Népújság, 1970. február (21. évfolyam, 27-50. szám)
1970-02-19 / 42. szám
Bemutató — ma: O' Neill Amerikai Elektra Az amerikai drámaírót; legnagyobbja — a Nóbel- dijas O’ Neill — színműveiben véglegesen kiélezett kan- íliklussorokat teremt, s a -.színpadra vitt összeütközések hevében írói, alkotói alapállásának tisztaságra törekvő indulatai tükröződnek. Egyik legjellegzetesebb alkotása as Amerikai Elektra, amelyben az író az antik drámák „isteni fogan tatású'’ végaetszerűségét plántálja át — felhasználva a korabeli lélektan legfrissebb eredményeit — korába. A Maimon *-salad tragikus pusztuláséi - arak, lányuk Lavinái—Elektr.; önpusztító tisztaságkeireeésé- nesk kórképe mögött a gondolkodó, alkotó porhéja sejlik. Korszerű átdolgozásban — éigilossy Judit rendezésébe!: — ezt a világhírűvé lett drámát láthatják a nézők ma «efce a Gárdonyi Géea Szán.- hássben. Kovára Mária (Christine) és Fiiztsisy Ottó (Erza Maimon). Gyöngyössé Katalin (Lavlnia) és Somló Ferenc (Seth). Szélmalomharc helyett — egyetértést MA MÄR KEVÉS község van megyénkben, ahol nemcsak irodalmi színpad, hanem színjátszó csoport is működik. Az már szinte kuriózumnak számít, ha színpadkedvelő termelőszövetkezeti tagok, gyári munkások alakítanak egy életképes gárdát, s ápolni törekszenek a népi színjátszás hagyományait. Apcon ez történt, az évekkel ezelőtt jó hírű irodalmi színpad mellett ugyanis közel egy évtizede működik a tsz-színjátszókör, melynek tagjai munkaidő után lelkesen járnak a próbákra, s évről évre bővítik repertoárjukat. Ennek hallatán bárki azt mondaná: csak örömmel lehet üdvözölni egy ilyen értékes kezdeményezést, mert a két gárda együttműködése színesebbé, sokoldalúbbá teszi ' a falu kulturális életét. Ez így igaz elvileg. Azap- ci gyakorlat azonban egészen másként fest. Együttműködés, egyetértés helyett ugyanis valóságos kulturális „háború” formálódott a kultúrház igazgatónője és a csoport tagjai között. A pillanatnyi jelek azt mutatják, hogy a villongások mind gyakoribbá válnak, s még csal: egészséges kompromisszumra sem lehet számítani. HONNAN EREDT a konfliktussorozat? Ezzel kapcsolatban mindkét fél sajátosan vélekedik. Kovács Im- réné, a kultúrház népművelés szakos igazgatónője azt bizonygatja, hogy neki, mint a községi kultúrélet vezetőjének kötelessége patronálva, a tsz-szinjátszókal még akkor is, ha hivatalosan nem is tartoznak a kultúrházhoz. Arról panaszkodott, hogy nem egy alkalommal színvonaltalan, időszerűtlen produkciókat tanult be a gárda, s ő az előadásra nem adta meg az engedélyt. A színjátszók ennek ellenére is közönség elé álltak. Az ügygyei kapcsolatban még tanácsi határozat is született, mely előírja, hogy a tsz- színjátszók csak a kultúrház igazgatójának engedélyével tanulhatnak be új darabot. Ok azonban nem adták fel a harcot. Egyenest a járási tanács művelődési osztályához fordultak, s onnan kértek és kaptak is engedélyt Putyilov levele — önmagához Kik álltaik Baszputyin mögött? Politikailag is, emberileg is ez a Raszputyin-sztori egyik legizgalmasabb kérdésé. A válasz távolról sem teljes és a fiatal szovjet történész-nemzedékre alighanem ezen a területen is sok munka vár. De a muzsik néhány leghatalmasabb patrónusát ismerjük. Személyük egy sajátos oldalról igazolja Lenin ,.A kapitalizmus fejlődése Oroszországban” című művének megállapításait. Ha a sztaree karrierjéről lefejtjük a személyi vonatkozásokat, nyersen, de vitathatatlanul megkapjuk a következő képletet: a különös muzsikot a feudális reakció dobta be a politikai porondra, de hamarosan az új, dinamikusan tért hódító erő eszköze lett — a nagytőkéé. Különös komédia Nemcsak Rubinstein és Manusz, Oroszország két legnagyobb bankára húzódott meg Raszputyin árnyékában, de a birodalom legnagyobb gyárosa is. Hogy milyen kapcsolatok fűzték a sztarecet a közismert Putyilov-művek tulajdonosához, arra álljon itt egyetlen példa. 