Népújság, 1970. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-01 / 1. szám
Nincs Napóleon Nyitott kapuk a zárt osztályon Nem .szeretném, ha csalatkozna a kedves olvasó, ezeri jó előre elárulom, ne várjon endkivüli szenzációt. izgalmas percekkel sem szolgálhatok e riport során, nem találkoztam Napóleonnal, nem toppant elém Mária Terézia, am. Szent Johanna, ambsre- ket láttam, akik mintha láthatatlan púpot viselnének, amperekkel beszeljem, akik. ■nőst éppen betegek... Szomorú történetek A zárt osztály egy nagyon egyszerű kulccsal nyílik, a keiken} folyosón ajtók sora- toznak, mögöttük két-három- ágyas szobák. Látszólag olya- nok, mmt a kórház más osztályán, csak egy-két ágy köré ki feszített háló figyelmeztet: ez elmeosztály. Sorra járjuk a piciny szobákat. A betegek olvasgatnak, beszélgetnek. C endes, nyugodt a hangulat, az orvos .köszön és névén szólítja . a betegeket. Az egyik ágyról negyven év körüli nő kérdez: — Mikor mehetek haza, főorvos úr? — Legyen türelemmel, Fe- hémé, hamarosan hazamé, hét Itt' egy kilépő, menjen td holnap a városba, sétáljon ógyet. — Köszönöm, főorvos úr. Kint a folyosón: — Akit csak lehet, kiengedünk a városba sétálni, bevásárolni. A betegeknek érezniük kell, hogy bízunk bennük. A másik szobában fehér jajú néniké ül az ágyon. A főorvos kérdéseire elgondolkozva válaszol, majd kis szünetet tart, felemeli a fejét, s a jóságos nagymami arc pillanatok alatt átváltozik. — Kifelé innét! Én az isten mása ragunk! Engem senki ne háborgasson! A szomszéd ágyról egy tej felemelkedik: — Jól van, jól van, Mariska néni. Persze, hogy az, de -»zért csak csendesebben. — De én az isten mása ye- gyote... Ilyenkor jobb kijönni. — Meggyógyul még a néni. ke? Az orvos elgondolkozva válaszol: — 65 éves, és hozza még vak is. A nagyteremben húsz ágy sorakozik., közepén rögtönzött szabóműhely. Varrógép zörög, s körülötte ügyes női_ kezek öitögetr.ek, varrják, foltozzák az ágyneműt. Nézem, kutatom az arcokat, megpróbálom kiolvasni, ki mit hordoz magában. Nem jutok eredményéé. Ha másutt látom ezeket • íz arcokat, moziban, piacon, az utcán, vagy presszóban, semmi rendkívülit nem gondolok, de üt tudom, hogy mindenkinek külön története van. — Hogy érzi magát, Borissá? A varrógép- ölt még néhá-j nyal, majd egy aggódó arc néz vissz? ránk, — Köszönöm, elég jól. Most, hogy varrogatok, jobban halad az idő. — S maga, Klárika? Zúg még a füle? — Igen. És hallom a ham í'okat is. — 45 év körüli, megfáradt arcú asszony válaszol így, aztán szaporán öl- fögetni kezd. A történeteket már Mim meséli el a főorvos. — Szomorú históriáik ezek. Borisáénak —. aki gépelt — agyvérzéssel született egy gyermeke. Már hároméves, de még mindig nem tud beszélni, nem áll a lábán, etetni kell, Boriska pedig ragaszkodik a gyerekhez, nagyon szereti. Azóta búskomor. A hazánkban éüő, németajkú dolgozók életiéről, munkájáról, kulturális tevékenységéről ad átfogó képet a Magyarországi Német Dolgozók 1«**!» ja-asáe- iU tws&rtte* Veszélyes? — Csak saját magára. A búskomor hajlamos az ön- gyilkosságra. — És Klárika, aki hangokat