Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)

1969-11-23 / 272. szám

LFIBINGEK RÓZSA:

Fr

Őszi hangulat

ANTALFY ISTVÁN:

Budapest,

a Népkertben

i.

Bán Ervin fordítása

Engels tér

K

orompai évek óta vágyódott az ilyen nyaralásra. Sosem hitte volna, hogy mennyi gyötrelem is zsúíolódik a kígyózó napokba. Harc a hivatallal, a privát élettel, a közélettel, az egészséggel, barátokkal, a váratlanul felbukkanó ellenfelekkel, akiket tegnap még barátoknak hitt.

Vágyódott erre a bolyongóé, céltalan és ötletszerű országjárásra. Igen, pontosan ilyennek álmodta azokban a nehéz napokban a nyaralást, mint amilyen ez volt, vagy legalábbis annak ígérkezett.

Alapjában véve: idillre vágyott. Azokra a varázslatos impressziókra, amelyek tájakon, erdőkön, mezőkön, falvakon és kis városok hangulatán át visszavarázsolják az ember szívébe azt az egyszerű jó érzést, amitől gyermekkorunk múltával lényegében örökre el kell búcsúznunk.

Szinte már az első nap végére eltűntek azok a tornyosodé problémák, amelyek zűrzavaros bábéiként emelkedtek életébe. Eltűnt látszólag a folytonos számvetés a múlttal: ..Mit tettem jól? Mit rosszul? Minek volt értelme?

S hogyan indokolom magam

előtt egy-egy tettemnek jó szándékát, mikor a siralmas eredmény semmit sem bizonyít? Milyen szigorúak az emberek ha másokról szólnak, milyen szimplán veszik ajkukra - a tisztesség, a becsületesség, a bölcsesség és a többi mérhetetlenül bonyolult fogalmat, amit valójában az ember igazán sohasem tud megfejteni, ha önmaga megítéléséről van szó. A kalauznak is van hatalma a vonaton, az elárusítónak a pult mögött. A mesterségek törvényei közé tartozik, hogy mindenki kifürkészi tevékenységének hatalmi lehetőségeit”.

Vajon Korompai azzal a hivatali hatalommal, amely a kereskedelmi életben, az ellenőri teendőkre szorítkozott, mindig úgy járt-e el, mint ahogy-an a hatalom reális mértéke azt megengedi?..;

De gyönyörűek a Bükk erdei, romantikus útjai, a váratlan tisztások, amelyekre szinte biblikusán süt rá a nap, körülvéve a bükkerdő papos fáitól. S milyen jó mindebben a természeti rengetegben bakancsban járkálni, és elmerülni abba az ezer csodába, ami minden múzeumnál százszor vonzóbban izgatja, s pihenteti a vándort. Milyen jó a csomóra kötött zsebkendőt a patak vizébe mártani, s befedni vele a felforrt koponyát; milyen jó a patak vizének íze, jobb minden alkoholnál, szinte népmeséi zamata van, amint, kristálytisztán medrét mutogatva vágtat a maga kiszabott útján!

K

orompai ahogyan lehe- veredett a fűre és az üzemi étkezdékhez szokott ínye összetalálkozott a kenyér, s a jó kolbász ízével: máris megtörtént a csoda; amely a gyerekkort idézte, a falusi házat, a fehérre meszelt tornácon a piros paprikafüzért. A kolbásznak ilyen a. varázsa. A kolbász íze é6 szaga, a lágy fokhagyma benne ilyen csodálatos varázsló, nagyobb, mint a mesék repülő szőnyege, mert szinte röpülnie sem kell vissza a múltba, s máris ott van minden, ami él, és mindenki aki élt, és lám: nem is élt hiába.

Korompai nyújtózott és azt gondolta magában: lám, ez aztán idill, a mennyei, amely kiszűri a bánatot, a betegFényképezögép vállamon.

Járom a várost, lépteim nyomán az ősz tovább oson az őszi alkony percein.

A lombok közt áthull a fény.

A parki aranyhíd alól — óh, hallom én és értem én — a köpásztor kősípja szól.

Fényképezőgép vállamon, öreg ember a fák alatt egy hullt levélért nyúl. Tudom; ez az igazi pillanat...

A sétányon át halkan koppannak lépteim azután ez a zaj is elhal beszéd se hallik madár se szól

csak az ég melléből szakad ki egy sóhaj mikor a fák fölé hajol.

. 11.

■ Ott, a szürke égbe nyúlva hatalmas platán-máglyák égnek bánatról duruzsoló, rőt-hideg őszi lánggal.

Itt, vörös levélkönnyeket sírnak a gesztenyék, mert tudják, megfékezhetetlen ez az őszi tűzvész.

\ III.