1916 elején a forradalmi erjedés elérte a létfontosságú hadiüzemeiket is: sztrájk fenyegetett a' Putyilov-művek- ben. A gyái'os még ezt a körülményt is arra akarta kihasználni, hogy jobban profitáljon az amúgy is szinte korlátlan lehetőségeket biztosító háborús konjunktúrából. Röviden: többek között a sztrájkveszélyre és a „szükséges korszerűsítési beruházásokra” hivatkozva, peasst akart szerezni az államtól, (Folytatjuk) 131 . oisze lehet, hogy a nagy felfordulásban valamelyik házkutató asebébe került a pénz. De az is lehet, hogy valóban nem volt több — a parasztbohém egy éjszakán ezreket költött a „Rode”-ban, a „Donon”- Jtm és a többi mulatóban. Mesés vagyon? Ajz udvartól soha nem húzott rendszeres fizetést, de a cárné a sztaree minden gyermekének harmincezer rubelt adatott Az összkép Raszputyin anyagi helyzetéről: a mesés vagyoniéi keringő legendák nem bizonyultak igaznak, de kizárólag azért, mert a válóban befolyt hatalmas összegek ugyanolyan könnyen cs gyorsan mentek, ahogy jöttéik. Annyi bizonyos, hogy rajta még többet kerestek, mint amennyit ő keresett másokon. „Volt, alá tízezer rubelt fizetett — írja Maria —, hogy összehozzák apámmal. Pedig az illetőnek csak el kellett volna jönnie hozzánk”. Félreértés ne essék: ha Raszputyinnak kellett volna a pénz, nemcsak megszerzi, hanem meg is tartja. De eo- aek az embernek az anyagi X9., eahtórtók igényel nem nőttek párhuzamosan a lehetőségeivel. Azt már levezettük az előbb, hogy mindennapi szükségleteire szinte semmi kiadása nem volt. És mit akart volna még? Palotát? Ki-bejárt a Néva-parti palotákban és unta, ostorozta a „gőgös cií- rálkodást”, gyerekkora hajlékához képest ráadásul a Go- rohovája utcai lakás is kacsalábon forgott. Hatalmat? Egyetlen szavával kegyvesztetté tehette a milliomosokat. Pénzt önmagáért? Ahhoz a birodalomnak ez a legrava- szább embere túlságosan naiv és az országnak ez a leg- ramlottabb polgára túlságosan romlatlan volt. „Az élet — ú'ta Maria — egyszerűnek és gyönyörűnek tűnt a számára”. így igaz és ez teljesen független attól a szereptől, amit a szibériai objektíve játszott. Lépései nyomán botrányok sisteregtek, amihez nyúlt, ott nem nőtt fű, léte és tevékenysége meggyorsította egy halálra ítélt rezsim agóniáját — és közben ez a nagyra nőtt gyermek a tudatlanság biztonságával és kitűnő közérzetével ült Istene és cárja trónusánál. A sztaree cédulái Ha Maria újságokból olvasott fel neki, amelyek szerint a sztaree csak azoknak segít, akiken vagyonokat kereshet, legyintett: — Hagyd csak, galajribces- kám, Azoknak a szegény tinta fal aknák is meg kell élniük valahogy. Es a Gorohovája utca 64- ből szerteáramlottak Raszputyin híres cédulái. Mcszo- lov, a cári kancellária vezetője memoárjaiban így emlékezik erről: „Tulajdonképpen valamennyi papírszeletke egyforma volt. A tetején kereszt, aztán egy-két ákoim- bákam, amely szinte minden esetben így hangzott: KEDVESEM DRÁGÁM TEDD MEG NEKI GRIGORIJ. De ezek az ákom-bákomok minden ajtót megnyitottak Pé~ tervarott.” A helyesírás enyhén szólva nem tartozott a parasztkancellár legerősebb oldalai közé, írásjeleket meg egyáltalán nem használt. Az esetek jó részében még azzal sem