hall? — Évekkel ezelőtt elvált tőle a férje és ő ottmaradt három gyerekkel. Valamikor gépírónő volt, aztán segédmunkás lett, munkásszállásra került, inni kezdett. Aztán az idegei felmondták a szolgalatot. Most hangokat hali. Mi igyekszünk lebeszélni ezekről a „hangokról”. — Meggyógyul? — Mi hiszünk abban, amit csinálunk. A férfi és női osztályon közel ötszáz betegünk van, havonta nyolcvanat— százat engedünk haza. Sokan meggyógyulnak, de vannak visszaesők is. kz isten mása már harmadszor van itt..». Előítéletek Baktai út. A portás, aikl az ajtóban fogad, a felszolg:Jók, akik most éppen az asztalokra tálalják az ebédet, ugyancsak betegek. Itt mindenki dolgozik, foglalatoskodik valamivel. Díszítik a falakat, csinosítják a szobákat, ágyakat, kötnek, varrnak, hímeznek. Láttam a nagy gonddal készült díszpámáikat, bármelyik üzletben vevőre találnának. A főorvos indokol»: — A munka nagyon fontos része a gyógyításnak. Ha a betegek árzik, hogy hasznos munkát végeznek, mindjárt nem is olyan betegek. Ä munkához aztán kapcsolódik a játék, a szórakozás Van rádiónk, televíziónk, filmvetítőnk, vannak különböző játékaink. sportfelszerelésünk. Miközben a főorvos magyaráz, ötven körüli asszony lép hozzánk: — Főorvos úr’ Mar háromszor írtam a gyerekeknek Miért, nem jönnek? — Én is írtam neídli. Ko- vacsné, de még nekem se mi. faszoltak. A nyílt tekintet uíntha szomorúbb lenne. — Mi baja van? — Tuladonképpw. tuti meggyógyult— Akkor miért tartják itt. miért nem mehet haza? — A mi szakmánkban nem elég csak gyógyítani, birkózni keli a társadalmi előítéletekkel is. Az az igazság, hogy az emberek többsége még ma is diliháznak tartja az elmeosztályt, a betegeket pedig oolondoknak. Betegeink nagy része előbb-utóbb meggyógyul. De ez még nem minden, mert a társadalom, a család sokszor nehezen jogadja vissza azokat, akik rö- videbb-hosszabb ideig lakói voltak a mi osztályunknak. Itt van ez az asszony. Igaz, nagyon beteg volt, de meggyógyult, nyugodtan hazaengedném. Csakhogy nincs hova mennie, a család hallani se akar róla, nem jogadják vissza. Mit csináljak, az utcára nem tehetem. — De hát ha meggyógyult?! — Nem egyedüli eset. Legalább 50 beteget engedhetnék haza nyugodt lelkiismerettel, feltéve persze, ha len- ne hová menniük és akadna megfelelő munkahely, ahol dolgozni, keresni tudnának. Mi, orvosok, hisszük a nyitott icapu elvét, betegeink többsége előtt valóban nyitva áll a visszatérés lehetősége. Csak a társadalom fogadja is be, fogadja is vissza ezeket az embereket! lOemdkratikus Szövetségének gondozásában megjelent, Deutsche Kalender. A tÖEb mint 300 oldalas, gazdagon illusztrált, ízléses kivitel: ka- Szövöipari Vállalat újszegedi rendben rögzíti az elmúlt év eseményeit és számos, érdekes olvasmányt, novellát, versei, elbeszélést tartalmaz. mm — Lehet-e védekezni az elmebaj ellen? — Bizonyos esetekben lehet. De elsősorban ! ez nem orvosi feladat. Az élet nehézségein, a lakásproblémákon, a családi drámákon, a munkahely idegőrlő légkörében mi nem tudunk segíteni. Mondok valamit: ha a kérdésre hiteles választ akar, jöjjön el