Népújság, 1970. március (21. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-15 / 63. szám
ojTuKtaßm^M&ytszét László Anna: Féiíipázbeszéd, iéríilogika v rflfeedvű napfény locsolja be aDuna-par- H kerthelyiséget. Tatár Béla kétségbeesetten kavarja feketéjét, el is felejtkezik róla, nem is tudja, mit csinál Hala kócos, nyakkendője félrecsúszott, zilált. Az utcán arca megy régi barátja, Gyu- lányi Ferenc, s Tatár bor- aoltsága, meg monoton, gépi mozdulatai láttán, messziről to megsejti, hogy valami nincs rendben. Besiet a kert- helyiségbe. Tatár felcsillan, éve ts lehet, hogy nem találkoztak. Aztán mindjárt visszasüllyed • szenvedésbe. — Baj van nálad, Béla? — Baj? Miért lenne?! — Valahogy más vagyis M érzed magad? — Kitünően. — fis Iza? — Róla pillanatnyilag, meg • kővetkező ötven évben ■«m tudlak tájékoztatni. Elváltunk. Gyulányi megdöbben, fis megzavarodik. Mi a helyes szó, a halkan együttérző szó ilyenkor? — Hát... hát ez váratlanul ért... fis szomorú... Ahogy ismerlek: megviselt téged. — Nem múlt időben. A*- éta egyfolytában megvisel. _ Bizony, rólatok art h itte az ember: együtt, amíg éltek... Nagyon egymáshoz tartoztatok. — Látszatra! A világ előtt igyekeztünk. Gyűlölöm a hazugságot, de ez a hazugság értékesebb... nemesebb* mintha a többiek orra elé dobáltuk volna a szennyest Otthon aztán) Egyik pocsék veszekedés a másik után. Düh, értetlenség, vádaskodás... Évek és évek óta. Ezt úgysem lehet bírni a végtelenségig. Mindenképpen el kellett volna válnunk. Arra az egyrp lennék kíváncsi: az új férj vajon hogyan viseli d Iza természetét — Férjhez ment? — Férjhez. — Kihez? E gy példátlanul sötét alakhoz. Egy nullához. A női agyakból menthetetlenül hiányzik a logika. Emiatt a következetesség is. Iza örökké az igényességét hangsúlyozta, akárkiről, akármiről volt szó. A választékosságát! Aztán egy olyan senki karjába szédült, amilyenhez hasonló alig futkos Nagy-Budapest területén. — Mi a foglalkozása? — Építészmérnök. — Már azt hittem: zsebmetsző. — A legjobbkor gúnyolódsz! — Dehogy gúnyolódom. Csak érdekel: miért, miben senki? — Mindenben. Egészében. Izig-vérig az. Még a külseje is... — Találkoztatok? — Majd éppen! Egyszer, mialatt Iza fürdött, kivettem a retiküljéből a bajnok fényképét. Ez már a vége felé történt, akkor már sejtettem, hogy magánál melengeti a fotóját — És milyen a külseje? — Nézd... az nem lenne ízléses, hogy én taglaljam. Nekem la megvannak a magam hibát nem tagadom, tudatos és nyűt ember vagyok. De egyet sohasem követtem eL Izléssértést még soha. — Te, Béla.;: attól félek, hogy még most is vetélytár- sadnak érzed azt az építészt Pedig, ha sajnos lezárult... Bele kellene nyugodni. — Kitűnő vetélytárs, pompás viadal! ö állig felfegyverkezve, én fegyvertelenül. Meztelenül! — Nem értem, mire gondolsz. Mivel fegyverkezett Ml — Tudással! Énrólam! Az asszonyok legfélelmetesebb éa legsilányabb tulajdonsága. Hogy kifecsegnek az égvilágon mindent Képtelenek diszkréten kezelni..: G yulányi feszeng. Ügy látszik, valami politikai vonatkozású titok lappang Tatár kürül... Kínos. Minél előbb el kellene füstölni... Ügy is dolga van, nem számolt ezzel a beszélgetéssel. Mégsem ugorhat feL Óvatoskodik: — Persze, a te állásod exponált... — Az állásomnak semmi köze... — Mert hogy mondtad: képtelenek diszkréten kezelni... — A legbenső magánügyeinket! Nekem Iza nem mesélt arról a nyikhajróL Eleinte rejtegette, később martuk egymást. De akivel jóban. van! Annak aztán kitálal! Nem birom a gondolatot^ — gyötrődő vonások árko-1 sódnak az arcára — nem bí-1 rom, hogy itt garázdálkodik^ a városban egy vadidegen | féreg, aki a legintimebbet is ^ tudja rólam. Gyulányi még kínosabban^ érzi magát Nem mer Tatár ^ szemébe nézni. Így nyilván-1 való... Iza is ezért hagyta ott... Szegény Bélán látszik^ is a kimerültség... Elfő-^ gyott a férfiereje... Csákéi már búcsúzhatna... Vigasz-1 talja barátját: — Nem, Bélám, ettől ne| tarts. Iza mégsem közönsé- ^ ges, durvalelkű asszony. Er-| ről nem beszél. ■— Aprólékosan, Ferikém, | aprólékosan! Az első margit- ^ szigeti randevúnktól kezdve,^ amikor fiatalok voltunk és| részegen boldogok... Az el-^ ső margitszigeti estétől kezd-1 ve, az utolsó ölelkezésünkig^ elsorol ő mindent — Kihúz-1 za magát, kérkedő, kevély- ^ kedd mosoly ül az arcára.