Népújság, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-08 / 33. szám
Mintha bagót csemegézne Görbe, cigánybanya módra, Brummog a szél: Nagyapó, hé! Nyújtsd a nyakad feszesebbre! Látom a fancsali gégéd! Nincs a garatban a lőre, Nem furulyáz ma a csutkád, Nem lötyög untalan—union— Görbe a hátad, a melled. Azt hiszed, érti az Isten, Hogy te miért, hogyan is vagy. És berezelsz, ha a tél jön? Nyújtsd ki a lábad, a kacskát, Nyisd ki szemed, ha csipás is, Fújd ki az orrodat inlcább, Hagyja szelelni agyadban Azt, ami nincs, a világot, Melyben az álom, az édes. Lopja szívedre a mézet, Hívja a szádra a csókot, Hozza az asszonyt ízek Jó zamatát, ahogy illat Terjed a nyugtalan éjben, S fújd, adagold eme ritmust: Hé, nagyapó, nagyapó, hé! Farkas András: Mintha bagót csemegézne... Brumm, ez a szemtelen este És ez a szajha szelecske Fürdeti vérben az arcom, Elpirulok, nem is értem. Mért hagyom úgy kinevetni Azt, aki én sose lennék, S válaszolok: Nagyanyám, hé! Szajha a hangod, a szózat! Látom a lábközi seprűt, Fent gyalogolsz venyigéken, ördögök ó ragya-anyja! Rázod az egyszeri rongyot, Csúfolod újra barátod, Elnevezel nagyapónak, Hogy nem is érted a lelkem — Kár letagadni, hogy értesz! Én nyakamat bevonom most. Fázik a bőröm, a gégém Fújtat, a pára szabódik — Fancsalinak titulálod Ügy, ahogy élek! Eredj hát: Más se csinálja különben! Néha bicsaklik a csutkám, És szuszogok, köhögök, mert Téved a nyelv meg a száj is. Görbe a hátam, a mellem, Mint buja macska, gubózon», Pórusaimban, a testben összeszedett melegekkel Ellened állva vonulok Esti homályban a célhoz: Lenni a kályha-melegben, Hallani csendesen ellő Szép szavak új remegéséi, Látni, amit nem a szélben Hordoz a lét, nem az este Fagyban, a hóban, a ködbe-* Nyújt a világ, berezelve, Am, amit érdemes adni, Érdemes ellopakodva Kapni azoknak, akikben Asszonyos ízek utáni Vágy zakatol, akik értik, Mit, hogyan is szabad élni — ■ Hála tenéked, idétlen, Hála, hogy engem a vénség Kis kapuján nagyapónak Gyermetegen kineveztél — Lázadok ellened, érted! És tudom azt bizonyosra. Lesz neked is temetésed, Ott leszek, ott, megígérem, Majd ha a rügy felaranylik Gallyakon, ágak egében, Napra feszülve, mosollyal, Eltemetem huhogásod: Hé, nagyanyám, nagyanyám, hé! *** ❖ ❖ FODOR JŐZSEFs Mi kell a költőnek... Ember vagy köz, és mind, kitől derült A sorsom: hogy már nem sivár robot, Mint még mikor bennem a szent lobot Másba öltem, s rá sor alig került — Míg benn senyvesztő láz dúlt. mint dűlt Betegség: óh, nyomorult állapot, Mely éhbérért Ieláncolt, mint rabot, S bármint fojtott, szép lázam sohse hűlt. Ezért hála — ember, sors, vagy egyéb Munkája — mint titkos sors közbelép Bajban) — hogy oldás termett, békítő! Mi kell a költőnek: kimondani, Amit hozott — s kis élés, és am! A legfőbb még: szabad tér és idő. KALÁSZ MARTOM Halkan, érzelmesen 1. Régi négysoros-ártérnek, szeretettel Lapul, settenkedik nyomomban, nem téveszt szem elől a bánat. Ily hűségért, kölyökkorom ban. összerugdoetam a kutyámat., 2. Dőli ég átad Dőlt ég árad a fasoron« Jön a kedvesség, fölragyog, Magányon s ily eszeveszett csöndességen könnyen kifog, Csoőr István: A VILAQOS UTCA... A két ember a kórház előtt találkozott. A kucsmás cigarettagyújtással kínlódott, mert a szél mindig lecsapta a gyufa lángját. A kalapos ember akkor lépett ki a kapun és a vihargyújtójával tüzet adott. Egy pattintás után úgy füstölt a cigaretta, mint az égő kotu. Nem indult tovább a kalapos ember, hanem rágyújtott és míg füstölt, csak ennyit mondott: — Fiam van ! A kucsmás olyan nagyot slukkolt a cigarettából, hogy a másik majdnem