Népújság, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)

1970-02-01 / 27. szám

Megyénk az irodalomban A Vachott testvérek A múlt század negyve­nes éveinek irodal­mi életében a két Vachott testvér sajátos és emlékezetes szerepet játszott. a ] Petőfi mellett felnőtt ki­sebb' költők között máig ha­ladó szellemű, tehetséges al­kotóként emlegetjük Vachott Sándort, öccsének, Vachott (Vahot) Imrének a neve pe­dig szervesen összeforrt a reformkori magyar sajtó tör­ténetével. Mindketten tagjai voltak Kazinczy Gábor írói körének, és így Erdélyi Já­nos, Szigligeti Ede, Kuthy Lajos, a novellista Lukács Lajos és a színész Egressy Gábor mellett részesei annak a törekvésnek, amely nem­csak szélesebb körű világiro­dalmi érdeklődést mutatott, de radikális politikai maga­tartással összekapcsolta Pe­tőfit és a márciusi fiatalokat. Ennek a 30-as években in­dult fiatal nemzedéknek Kölcsey Ferenc és a polgá- rosulásért küzdő Széchenyi István volt az eszményképe, amihez a Vachott testvérek­nél Kossuth Lajos nagy tisz­telete járult, kinek közeli ro­konai is voltak. Pályájuk különböző módon alakult, de Kossuth mellett mindig hű­ségesen kitartottak. Az idősebb testvér, a költő Vachott Sándor 1S18. novem­ber 17-én született Gyöngyö­sön. A régi nemesi családból hozta magával azokat a re- formeszméket, amelyek se­gítettéit megérteni neki a nemzeti függetlenségért és polgári haladásért harcoló reformkon nemzedék célját. Eperjesen tanult, ügyvédi vizsgát is tett, de eperjesi diáktársainak, Kerényi Fri­gyesnek és Sárosi Gyulának — szintén jelentős költők — ösztönzésére versírással pró­bálkozott. Költeményei 1838- tól jelentek meg a kor leg­jelentősebb irodalmi folyó­iratában, az Athenaeumban. Tagja volt a Kisfaludy Tár­saságnak és az Akadémiá­nak, verseit 1846-ban adta ki Pesten. 1843-ban feleségül vette a később gyermek- és ifjúsági íróként ismert Csapó Máriát, akinek korán elhúnyt húga irodalmunk egyik leg­szebb versciklusának megírá­sára ösztönözte Petőfit (Cip­ruslombok Etelke sírjáról). V versében, amelyben a pátri­árkáiig nemesi életről szól) vagy az erősebb indulat. Ez utóbbira a forradalom bu­kása után írott szenvedélyes hangú versei utalnak, ame­lyek már címűkkel is jelzik szándékukat (pl. Emléklapra, Gyászdal, Szótlan ország stb.). Hazafias szándékairól vallanak a Kisfaludy Társa­ságban székfoglalóként felol­vasott A külföld rabja című verse, a Kölcseyről és Ka­tona Józsefről írott epigram­mái is. Fogságában írta a Magányos börtönömben cí­mű költeményét, amely a megtört lelkű ember vágyait talán a legszebben fejezi ki. Kései lírájából kiemelkedik az Amerikába távozó Keré­nyi Frigyest búcsúztató Egy ifjúnak, ki messze útra kelt című vers°. Líráiénak han­gulatát jól érzékelteti az 1840-ból való Esdeklés egyet­len versszaka: Midőn először mondád, hogy szeretsz Éltemhez újabb éltet nyertem én: Két életem van, mindkettő tiéd, Ha halni kell, csak a halál enyém — Vachott lírája közvetlen melegségével és őszinteségé­vel tűnik ki, vallomásainak szépsége tehetségének erejé­ről tanúskodik. Költői élet­műve Bajza tanítványának mutatja, de egy-két versében a Vörösmartyval és Petőfivel való rokonság is megfigyel­hető. Egyetlen nagyobb köl­tői vállalkozását is ismerjük, 1847-ben Báthory Erzsébet címmel két énekes „történe­ti beszélyt”” irt. A ' achott Sándor az 1843—44. évi po­zsonyi országgyűlé­sen találkozott Petőfivel, akit pénzzel is támogatott. A sza­badságharc és forradalom alatt Kossuth Lajos titkára volt, majd a világosi tragé­dia után nagyréttel birtokán húzódott meg. A forradalom alatti szereplése miatt, és amiért költő társát, barátját, Sárosi Gyulát rejtegette, el­fogták és bebörtönözték. Az Üj épület magánzárkájában kedélybeteg lett és kiszaba­dulása után megbomlott el­mével élt 1861. áprilig 9-én bekövetkezett haláláig. Életé­nek tragédiája az elbukott