^ —> Még az sem gátolja, hogy ^ ezzel esetleg kisebbségi ér- ^ zést olt abba a nagyszerű^ urába Mert mi veszekedj tünk, vagdalkoztunk... vi-1 lágosban... De ha leoltot- ^ tűk a villanyt! § S zünet. Gyulányi vég-^ képp nem tudja, mit^ higgyen. Szerencsére hozzák ^ a kávéját, azzal foglalkoz- ^ hat Tatár folytatja: — Ha leoltottuk a villanyt, 5 semmi nem volt érvényes.: Csak az én kiapadhatatlan . fcnramagnrol — Amennyiben Iza hízelgőt mesél rólad, az miért olyan nagy baj? — Mert akkor a múltat is elveszítem — ismét meggörnyed, ismét szenved. — Akkor semmi se az enyém, ami valaha történt közöttünk. — Szeretnélek tartósan megnyugtatni, Béla. De a szavak szegényesek ilyenkor. Mennem is muszáj, várnak. Fizetek! Nem jön a pincér. Némán ülnek. Gyulányi csak azért jegyzi meg, hogy mondjon valamit: — A mi vállalatunk kapcsolatban áll építészekkel. Jó néhányat ismerek közülük. — Igen?! — kiált fel Tatár mohón. — Akkor talán őt is ismered! Mirosin Gézának hívják. Gyulányi art remélte, mára végzett a sorozatos megdöbbenéssel. Most ismét! —- Béla, bocsáss meg. Nem hittem... Gondoltam: ebben a helyzetben túlzoL Mirosin véletlenül csakugyan... No, utolsó csibész. Sötét lakásügyeket bonyolít Kiszedi az építtetők pénzét aztán... Tatár felugrik: —- Rágalom! A szomszéd asztaloknál figyelni kezdik őket — Halkabban! És ülj le! Sajnálom, hogy így van, de biztos. Sokaktól hallottam. M l az, hogy sokaktól?! A sok, az egy. Aki fülbe súgja a rágalmat A többiek aztán szajkózzák, terjesztik. — Honnan tudod, hogy így van? — Iza nem megy feleségül lakásüzérhez! Csalóhoz! Az ő morális igényességével! BŐSZ JENŐ: Külváros Fáradt férfiak Acsorognak február hidegében, mint elázott villanypóznák az úton, — fagyott fák zúzmaráé vállaira dőlve lapul az éjszaka. Szenes kocsi lódul, kormos sár locsog az úton, s mint szívemben a szó, nehezül az égen a tél. — Mi sodor közétek engem s naponta sárba taszít, és fölemel újra; mi ez a Mérce, hová az elbukó is megsebzett arcát igazítja? Miféle öncsalatások s bizonyosságok különös keveréke oldja fel, ami fáj, ami kétség, hogy már az ember boldogan csalódik, míg összerakja önmagában is álmodott menedékét7. Miféle furcsa törvényszerűség érlelte bennem parázzsá hiányod, rongyoktól indult szigorú népség, korommal s könnyel áldottl Tudod, hogy sosem ellenedre szóltam, salakon hajtó meggyfa, leégett rózsabokor, úgy éltem mégis, félreállva mindig, mint aki csalt, de nem tudja, kiért s nem tudja, mikor. — Kitárom ablakom: arcomba vág a szél, a külvárosi éle* — szenes kocsi lódul, kormos sár locsog a kerítésnek; és visszatér, mint decemberi felhők terhével évenként a tél is, szobámba, ami újra meg újra igaznak megőriz. — fBozó Sva illusztrációja) VIDOR MIKLÓS: KIHÍVÁS A keskeny, csontos arcú fiatalember ezután sem tudta volna okát adni, miért volt olyan sürgős, hogy bejussanak a végállomásnál a büfébe. Türelmetlenül, kézen fogva húzta maga után a lányt. Együtt járták meg délután a hegyet, átsétáltak az erdőn, különösen fáradtak, vagy szomjasak nem voltak. Lehetséges, hogy csupán az öröm késztette sietségre, a lendület hajtotta, ahogyan az előbb nekilódultak a lejtőknek, kergetőztek egy kicsit, s amelyikük hamarább leért, kitárt karral várta a. másikat. A hodályszerű büfé