légüres térbe került. Kicsit megbökDél van és még mindig nincs itt az az első ember, akinek köszönhetnék: Zdrasztvujtye. Viszont egy gyerek azt újságolja, hogy a Csalogány utcában döglött fokasUk. Futok a kosárért, a konyhakésért. Hol van már az undor, amit hetekkel ezelőtt éreztünk, amikor először kanyarítottunk le egy-egy darabot a szegény, megfagyott lovakból? A Csalogány utcában vagy húszán tülekednek a húsért. Nem is jutna már, ha a szabó felesége, aki helyett kétszer én hoztam ivóvizet a Király fürdő medencéjéből, meg ne engedné, hogy az ő jussából levágjak magamnak egy darabot. Éppen elég lesz hármunknak. Futva igyekszem hazafelé és amikor a sarokra érek, a szomszéd ház előtt (ahol huszonöt év múlva a Casanova bár működik majd) meglátom a szovjet katonát. — Zdrasztvujtye! zdrasztvujtye! — kiáltom, vagy csak magamban mondogatom? Loholok felé, mint a bolond. A katona megtorpan. Fekete kucsmái, fekete bajuszú ember. Szigorúan néz rám és a géppisztolyát felém fordítja. — Davaj! Davaj! — a pisztoly csövével a kapu felé mutat. Nem értek semmit. Engedelmesen és csalódottan behúzódom a kapu mögé. Még látom, amint továbbmegy. Ennyire nem érzi meg az ember, ki a barátja? Kis híján elsírom magaim, amiért ennyire másként sikerült. mint ahogy elképzeltem, amikor meglátom a saját ; kezemben a kést. A véres konyhakést. Ezzel integettem én j az első üdvözletét. Délután a mi terünkön sorakoztatják fel a foglyokat. Néhány magyar katona. A többség sáros, viharvert német. Fegyvereket és a zsebek tartalmát a lábukhoz dobják. Most nem káromkodnak. Szépen, fegyelmezetten engedelmeskednek az orosz vezényszavaknak. Nézem a me- ; netoszlopot. Vajon a tizenkilenc éves hüppögő köztük van-e? Lett-e születésnapja? Mgr tér korlátjánál gyerekek és asszonyok beszál— Én pedig fogadok magának, hogy két- B I V három év múlva újra jár a villamos Pesten. ■ I V — Ha öt év múlva, aikkor is csoda lesz. LfJ' Üjabb fogo’ycsoport ért a térre, amikor (Hl a Duna túlsó partján, tálán éppen a Parlament felől egy hangszóró reccsenése hallatszik. alosii — gondolom — Most megszólal valaki és bejelenti, hogy itt a béke... És a recsegő hangszórón, a felrobbantott hidak és romok köré torlódott jégtáblák fölött megszólal a ,,Két kis kíváncsi kacsa” kezdetű dal. A gyerekek, az asszonyok mosolyognak. Lőrinczné . rámszól, hogy, menjek be a házba, mert hideg van. Én nem fázom. Talán ezért emlékszem úgy rá huszonöt érv múlva, «mikor már a fiam lesz csaknem velem egyidős, hogy f$b- wér 13-án sütött a nap, te a másik mellét és úgy dicsekedett: — Nekem lányom! — Friss? — Egynapos.;: — Az enyém kétórás. A nővérke megmutatta, de csak az ajtón belül... Remek kölyök, izmos, erős ... Utánam akart jönni... Ügy kellett lefogni... A kucsmás alig várta a szó végét, mert belőle is kikívánkozott a beszéd: — Délután rózsaszínű pántlikát vittem be neki. A nővérke fel is kötötte és úgy mutatta meg az anyjának. Milyenek az asszonyok! Bőgött. De mi lesz akkor holnap?! Ruhát rendeltem a kicsi lánynak a ktsz-ben. Fehéret, amiben olyan nagv piros pettyek vannak, mint egv ötforintos. Hátulgombolós, hogy rá lehessen adni... A kalapos sem állta a sarat tovább: — Kibontattam a pólyát, mert nem hittem, hogy legény ... De az... Mindene megvan ... Én focit veszek neki, valódi hármas focit, fűzőt, pumnát is hozzá... Együtt rugjuk majd a gyepen ... — Az elvtórs focista? — Nem, hanem motorszerelő ... — Akkor traktort vegyen neki... — Hogyne, egyből megenné. Éhes. mint. a farkas. Az öklét úgy gvűrte be a szájába. azt hittem, megfullad. Holnap viszek neki egy kis száraz kolbászt. Nevetett