Rozsdaszínű gesztenyék alatt egy kopott pádról bámulom az őszt szürke szememben rőt színek táncát ' . a halott levelek keringve járják

egy soha nem hallott bús muzsikára

\\ \ '

\ NADJA KEHLIBAREVA (Bulgáriai:

SZERETNI FOGOM

Éljek bár két századnyi évet: mindig szeretni fogom a fehér sirályok merész riogását, a hatalmas napot, a hold ezüst vitorláját, a pairti homokot, melyre gyöngyös habok futnak,

a levegőt, mely a só s édes füge illatával tele, a hálókat, fél-pucér halászok tarka bárkáit, a felettem nyargaló szél vidám danáit — hisz ez az én hazám, békém boldog szigete.

az étlapon, elegánsan, kimér ten. — Eddig egészen normális nö voltál.

— Meghülyülök. — Edit egyre jobban összegörnyedt. — Már reggel kerülget a dili, ha végiggondolom a . napot, Laci fél nyolckor elmegy, üres a lakás, csak a szét- túrWgyneműk, a papucsok, a feketés csésze... Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled, vagy Lucával, vagy Terivel...

— A nő játék, ékszer, dísz..: Ez kell nekik, te

bolond!

A férfi odaát sört ivott; Petra kihasználta a pillanatot, gyorsan kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt.

— Hát ez az, látod, ebben tévedünk. — Edit bámult kifelé, nem figyelte sem Petrát, sem a férfit. — Játék, ékszer, dísz!... — Halkan felnevetett. — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom, hogy nem igaz, és kész! Látom!...

— Mit kiabálsz?

A férfi futólag, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet, aztán alig észrevehető kis fintort vágott. Petra megélénkült. Jóságosán Edit karjára tette a kezét, megsimogatta. — Kicsit kiborultál mostanában, nem? Valamitől. De mitől?

— Magamtól — mondta Edit. — Ülök a fodrásznál, és nezem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom, hogy csak a borravalóért. Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces, hogy "gáza Van. Nézem magam a tükörben, nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom, hogy egy kis hülye nő vagyok ..'.

— Majd elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla megvizsgál és felír valamit. Nyugi, nyugi.

— Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolygott Edit,. Aztán: —- A múltkor Térieknél találkoztam egy nővel — szólt később.

— Ismerem?

— Kit?

— Azt a nőt.

— Nem, nem ismered. En sem ismertem. Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Talán negyvenéves.

— Negyven? — Petra alig figyel Editre. A férfi, amott az cisztáinál halat evett, lassan, előkelőén, mint

egy király.

— 'A férje nagyon beteg tolt, halálosan beteg. .Benn feküdt a kórházban, nem tudták megmenteni.

— Ki volt a beteg?

— Annak a-'nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem. Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett. . Mégis akikor halt meg, amikor nem volt mellette.

A férfi még a halevés közben is tudta figyelni Petrát. ,

— Iszunk még valamit? — kérdezte Petra Edittől.

— Bs most tudod mi az a nő?

— Micsoda.

— Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot, és abba a kórházba, árrá az osztályra kérte magát, ahol a férje meghalt E.s semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog«*

L — Saörayftl-^i

— Mi szörnyű?

— önkínzás.

— Nem hiszem. — mondta Edit. — Ha láttad volna ott Teriéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem. Látnod kellett volna.

— Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt tánc is lesz, nem? Ötórai tea. Maradunk?

Szólt a pincérnek, és kért két konyakot. A férfi látta, hogy rendel, és cseppet elmosolyodott, elégedetten, «ámítóan.

— Szi/! — koccintott Petra Edittel. — Igyál, és ne lógasd az orrod. |

— Nem, most nem —-mondta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövekre, a le tőkre. Az emberekre.

ségeket, az idő múlását, s csak azt érzi ami szép s jó

volt.

Egy lompos szőrű kutya állt meg előtte. Szép volt a

szőre, s igazi szomorú kutyaszeme. Korompai kolbásszal kínálta, a kutya megette, Korompai felkelt és immár ketten indultak tovább. Egy órát bandukoltak így, némán de mégsem szótlanul, mert azért méregették egymást, ismerkedtek

A kék turistajelzés útján haladtak. A kutya megállt, s mintha ezzel a megállással jelezni akarta volna, hogy az ő útja másfelé vezet.

Koromjai elköszönt tőle, egészen úgy, ahogyan az egyik vándor a másiktól, de a kutya kettőt vakkantott, ami kétségtelenül hívogató szó volt, mintha mondta volna: — Arra gyere, amerre én, s ne félj. jó helyre viszlek. Egymásba botlott ismét tekintetük és Korompainak eszébe jutott az a. régi Bodri kutya odahaza a faluban, aki — nem véletlenül mondjuk így — úgy tudott nézni, hogy tekintetének hívogató sugara átívelt két és fél évtizeden. Korompai akkor 11 éves volt és most 36 éves, Bodri pedig akármilyen aggastyánkort ért is el, életének 14. évében megboldogult, mint akármelyik kivénhedt kedves rokon.

Hát ez a kutya, ez is csodatevő volt, mint minden, ami beletartozik az idillbe. És mindez Korompait menten valami jóra és szépre csábította, és nem is gondolt arra a hatalomra, amellyel odahaza' rendelkezik, s amitől emberek 20—50—100 forint pénzbírságot is fizethetnek.