bajlódott, hogy megcímezze a cédulát: a kérelmező majd megtalálja, kihez forduljon. Előfordult persze, hogy még ezek a varázserejű papírdarabkák sem nyitották meg a kaput az álmok birodalmába. Moszolov egyszer például nem egészen fiatal, kissé már molett hölgyet fogadott, aki kétes tisztaságú, de mélyen dekoltált ruhában nyújtotta át a muzsik céduláját. „KÖVESEM DRÁGÁM TEDD MEG NEKI JÖ ASZ- SZONY” A „jó asszony” mindössze azt kérte, hadd lehessen a pótervári operán áz príma ba- lermaja. Sásdi Sándor Nyolc hold föld című darabjának előadására. Ezt viszont a kultúrház igazgatónője tartotta sérelmesnek, mert mint mondta: ő csak a színvonal érdekében akart élni ellenőrzési jogával. Azt is elmondta, hogy bármikor szívesen engedi próbálni a csoportot, de az öntevékenyek autodidakta művészeti vezetője sosem értesíti a próbaidőpontokról, s emiatt nemegyszer adódnak összetűzések, emiatt nem egyszer fakad sértődékenység. Kovács Imréné arról beszélt, hogy ő szeretné, ha rendeződne ez a probléma, de a másik fél húzódozik az alkutól. A TSZ-SZÍNJATSZÓK vezetője keserű szavakkal panaszolta sérelmeit. Elmondta, hogy a kultúrházban elveszett egy díszletfal, amit kétheti munka során készített saját maga. Említette a legutóbbi incidenst, amikor a kultúrház gondnoka durva, lekicsinylő szavakkal „méltatta” a csoport tevékenységét. A hatvanhárom éves Kovács Imre, aki több évtizede vezeti a népi színjátszókat anélkül, hogy valahonnan ezért tiszteletdijat kapna, aki lelkesen szervez, játszik és rendez, joggal kesergett amiatt, hogy munkájukat csak gátolják, aztán a járási tanács engedélyére hivatkozott, s arról beszélt — hasonlóképpen nyilatkoztak a csoport tagjai is —. hogy a senki által nem patronált gárda tagjai munka után pontosan eljárnak minden próbára, s nemegyszer kénytelenek a tsz-irodában tartani a foglalkozásokat, mert nem tudnak bejutni a kultúrházba. Amikor a szakmai ellenőrzésről kérdeztem, láttam tekintetében a nem is leplezett idegenkedést. Ha- sonképp reagált, amikor a kiegyezés lehetőségerői beszéltem. Ez volt a gárdatagok véleménye is, összeütközések sorát idézték. ÍGY AZTÁN az apci kulturális háborúnak ma sincs, vége. A megoldásnak pedig csak egy útja lehet: abbahagyni az egymás elleni értelmetlen szélmalomharcot, s megegyezni, együttműködni. Hogy ez megtörténhessen, ahhoz mindkét félnek le kell mondania a csak- azértis-ről. Az agilis kultúr- ház-igazgatónő méltán aggódik a színvonal miatt, amaz is tény, hogy a tsz-színját- szók elfogadnák a kellő diplomáciával adagolt jobbító tanácsokat. A kultúrházban végre patrónusra lelhetne ez a lelkes gárda. Erre szükség is van, mert amit a népi színjátszók tesznek, nem mindennapi: a régmúlt hagyományait teszik élővé. Pontosságot, lelkesedést tőlük tanulhatnának a fiatalok, az irodalmi színpad tagjai is. Rá kell jönnie mindkét félnek, hogy az egymás elleni szélmalomharc felesleges ■ energiapocsékolás, az erők megosztása, míg, ha beállm a .Jegyvernyugvás”, eddig soha nem látott kulturális pezsdülés indulna meg Apcon. S es nemcsak helyi érdek. Pécsi István Muzsikáról röviden A karmester 3Irta: Gál György Sándor Alig találkoztam még kezdő hangverseny-látogatóval, aki ne kérdezte volna meg: tulajdonképpen mi a karmester feladata? Szükség van-e rá egyáltalán? A sok gyakorlott zenész nem tudná eljátszani a nyitányt, vagy szimfóniát akkor, ha a karmester lesé Iáina az emelvényről és hagyná zenészeit, hogy a maguk feje szerint muzsikáljanak? A kérdés _ annál is inkább helytálló, mert szerte a világon kísérleteztek