szabadság sorsával kapcsoló­dott össze. Érzelmes alkatú egyéniség volt, költészete is a korabe­li divatos érzelmes költői stílust követte, bár szeren­csésen elkerülte a tehetség­telenebbekre jellemző szen­velgést. Szelíd, elégikus han­gulat uralkodik verseiben, amit csak ritkán tör át az irónia (pl. Az őstelek című ta) nagyon ellentmondásos tevékenységgel tűnt ki. Tag­ja volt Kazinczy Gábor ha­ladó szellemű körének, Henszlmann, Bajza és Szig­ligeti mellett ő volt a leg­szorgalmasabb sürgetőj» az eredeti nemzeti drámának. Kossuth mellett mindvégig kitartott, egv időben segítet­te Petőfit és értékes tanul­mányt írt a Bánk bánról. Ugyanakkor sokat átvett Gvadányi népies magyarko­dásából, egyfajta rosszízű parlagi nacionalizmus is jel­lemezte. Szerkesztői munká­jában meglehetősen kicsinyes volt. egy időben szembeke­rült Petőfivel és az Életké­pek köré tömörülő fiatalok­kal. írói tevékenysége rendkí­vül szerteágazó volt: írt tör­ténelmi tragédiát, a védegy­leti mozgalmat támogató vígjátékot, elbeszéléseket, útikalauzt, költő életrajzot Lisznyai Kálmánról, képes naptárt, népregáket dolgozott át, írt a szabadságharc utáni magyar emigrásokról, de ér­dekelte az építészet és a népviselet is. A február 1., vasárnap költő öccse Vachott (Vahot) Imre, aki bár kiterjedt szépírói munkásságot is folytatott, el­sősorban lapszerkesztő tevé­kenységéről ismert. 1820. február 25-én született Gyön­gyösön, s bátyjához hasonló­an ő is az eperjesi diákos- kodás idején az iskolai nyelvművelő társaságban is­merkedett a nyelvtudomány­nyal és az irodalommal. Ügyvédnek készült ő is, de már 1838-ban — pesti jog- gyakorlata idején — megírta a Zách nemzetség című tör­ténelmi tragédiáját, amely csak jóval később került be­mutatásra. 1841-től írásai a kor tekintélyes kiadványai­ban, az Athenaeumban, a Fi- gyelmezőben és a Garay Já­nos által Indított Regélő Pes­ti Divatlapban jelentek meg Kossuth Pesti Hírlapjában vezette az újdonságok, vala­mint a művészet és irodalom rovatát. 1844-ben kiadta és 1848. júniusáig szerkesztette a negyvenes évek egyik legje­lentősebb sajtóorgánumát, a Pesti Divatlapot, amelynél segédszerkesztőként Petőfit vette magához. Lapját a kö zépnemesi liberális mozga lom támogatására használta fel, számos irodalmi vita résztvevője volt. (1845-ben az! arisztokratákat támogató Honderű szerkesztőjével még párbajt is vívott.) A szabad­ságharc bukása után kü’ön- böző újságoknál tevékenyke­dett (1856: Budapesti Vissz­hang; 1857—1862: Napkelet), s bár sokirányú . érdeklődési köre volt, az irodalmi élet-!; ben már nem játszott fontos szerepet 1879. február 11-én halt meg. Vahot Imre (a negyvenes évektől ezt a nevet hasznal­Vachott testvérek te­vékenysége elvá­laszthatatlan a for­radalom félé fejlődő reform­kori magyar irodalomtól Vachott Sándor költészete a Petőfi mellett kialakult ma­gyar líra jelentős életműve, Vahot Imre Pesti Divatlapja pedig a kor egyik legértéke­sebb szépirodalmi orgánuma volt. Életművük és tevékeny­ségük jelentősen gazdagította megyénk irodalmi hagyomá-s nyalt. Nagy Sándor SZERB ANTAL:* A menthetetlen — részlet — Peter Rarely éppen hazafelé tartott In- vemessből, a skót felföldről, amikor a lon­doni gyorsvonat étkezőkocsijában ismerős arcot pillantott meg: Tom Macleant, az írót. — Megengedi? — kérdezte Rarely, letele­pedve az író mellé. — Nem zavarom? — Dehogynem, de mennyire zavar — fe­lelte Maclean kitörő örömmel. — Éppen azért nagyon kérem, maradjon itt. Zavarjon, le­gyen olyan kedves, rendkívül lekötelez vele. Rarely kezdett megdöbbenni. Hirtelen az a gyanú villant át rajta, hogy nem ő a leg­különösebb ember a vonaton. — Tudniillik dolgozom — mondta Mac- lean, — Jegyzeteket készítek egy rádióelő­adás számára, amelyet skóciai élményeimről fogok tartani. Amíg magával beszéleik, addig legalább nem dolgozom. Uram, nem lehet ki­bírni, mennyit