatlan időkig elevenen él, mint száj hagy omány ozott forma.

A modern társadalmi tudat elválaszthatatlan a történeti gondolkodástól. A tudatos történelemszemlélet sajátosan egyszerre lép fel a korai természettudományos gondolkodással, hogy a kettő együtt kapjon oly kiemelt hangsúlyt Marx és Engels elméletében. Már pedig a valóságos történeti-társadalmi folyamatokat rendező szemlélet nem nélkülözheti a néprajz, az etnológia adta tapasztalatokat. Nem véletlen, hogy Marx ék a történeti fejlődés egyetemes fokozatainak felismeréséhez annyira igénybe vették koruk modem etnológiai ismereteit. Nem is lehet az emberiség őstörténetétől kiindulva az emberi lót al*'- olt, fejlődésének gazdaság rsadaími folyamatait megérteni, a kultúra kibontakozásának, megteremtésének folyamatait megérteni tudományunk általánosításai, részeredményed nélkül. Minden történeti, társadalmi elemzés csonka és elhibázott etnológiai alapok, minden esztétikai, irodalmi, művészeti munka szemlélete hibás a folklór tapasztalatai, tételei nélkül. Nem elfogultság: fundamentális tudomány a miénk.

Mindez azonban még nem a modem társadalom, legfeljebb egy-egy modem társadalom-, történelemtudomány. A néprajz és a folklór azonban visel társadalmi funkciót a modem társada- dalom, a modem kultúra eleven életében is. Emlékeztetek arra a vitára, amely a népdal élete körül forgott. Él-e még, van-e valóságos szerepe a nép évszázadok őrizte dallamainak, szövegednek? A vitában sok kérdést rosszul tettek fel, s így rosz- szul is válaszoltak rá. Nyilvánvaló, hogy ha még él is sokhelyütt a népdal, a mögötte levő, meghatározó társadalmi, kulturális háttér alapjaiban változott meg. A

5.

régi, kis törzsi, falusi közösségekben születő, alakuló népköltészet élete nem hosz- szabbítható meg, de maga a népdal maradandó, s társadalmi hatékonyságát ml magunk őrizzük. Kodály nevelő munkája révén hazánkban az oktatási elemi fokán felhangák a népdal, s erősíti az iskola, a rádió, a tv műsorainak, a vetélkedőknek sorozata — egész művelődéspolitikánk szerves részévé teszi mai modem műveltségnek a népköltészet minden értékét. (Ne térjünk ki arra, hogy ez az álláspont nem egyértelműen, nem ellentmondások nélkül alakult ki.) Ez a folyamat más-más erősségi fokon nemcsak hazánkban jellemzi a népköltészet, a népi táncok, díszítő művészeti formák felhasználását. Annyi bizonyos, egyre inkább ez lesz a népköltészet, néptánc, népművészet modem élete: az kola, a könyvkiadás, az alkalmazott művészetek használják fel, tudatosan épül bele, immár meghatározott, nem változatokban, spontán alakuló formákban — egy újabb szintézisben. Ez nem azonos a romantikus elképzelésekkel, de eleven, teljes funkció, a nemzet hagyományainak ötvöződése a születő újjal. Köztudott, nem kell róla bővebben szólni, hogy az irodalom, a zeneművészet és a képzőművészet újra meg újra merít a népköltészet alkotásaiból. Él formáival, tartalmaival egyaránt. Azt hisz- szük, ez nem kevés és nem is elhanyagolható. Mindaz, ami ebből a körből kimarad, az a tudományos feltárás és feldolgozás munkája, de anyag szintúgy beleépül a modern társadalmi tudatba, mert a történelem, a gazdaságföldrajz nem tanítható a néprajz anyaga, nélkül. Tudományunk így lesz része a korszerű társadalmi tudatnak, önismeretnek. Ha a parasztság létszáma, munkamódszerei, tulajdonviszonyai mind meg is változnak, a dolgozó osztályok történetét meghatározó szerepe éppen a mi kutatásaink révén megmarad a szocialista nemzet öntudatában.

TAMAZ CSILADZE:

Kis állomás

Messze, túl az úton szétszórt falu párállik a ködben, odafönn csillagok közt szenderegnek a nyárfák,

szemafor parázslik a töltés szélén, — vadrózsabogyó.

Kilépsz a sínekhez, vársz valakit szobormereven.

Agyúk árnyéka ilyen.

A pőre puszta fölé lebegő óriási, narancsszínű hold felizzítja a kis megálló talpalatnyi peronját.

Otthonos és fenséges az ég, akár egy pantheon, sírkövön elszórt szegfüszirmok a csillagok.

Az idő, amelyben vonatok körbe cikáznak, veled van tele, és füttyszóval és lobogókkal.

Egyszercsak fölrepesnek a sínek, és egy szitakötő kilobban, akár a gyertya.

Ezen a kis állomáson csak másodpercre

torpannak meg a mennydörgő vonatok. MIHAIL KVLTVTDZE:

(.Ballada a kaié mivé L

Megöltek tizenhétéves koromban.

A háború tűztengerébe fúltam.

A szót: szeretlek — épp hogy megtanultam, de kimondani már nem volt időm

Barátaim mind százfelé eredtek.

Futtában intettem csak kedvesemnek. Tizenhétéves koromban megöltek, úgy tört le életem, mint gyönge ág.

Es húsz év múlva, vagy huszonöt múlva egy őszülő ember hajol síromra, aki, ha élek, én lehettem volna.

Felé nyújtom tapogató kezem

Jaj, messze van, szédítő messzeségben.