bejáratában megtorlódtak a befelé igyekvőt, s a csontos arcú fiatalember, aki szürke pepita kabátot hordott, összekapaszkodott párjával. Az áradat vitte őket, s akaratlanul arrébb sodortak egy kövérkés asszonyt. A fiatalember jókedvű volt, még rá is mosolygott. Aztán beállt a pénztár előtti sorba. Zsebében kotorászott apróért, mikor hátulról rákopogtak a vállára. Megfordult. Keményképű, zömök férfi állt mögötte. Fél szeme összehúzva, feje kissé oldalt billentve. Semmi jót nem ígért a tekintete. — Mit lökdösi a feleségemet? A fiatalember előtt nem állt már senki. — Tessék kérni — sürgette a pénztárosnő. Két tűz között egy másodpercre megzavarodott, aztán gyorsan megváltotta a blokkot. Mielőtt ellépett volna, hátulról megfogták a könyökét. — Ne siessen úgy! A lány az üveges pultnál nézelődött a megtöppedt húspogácsák, s a fonnyadó kolbászadagok közt. Észre sem vette a jelenetet. — Azt kérdeztem, mit huligánkodik itt? — fordította szembe a fiatalembert a mellé szegődött férfi. Valamivel alacsonyabb volt, idősebb is nála. S a hangja fenyegető. — Lesz szives elengedni — mondta idegesen a fiatalember, s elharapva utánamormolta: — nagyon sajnálom, ha meglöktem valakit... A másik elmosolyodott. Mintha bunkót forgatna arca előtt. — De még mennyire megsajnálod, te csibész. — Egy pillanatra sem eresztette el a markába kaparintott könyököt. Taszított rajta egy kicsit A fiatalember egyszeriben megértette, hogy a vadonba került, a napfényes délutáni kirándulás végpontjára.' Minden ezért a pillanatért történt Mikor a dombtetőn, a kilátó korlátjának dőlve átfogta a lány vállát ez az ismeretlen már valahol a háta mögött járt, hogy elérje* belekössön, megalázza. Könnyedén bólintott, mint aki beletalált szerepébe, meg sem próbál kibújni alóla. — Tehát mit akar? A lány most feléjük fordult a pulttól Szavukat nem érthette a tömegben, de ahogy szemben álltak, átvillant rajta az Ijedtség. Kialakulatlanul fiatal arca olyan védtelenné vált mintha öltözködés közben nyitnának rá. — Most nem ugrálsz, mi? — rekedt vastag hangja volt a férfinak. >— Hagyjon békén. Mondtam, hogy sajnálom.j. — Gyerünk! Kifelé! A fiatalember megpróbálta kiszabadítani könyökét de a másik a hóna alá nyúlt s olyan karolással szorította az ajtó felé, mint a detektív a fülön csípett zsebtolvajt — Pofa be, nem csinálunk ingyen cirkuszt! Majd odaikinn elintézzük! Ebből a marokból úgysincs szabadulás. Kezdjen el dulakodni? Félfordulattal visszanézett a pult felé. Csak a szemével kérhetett bocsánatot amiért a föl tűnés elkerülésére kénytelen angolosan távozni. Pár perc az egész, annyi csak, míg összevereti magát aztán rögtön visszatér, remélhetően a saját lábán. Még az Is átfutott rajta, milyen fura, hogy a gömböc kis nő, akit arrébb taszított, nincs sehol. Eszébe sem jutott ellenkezni. Ellazította karját s a markolás is kiengedett. A kinn ácsorgók szemével nézve akár két cimbora lépett volna ki, vasárnap déli sörözés után. — Gyerünk csak arrébb — dörmögte a zömök. Fejét még egyre elbillentve tartotta, amint mustrálta foglyát. — Itt sok a nép! A kockás kabátú fiatalember torka száraz volt, szívverése szaporázott. Az előbb a büfében ösztönei mérték csak föl az erőviszonyokat, most értelme is tudomásul vette. Utálta önmagát, amiért belekeveredett. De most már végigcsinálja. Elhaladtak a buszra várakozók mellett. Két kis bó-' dé következett, nemrég még gyümölcsöt, csokoládét árusítottak bennük. Húsz lépés még, s a tájban voltak, a betonúton túl ritkás liget kezdődött. A fiatalember oldalt sandított kísérőjére. Bal oldalt* kabátja hajtókájába szúrva zománcozott sportjelvény. — Azt mindenesetre szedje le— mondta csendesen. — Minek? — Mert szúr. A férfi elnevette magát: — A kis kacsódat félted talán? Azt hiszed, hozzáM*’ érhets".? V