dolgozom, már undorodom magamtól, abszolúte undorodom. Most Skó­ciában voltam, hogy egy kicsit kipihenjem magam Kérem, egy hónapig voltam ott: az­alatt lefordítottam égy francia regényt, meg­írtam két esszét és egy novellát, nyolc elme­futtatást, a Morning Glory számára, hat könyvkritikát a Spectatornak és tíz hosszabb cikket egy készülő lexikon számára, amely­nek ez lesz a címe: Nők, gyermekek és ku­tyák az emberiség szolgálatában. De két rá­dióelőadással még el vagyok maradva. — Érdekes — tűnődött Rarely —, ért min­dig azt képzeltem, hogy egy ilyen író csak fekszik a hasán, és várja az ihletet, és aztán, ha jön az ihlet akkor ír is valamit. Hiszen magának több dolga van, mint egy magam­fajta egyszerűbb milliomosnak. — Nem tudom, mennyi dolga van egy milliomosnak, mert utálom ezt az emberfaj­tát, a jelenlévőket természetesen kivéve. De nekem annyi dolgom van, hogy azt már nem lehet kibírni. Most hallotta, miből áll a va­kációm. Képzelheti, mennyit dolgozom, mikor munkában vagyok. Évente két regényt kell szállítanom a kiadómnak, hetente három cik­ket a lapnak... és hol vannak még a könyv­kritikák, a lektori ielentések, és időnként mégis egy novellát is kell írnom, hogy meg­mutassam, hogy még művész vagyok, és va­lami kis tudományos munkát, hogy ne bu- tuljak el egészen az írásban, na és a pro­pagandacikkecskék a barátaim könyveiről és a kis megfúrások az ellenségeim könyvei­ről... kérem, számítsa ki. — Rémes. Hogy győzi? Mikor ír? — Inkább azt kérdezze, hogy mikor nem írok. írással alszom el, írással ébredek. Ál­momban tovább gondolkozom hősnőm sorsán, — És mikor él maga? — *Soha. Nincs időm sportolni, és nine» időm a szerelemhez. Évek óta csak olyan nőkkel beszéltem, akik kéziratot hoztak, és higgye el, nem ezek a legrokonszenvesebbek nekem. De ez még nem volna baj, A baj az, hogy nem jutok az olvasáshoz. — De hiszen könyvkritikákról és lektori jelentésekről beszélt. Csak el kell olvasni azokat a könyveket... — Igen, uram. rengeteget olvasok, napon­ta hat-hét órát. De csak olyan könyveket* amiket a szerkesztők és a kiadók küldenek a' nyakamra, vagy amire szükségem van vala­melyik írásomhoz. Tudja, szeretnék mái- egy könyvet teljesen ok nélkül elolvasni. Égy könyvet, aminek semmi hasznát nem veszem. Például Andersen meseit. Évek: óta vágyódom a Csúnya Kis Kacsa története után, és nem jutok hozzá. Rarely elmélázott, majd így szólt: / — Mi az ördögnek dolgozik ennyit? — Hogy megéljek, kedves jó uram, kizá­rólag azért. Persze maga azt nem tudja, hogy az embernek meg is kell élnie; magánál aa szinte automatikusan megy. Nem vagyok népszerű író, írásaim nem alkalmasak arra, hogy filmet készítsenek belőlük, az agyam még nincs annyira megtámadva, hogy szín­darabot tudnék írni, szürke irodalmi kéz­műves vagyok, és reggeltől estig kell dolgoz­nom, hogy meg tudjak élni. — Ne haragudjék egy tolakodó kérdésért: mennyit keres? — Öt-hatszáz fontot egy évben. — Micsoda? Ennyi munkával? Hisz ez rettenetes. Meghasad a szívem magáért, pedig maga nincs is kiveszőben, mint a dudások. — Előbb-utóbb én is kiveszek, ez nem embernek való, amit én csinálok, — Ide hallgasson, Maclean, volna egy ajánlatom. Fizetek magának évente ezer fon­tot. Kérem, ne ugráljon. Persze nem adom ingyen. Ellenszolgáltatásul azt kérem ma­gától, hogy mától fogva ne írjon többet egy sort sem. Elfogadja az ajánlatot? — Hogy elfogadom-e? Jó kérdés. Hát azt hiszi, ha egy jóságos angyal beröpülne az ablakon, volna szívem belerúgni? Uram, ön visszaad az életnek és az emberiségnek, ne­vét csak könnyek közt fogom tudni kiejte­ni. Uram... angyalom., mától kezdve csaik horgászni fogok. És nőknek udvarolni, akik­nél nincsen kézirat... akik nem is olvas­nak... analfabéta nőknek fogok; udvarolni. És elolvasom a Csúnya 'Kis 'Kacsát és Aquinoi Szent Tamás Summáját is. Én. leszek az első boldog író az