a kucsmás és belekarolt a másikba. Elindultak együtt az utcán. — A kolbász az asszonynak kell. a tej miatt... GyöngvtyúkleVest főzettem, meg töltött káposztát, mellé egy üveg tokajit, de azt visszaküldte. — Miért? — Azt mondta, hogy ilyenkor nem jó az ital, mert könnyen iszákos lesz a gyerek... Erről nem beszélt a könyv semmit... — Magának is ez az első? — Ez. Számít többre? ÄNTALFY ISTVÁN: Nem rémít engem... önmagát ámítja az ember, ha kékre festi az eget. Nem mindig kék. Az is lehet, hogy épp fekete. Csak a szemmel ne legyen baj. Látni lehet, hogy tajtékzik, miként a tenger, hadra kelve az istenekkel, rémítve az embereket. Engem nem rémít, ha az ég fekete, tajtékos, vagy ég bíborban, mint a vér. Nekem győznöm kell embersziveken. A butaság, a dőreség, ez — láthatatlan ellenem! — Egy paszulyosra, a lány mellé... ■ * — Nekem jöhet még egy lány. legyen az anyjának is cimborája. Mentek az úton. Nem látták az apró tócsáikat a járdán, a vedlett háztetőket sem, amelyről sűrű csepe- géssel ereszkedett le a hóié és az olvadó jég hátán csordogált le a vasrácsos akna kitátott szájába. A kucsmás ember hirtelen megállt, mint akit erősen mellbevágott a gondolat: — Van bicskája? — Van. — Dugóhúzós? — Az. — Idevele! Előkotorta a kalapos a bicskát, a kucsmás meg az üveget. Kihámozta a selyempapírból, a bicskával lefeszegette az ólomkalapot és belefúrt a dugóba. Kirántotta egyből és kettőjük örömébe belekottyantott az üveg is:-f Puff! — Jó hangja van. — Szereti? — Nem. — Neem? De iszik a fia egészségére? — Akár egy hordóval... — Annyi nincs, de míg az üvegben tart... Na, húzza meg! Átvette az üveget a kalapos. — Pohara nincs? — Nem hordok magammal ... Lement pohár nélkül is. Féligformán volt az üveg, amikor visszaadta a kucsmádnak. Az is meghúzta és utána úgy megerősödött a hangiuk, mint a nagyöblű trombitáé. Az utca sarkán a rendőrnek előbb csak az árnyékát látták meg, utána a sapkáját és végül a tenverét, mert úgy tartotta elébűk, hogy meg kellett állniuk. Felfogta a lámpa fényét a rendőr s^les háta és az árnyékát olyan hosszúra nyújtotta ki előttük, hogy a vé- ge_ beleakadt a kirakat rácsába. Az erősebbik hangját használta a rendőr, a szigorúi — Csendesebben, elvtársak ...! Közelebb léptek hozzá és olyan halkan, hogy senki más meg ne hallja, odasúgták a rendőrnek: — Fiam született! — Nekem lányom A rendőr megsimogatta a szakálla helyét és csak any- nyit mondott: — Hűm... — Méghozzá Gabri...! — A kislányom meg Irén- ke! A rendőr körülnézett az utcán. Nyugodt tekintetet végighordozta a járdán, a csupasz fákon és a fénylő lámpasoron. Kis kanyarí- tással visszaszaladt: — Az enyém, az elő, Sanyi... Tudják, hogy mentem akkor haza? Ne töprengjenek rajta. Megmondom, sehogy. Két cimborám vitt, ölben... — Hány családja van? — öt fiú! — Az ötödiknél hogy ment haza? — Négyen vittek! A kucsmás elnevette ma gát: — Van még sok komája? — Van, De minek kérdi? — Csak azért, mert a hatodiknál mindre szüksége lehet ... Nevettek mind a hárman és tovább indultak. A rendőr egy mellékutcán le, a két ember a hosszú, egyenes úton. a híd felé. Néhány lépés után visszafordultak és feltett hangfogóval bekiáltották az utcába: — Irénke! — Gabri! A rendőr is visszafordult és rettenetes szigorú hangon szólt. — Nem jó! Hangosabban! Nagyot ugrott a két ember és egymásba karolva körültáncolták a vasráccsal védett fát: — Irénke! — Gabri! Utána tovább mentek. A rendőr a szűk utca sikátorában a dolga után, a két ember a széles út kitaposott kövein, ahol végesvégig fényt árasztottak a lámpák.. 1OT0. február 8., vasam»# (Greskovics László rajza)