már olyan zenekari együttessel, amely megjelent a dobogón, sikeres hangversenyt adott és a karmesternek nem volt híre- liamva sem: otthon maradt, fölöslegesnek bizonyult. Ismétlem: éppen ezért a kérdést komolyan kell venni és komolyan kell válaszolni is rá. Mindjárt elöljáróban —* a karmester nélküli zenekar munkája mögött a „próba- karmester’ fantasztikus erőfeszítése rejlik. A dirigens nélküli orkesztert egy muzsikus, egy liiváló mester hónapokig, évekig tanítja, azért, hogy zenészei végül is Képesek legyenek a nagy bravúrra és végigjátsszanak egy igényes, szimfonikus műsort, anélkül, hogy bárki is vezetné az együttest. E sorok írója tapasztalatból mondja el mindezt, mert jelen volt, midőn a Zeneművészeti Főiskola néhai kiváló tanára: Weiner Leó útjára bocsátotta a Magyar Karmesternélküli Szimfonikus Zenekart. így összegezhetjük hát: a karmester igazi munkája vagy talán legdöntőbb munkafázisa nem a nyilvános előadásra — hanem a próbákra esik. Mit csinál ezeken a próbákon a karmester? Mindenekelőtt a karmesterpálca intésével eldönti a mű tempóját, mert gondoljuk csak el, a 60 tagú zenekar valamennyi résztvevője másképp érzi, ha szabadjára hagynák, másképp is- játszana a rábízott dallamot: gyorsabban, vagy lassabban, határozottabb, ..szögletesebb” ütemezéssel, vagy lágyabban, behízelgőbben, gyengédeb- ben. Nos, a karmester mindenekelőtt itt teremt rendet. Ez azonban édeskevés. Ha előveszünk egy partitúrát (ez a zenekari mű kottája voltaképpen), azt látjuk, hogy a zenekar szólamai vagy 20 sorban helyezkednek el, E húsz kottasor közül az egyik valami lényegest közöl: vezető dallamot, uralkodó zenei gondolatot. A másik szólam alázatosan alárendeli magát, de van olyan hangszer is, amelynek játéka csak járulékos, majd azt mondhatnám: a zenei történés hátteret. hangzáskulisszáját jelzi csak. A muzsikus, aki helyet foglal a zenekarban, nem tudja eldönteni, hogy ez a szereposztás, mondjuk igy: ez a rangsor mikor tükrözi valóban a zeneszerző elképzelését. Itt is a karmesternek kell döntenie, letompítva az egyik szólamot, kiemelve a másikat, ezt úgy kezelve, mint valami fényes, ragyogó színt, amazt mint puhás meghúzódó árnyékot. A szólam, majd azt mondtam: a szerepek egyensúlya azonban szinte taktusról taktusra változik. Most a hegedűké volt a vezető hang, de íme, egy kürt vette át, az egész zenei hangulat irányítását, s a dallam máris átzökkent egy fuvola szólamába, majd ott íogócskázott a hegedűk és csellók között, hogy végül is a mennydörgés erejével hangozzék fel az össz-zenekaron. Mindezt a karmester irányítja, olyan módon, ahogy a hadvezér kormányozza csapatait, előírva és meghatározva minden mozdulatukat, hiszen az egyes katona (jelen esetben a zenész), csak a maga kis szerepét, lépését, tevékenységét látja, az egészet összefogni képtelen. A karmestert nemcsak művésze a zenekari muzsikálásnak, hanem többé-kevésbé tudósa is. Ű tudja, milyen tempó, milyen hangerő, az érzelmek, szenvedélyek milyen skálája illik egy remekműhöz, amely a XVIIÍ. században született és milyen ahhoz, ami most keletkezett, napjainkban. A karmester dönt tehát — ügy gondolom ez a legtömörebb fogalmazás — a mű előadói stílusáról. Es bár a végére hagytuk, mégis a legfontosabb szempont: a dirigens az, aki a halott, nyomtatott papirost élő zenévé váltja át. Értelmezi a művet. Behatol a zeneszerző legmélyebb, leg- elrejtettebb gondolataiba, azonosul a zeneköltővel és igyekszik felszínre hozni mindazt, amit a papiros, a hideg betű, a lélektelen kot-»* tsítp tvjíege?.