irodalomtörténetben. Mert én nem fogok írni. ‘Huszonöt éve, 1945. január 27-én pusztí­tották el a fasiszták a kiváló írót és iro­dalomtörténészt. temetéshez nem fűlik a foga. Szótlanul ballagunk. Leg­alább kérdezni kelle valamit, de nem megy. 3. CÖQ 1. A megboldogultat vagy kétszer láttam életemben, s amikor megkaptam a táviratot, csak azt érez.em, amit egy véletlenül megpillantott temetési menet is kivált belőlem. Egy kis szorongást, s valami torz örömet, hogy tulajdon­képpen nem sok közöm az egészhez. Ha családom történetesen nem utazik külföldre, talán sohasem látom meg ezt a kukoricatáblák közé bújtatott apró temetőt. De elutaztak, s én éppen eleget éltem falun ahhoz, hogy tudjam: az életben nem bocsátanúk meg a d-iek — s emiatt az elhunyt hozzátartozói sem —, ha sen­ki sem jön el a család képviseletében, önkéntelenül az újságok protokollrovata jut az eszembe: a minisztérium képviseletében ott volt... A művirág-kereskedő úgy ajánlgatja portékáját, mint­ha gatyát árulna. „Ezt a lilát tessék, vagy inkább azt a fe­héret ott a sarokban, tetszik látni, nem azért mondom, de az egyenesen gyönyörű.” Semmi hangulatom esztétikai vitába kezdeni, kérem a fehéret. A gyönyörű fogalma ugyan egész más élmények­hez kötődik bennem, de ez a kereskedőnek természetesen tökmindegy, ő abból él, hogy mások meghalnak. És nem is rosszul. Százötven forint a nagyon mértéktartó ízléssel összeeszkábált koszorú. Lehetne háromszáz is. Ki az ördög filléreskedik ilyenkor? — Nem, nem kérek szöveget, maradjon így, ahogy van. — Dehogyis uram, így nem fair.az üzlet. A szalag benne van az árban. — Vonja le belőle. — A. azt nem lehet, kérem, így van kikalkulálva. Meg aztán kell a szalag, különben honnan tudnák, kitől van. — Azt már amúgy sem tudja meg. — Nem szegény, isten nyugasztalja. De a rokonok, kérem. Ugye először megy temetésre? A szöveg bárgyú és Ízléstelen: „Öröké fájó szívvel búcsúzik tőled szerető Bátyád” természetesen egy k-val, a „bátyád” viszont nagybetű. Ha valaki megtalálta az út- szélen, biztosan nagyot nézett. Micsoda szentségtörés egy koszorúszalagot elveszteni! A kereskedő idétlen báivigyorral az ajtóig kísér: , — Legyen szerencsénk miskor is. 4. 2. A kollégám viccel: — Látod, öregem, ez az életszínvonal! A paraszt ün­neplőben megy kapálni. A parasztbácsi tényleg ünneplőben van. Jól szabott szürke öltöny, fehér ing, nyakkendő nélkül. A kapát suta tartással a kezében viszi, egy világért sem vetné a válla—' Érzi az ünneplő és a kapa kontrasztját. — A temetésre jöttek? — Igen. — Hát csak jöjjenek velem. A többiek még a templom ban vannak. — Megkéstünk egy kicsit. — Értem én. Nem mindenki megy a templomba. A kollégám kényszeredetten velem tart. Azt még szí­vesen vállalta, hogy elhoz ide az isten háta mögé, de a A temetőben nagyon sok a dupla sírbolt: „Keresztes János 1902—1967.” Alatta: Keresztes Jánosné (Mácsik Julianna) 1913— 19 . .. Gondolom, a kőfaragó ezt is belekalkulálta az árba. Csak értesíteni kell, s néhány perc alatt odavési a hiányzó két évszámot. A mester legfeljebb 86 évre saccolja Julis néni életét. Ez kockázat. Ha netán tovább él, az első két számot is meg kell faragni. A két öregasszony rovargyűjtöménybe illene. El is tu­dom képzelni alattuk a címkét: „temetőbogarak”. Napra tudják — mondiák is — kit mikor szólított magához az Isten, milyen idő volt a temetésen, hányán jöttek el, mek­korák és milyenek voltak a koszorúk, sírt vagy csak tetette az özvegy. Továbbá: „Katót tegnap úgy megverte az ura. hogy csupa kék a meije meg a nyaka és biztosan el se mer jönni a temetésre, a Bakomé már öt hónapos terhes és a Jani­kát szerdán megint Pestre vitték egy professzorhoz ...” A részleteket tőlük hallom. A megboldogultat kétszer vitték kórházba, de hiába adott a Maris annyi pénzt, nap­lói napra csak rosszabbul tett „Éa már tudom, mi 'km

Next

/
Oldalképek
Tartalom