pénteken délelőtt 0 órára, akkor tartják betegeink szokásos, heti csoport- értekezletünket. Mondanom sem kell, ez az eszmecsere is hozzátartozik a gyógyításhoz. Vita az őszinteségről A nagy kórteremben mint egy tanácskozáson, úgy ülnek a betegek. A beszélgetést egy doktornő vezeti. — Legutóbb abban egyeztünk meg, hogy ma az őszinteségről fogunk beszélgetni. Tessék, kinek mi a véleménye? Egy lányi — Nem mindig Jő az őszinteség. Én azt mondom, hogy néhány százalékban meg kell kerülni az igazságot. Mi lenne, ha az orvosok is nyíltan megmondanák, mi bajunk van? Jó lenne ez nekünk? Egy asszonyt — Mi nagyon jól tudjuk, mi bajunk van. Mi legalább elismerjük, hogy betegek vagyunk. Azért vagyunk itt, hogy meggyógyuljunk. Nem mi tehetünk arról, hogy idejutottunk. Ha kint, az élet hajszájában többet törődnének egymással az emberek, ha egy kicsit jobban szeretnék egymást, mindjárt kevesebb lenne a lelkibeleg. És ha az emberek tapintatosabbak lennenek... Egy másik asszony sírva ■akad, és az agyához vonul. — Jöjjön vissza. Icuka, mondja el szépen, miért sir. Én tudom, de bizonyára a 1 öbbiek is szeretnék hallani. — Eszembe jutott, hogyan néztek rám a szomszédok, amikor legutóbb néhány napra hazaengedett a főorvos úr. Szinte hallottam, amint sus- inogták: no itt van, hazaengedték a diliházból. Miért beszélnek Így az emberek? — és sír tovább. Egy húszéves babaarcú ■kislány: — Nekem az a véleményem, hogyha másoktól el- i'árjuk az őszinteséget, nekünk is őszintének kell lennünk. Én nem haragszom azokra, akik gúnyolnak minket, legfeljebb sajnálom őket. Igen, ők nagyon sajnálatra méltó embereit. Én jól érzem itt magam, sokat beszélgetek és vitatkozom is a többiekkel. Igaz, az én véleményemmel nem tudok vitatkozni, nem is szólhattok ellene, mert én már nem az vagyok, aki voltam. Én tulajdonképpen már nem vagyok. Én már meghaltam. És most, mint isten lánya élek tovább... És mondja, mondja tovább... — Hát igen — mondja kint a főorvos —, az elmebetegség nem válogat, nem kímél, társadalmi helyzetet, rangot, beosztást. És az életkorban sem válogatós. Itt van ez a Kislány. Kitűnően érettségizett, jogásznak készült, de nem vették fel, pedig kétszer is nékirugaszkodott. Két hete van itt, vizsgáljuk, figyeljük... — Persze nem mindig ilyen nagy a csend nálunk, vannak bizony súlyos esetek is. Bgy nénikét például hetekig kellett mesterségesen etetni, egy másik le akart ugrani a lépcsőről, agy harmadik pedig elbújd ősik az ápolónő elől, mert „fél, hogy megmérgezi”. Ilyenek is vannak. De gumiszobát, kényszerzub- bonyi azt ne keressen, mert az nincs. — És az a kislány meggyógyul? — Remélem, igen... liás&usa László Megjelent a Deutscher Kalender A Fotózzon a Népújságnak pályázat végeredménye: 1. Fejéi István, 40 pont. Nyereménye: 3800,— Ft- os Praktica fényképezőgép. 2. Répássy István, 35 pont Nyereménye: 2500,— Ft- os Sonar teleobjektív. 3. Molnár Gyula, 32 pont. Nyereménye: 1270,— Ft- os nagyítógép. 4. Gömbös Dezső. 