Milyen rövid a kezem! El nem érem. Remélem, már rég nem bánkódtok értem, de rajtam ne is mosolyogjatok,

amiért ily esztelen vágy él szívemben: sóyárgok az után, ki nem lehettem Tizenhét éves koromban elestem Ki adja vissza, ami az enyém?

(Rab Zsuzsa fordítása»

A md grúz költészet két Jelentés, fiatal képviselőjét mutatjuk be egy-egy verssel. Csiladze ram a 7. egyéni hangjára az utóbbi években figyeltek fel a Szovjetunió olvasói. Mihail Kvlividze mögött majd két évtizedes költői múlt van. Az utóbbi időben új, saját utakat jár költészetében.

♦***♦•***♦♦•***•*♦*♦♦• ***• *♦♦•*♦*•♦***♦»*•***•*••

Bolgár István:

Menekülés

Kilométereken át (ötéit egymás mellett az autóban

szótlanul. A sofőr alacsony, mökány, rövidlátó kisember — úgy tűnt peckesen ült a volán mellett. Ki kellett húznia magát, hogy kellő kilátása legyen a Volgából. Csaknem negyven éve ült már a volán mellett. Csak egyszer hiányzott, amikor fia öngyilkos lett. Akkor vett ki három nap rendkívüli szabadságot. Mikor a temetés után isimét munkába állt, még szótlanabb lett. A köszönésen kívül alig szólt egy szót

Utasa mellette ült. Jó néhány éve ismerte a zárkózott . természetű embert, ö maga is ritkabeszédű volt, s így nem esett nehezére a gépkocsivezető szokása.

A sofőr figyelmét teljesen lekötötte a vezetés, az utas élvezte a szinte nyárias október szépségeit.

Győrnél hangzott el az első hosszabb párbeszéd. Az utas törte meg a csendet:

— Uram, megiszunk valahol egy kávét?

fc- Hol?

— Ahol gondolja.

Kávézás után rótták tovább az utat, Sopron irányába. A város előtt húsz kilométerrel a gépkocsivezető váratlanul megszólalt.

— Most meghallgathatjuk a híreket

Azzal kinyitotta a rádiót és elővette két lottócéduláját. A tíz kereszttel megjelölt két szelvényen összesen két találata volt. Természetesen egy-egy a két. cédulán.

—- Ilyen az én szerencsém — mondta, s fejével haragosan kiintett a Sopron környéki tájra

Utasa megértőén bólintott. A jelzőtáblákon már a Fertő-tó előtti községek neveit olvashatták.

— Itt zajlott le az én nagy kalandom — kezdte a sofőr. — A háború utolsó hónapjaiban Sopron környékére telepítették az egyik benzin- és olajraktárt. Engem küldtek le, mint sízakaszvezetőt raktárosnak. Feleségem, fiam és lányom Pesten maradt. Az első feleségem... Aztán közeledett a front, jöttek a légitámadások, a község remegett a félelemtől, mi lesz, ha a benzintartály találatot kap. Negyvennégy karácsonyán már nem volt petróleum a faluban. Jöttek hozzám az emberek, adjak

nekik, legalább karácsony estéjén égjen a lámpájuk. Mit tehettem, adtam nekik, hogy még szilveszterre is jusson.

—* Az emberek pedig elláttak abból, ami nekik is volt. Feleségemtől, gyermekeimtől nem kaptam levelet. Csak azt tudtam, hogy folyik a budapesti csata Akkor bizony kellett a pálinka, bár sem előtte, sem utána két ded bornál többet nem ittam. De akkor úgy éreztem, összeroskadok az aggodalom súlya alatt. Mennyire vártam, hátha felbukkan egy ismerős, aki hírt hoz családomról. De nem volt szerencsém akkor se. Itt, özönlött a nép a nyugati határ felé, biztos volt közöttük ismerős, nem is egy. Valahogy azonban nem sikerült találkoznom velük.

— Szinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó környéki falucska, a háború sivárságában, később azután légvédelmi ágyúkat telepítettek ide. Innen próbálták védeni Sopron légterét, ott rendezte be székhelyét a nyilas kormány. Pokollá vált az élet. A nyilasok egyre-másra razr ziáztak, keresték a katonaszökevényeket, akkor már fegyverbe szólították a leventéket, meg a 60 éves férfiakat is. Az anyák, feleségek állandó készültségben voltak, hogy idején elbújtassák a fiukat, férjüket.

— Aztán elérkezett az én órám is. Megérkezett a parancs: a raktárt kitelepítették Ausztriába. Döntenem kellett, megyek, vagy maradok? Elegem volt az egészből, úgy határoztam, hazamegyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak ciyil ruhát, átöltöztem, de a pisztolyomat, meg néhány kézigránátot magamnál tartottam. Elhatároztam, nem kerülök élve a nyilasok kezére, láttam néhány szerencsétlen kiskatonát megkínoz- va, felakasztva.

— A kiürítés előtt két nappal az esti szürkületben indultam el. Nem Nyugatnak, hanem Keletnek. A váltamra vettem egy gereblyét. hogy azt higgyék, helybeli gazda vagyok. Csak valahogy átjussak a fronton — fohászkodtam magamban. Éjszaka egy elhagyatott csőszkunyhóra bukkantam, de amikor beléptem, bizony majd meghaltam ijedtemben. Mint a kísértetek, négv-ö* árny, imbolygott előttem. Ahogy beléptem, körűivé*!«*, mint az útonállók, csak csendben, szó nélkül. Egy csattanáét hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, rogy sorstársakra találtam, ók is haza akarnak jutni a vonton ét. A3 volt az az erdő — ist jobbíelé, — vala-