31 pora 5. Adamik Miklós, 29 pont. 6. Gyöngyösi József, 26 pont A nyerteseknek gratulálunk! A nyeremények átvételének időpontjáról értesítést küldünk. Pályázatunk ezzel véget. ért. Fotózzon a Népújságnak című rovatunkkal azonban továbra is jelentkezünk. Várjuk olvasóink fényképfelvételeit, s a legjobbakat. rendszeresen közöljük. METAMORFÓZIS (Fejér István felvétele: 8 ponvi NAGTAPÄK SORSA (Répássy István felvétele: 6 pont.) —■ Mindig ilyen jókedvű? ~ Az sem lenne«jó. Egyszer mosoly, máskor komor Egyikből sincs hiány. — S most miért örül? — Mert jól megy a melódia. Most néztem meg a „gyerekeket”, megtáltosodva hajtanak. Pedig eddig is jól haladt a „szekér”. — A „gyerekek” szeretik a főnököt? — Hát ci " k Kellene megkérdezni / :tos, hogy a szelet keny.it is törnek egy darábo: Negyedik . endeje szervezi, irányítja már a 22. Állami Építőipari Vállalat Vi- sontán dolgozó szerelő „csapatát” Pászti László lakatos. A száztagú kollektíva szerint: a mester nagyszerűen érti munkáját... — Ezt azért nem kell szó szerint venni. Mert nemcsak nevetni, mókázni tudok én. hanem káromkodni is. Százan vagyunk egy csapatban, az egyik ilyen, a másik olyan, meg aztán a munka is sok. És ha valami zűr van, először aiz én arcom pirul ... — Mi nozta ide, Visoníá- ra? — A pénz, a megélhetés. Még csak 36 éves vagyok, gondoltam: hatalmas építkezés, biztosan nem sajnálják majd a forintot sem. Meg aztán megyebeli is vagyok. Hevesi, Ügy .számoltam: iné Aki vet ai arat is nen gyakrabban tudok majd hazamenni, s találkozom a családdal. De ebben alaposan melléfogtam — Miért? — Már hat hete nem voltam otthon. Egyszerűen nem jut rá idő. Éjjel-nappal dolgozunk. Itt az év vége, ki se látszunk a munkából. — Naponta hány órát dolgozik? — Nem számolom. Előfordul, hogy csak két-három órát alszom. Ilyenkor húz az ember egyet a nadrágszíjon, s úgy tesz. mintha kialudta volna magát. — A pénztárcán is meglátszik a nagy hajtás? — Határozottan. Sokat dolgozom, de van is eredménye. Mert ugye. aki vet, az arat is.-Én nagyon jól keresek. — Mennyit? — A múlt havi fizetésem pontosan 7082 forint volt. És ehhez tessék Hozzávenni, hogy végeredményben csak egy egyszerű csoportvezető, lakatosefnber vagyok. — A többiek is ilyen Jól keresnek? Ok saa panaszkodnak, A három-, négy-, ötezer nekik is megvan. — A jókedvbe akikor ez is ^lejátszik? — Természetesen. Tisztelnek, megbecsülnek bennünket. — A Pászti családban ki a pénzügyminiszter? — Teljhatalommal az asz- szony. Meg van egy 12 éves iiam is. Egyre többször „felszólal” már ő is. — Szerencsére van mire alapozni a családi költségvetést. — így van. Szépen, jód élünk. Amire szükség van, azt megvesszük. Kocsink ugyan még nincs, de más már nem nagyon hiányzik a családnak. Lehet, hogy én egy jószívű isten lábaiba kapaszkodtam, de nekem egy zokszavam sincs. De ne higgye, hogy csak a pénznek: örül az ember. Néha egy jó szó többet ér ezer forintnál. — És a közelmúltban átvett ötödik kiváló dolgozójelvény? — Én egyiket sem kértem, de valamennyinek nagyon örültem. Ez az, amit pénzzel nem lehet megfizetni. — Ha az lf)70-es esztendő csak annyi sikert, örömet hoz mint az 1969-es, elégedett lesz? *— Még a Kalapomat la megemelem. — kOOS —»