A kutya az ösvényre tért, amely megőrizte a szekér nyomát, éppúgy, mint a lábakét, a kis lábakat, és a nagy lábaka.t amikből Korompai megtudta, hogy ez a kutya nem tévedt el a Bükk erdei közt, nem bolondították meg a fák egyformaságukkal, tudja, merre van az a hely. amelyre úgy mondják: otthon.

Hiszen éppen ez az idill lényege! A varázslat? Vonzódni az új ismeretlenhez, amely nem lehet más; csak

jó, mert az idill lényege, hogy jóvá és széppé varázsol mindent, elhódítja a képjelet alattomos ördögeit, megbékíti az embert önmagával, vagy legalább eltolja azt a nagy viadalt, amelyet az ember önmagával vív.

Történetünkben minden idillikus. Ki csodálkoznék hát azon a festői házacskán, amely magányosan áll a bükkös közepén, s csak a be- .avatott tudja, hogy félórányira van tőle egy ismert fürdőhely. S jött az ember meg az asszony és a háztól balra újra feltűnt a kanyargó patak.

L

eírnánk szívesen a fogadtatást, a meleg szavakat. És egyszerre olyan idillikus volna minden, mintha egy anzixlapot küldenénk, amelynek kerítői feladata vani Meg az kell, hogy egy szép lány is legyen a házban, és Korompai meglessék ennek a lánynak. Np, meg viszont, s az éj leple alatt a horkolások közben a kutya őrző álmának fedezéke alatt kibomlik a váratlan szerelem amely nem vár jegygyűrűkre, misére, mert türelmetlen és semmire 6em vár. Mire is várna?! Csend van, a csillagok megteszik a magúikét, s a Holdban is van annyi idill, hogy csak fél karéjjal világítja meg a hegy oldalán sorakozó glédás fenyőket. Egyszóval minden van, ami az idillhez kell. Uramisten, de giccsessé tudod tenni a világot, de jaj annak aki tagadná a giccs realitását, a lányok tüzét, a fiatal ember könnyen éleszthető vágyát, az erdők varázslatos illatát, a magány hirtelen bomlását, a szerelmet, a csókot, a telhetetlenséget és mindazt, amit az ifjúság magában hord.

Hát- mi itt az igaz? Az idill, amely valóság, vagy a valóság, amely a fantáziátlanok számára csupán csak ócska giccs s csak a képzelet égi mása?

Ó, barátaim, ha láttátok volna Korompait, amint a házi kenyeret olyan mohón ette, mint gyerekkorában, és ahogyan a mákos tésztát elképesztő mennyiségben fogyasztotta, s ahogy kibújt belőle yérbő természetének

telhetetleneége, amelyet csak tápláltak az éjszaka varázslatos fényei, hangjai!

Ö, mennyire szeretném úgy befejezni a történetemet, hogy Korompait, s az ifjú leányt csakugyan leheverte- tem a pázsitra, s oly boldoggá tegyem őket, írói adottságomnál fogva, amennyire csak képes vagyok, ha nem lép közbe történetünkbe egy váratlan fordulat, amely nem engedi az idillt tökéletes egésszé kerekedni, amely nem engedi az író örömét sem kiteljesedni, mert akármilyenek a mi vágyaink, úgy látszik, ezek az erdei manók mégsem képviselik Ámor finomságait, . és fájdalom, még nála is százszor találékonyabbak.

Korsós úr — így hívták a ház gazdáját —, a rengeteg mákos tészta elfogyasztása után így szólt Korompaihoz:

— Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy kegyedet házunkban üdvözölhetjük, és meg kell mondanom, hogy igazán csodának tartom, hogy ez az öreg, rideg kutya, aki már annyi embert elmart a háztól, önt ebbe a magányos viskóba vezérelte, amiben égi jelt kellene látnom, ha egyáltalán volna hajlamom az efféle égi jelek kellő értékeléséhez. Hanem, ha már így vagyunk, megkérdezném öntől, tud-e lórumozni?

— Tudok — mondta Korompai és alighogy kimondta e szót, érezte, hogy ezzel az őszinte vallomással széttörte az idill varázsát.

I

gen, a lány is határozottan elszomorodott, talán csak az anyában támadtak bizalmi érzések férje tervei iránt és szóíogadóan elköszönt a vendégtől, midőn Korsós azt mondta:

— Lehet ám kettesben is lórumozni, méghozzá pompá- sap, de az asszony és a lányom már álmosak, és nem veszi rossz néven, ha aludni küldöm őket.

Az asztalra újabb és újabb bor került, már nadrágtartóig vetkeztek. Korsós félelmetes játékosnak bizonyult. Előbb csak éjfélt ütött az óra, aztán ment a maga útján tovább hangosan ketyegve, a lórumot a 21-esre váltották. Korsós előtt tornyosodott a pénz. Korompairól folyt a víz. Mintha az idill verejték- 'ké változott volna, akármit^ csinált — semmi sein sikerült. Ha 20-nál megállt, Korsósnak 21-e volt. Már a tárgyakra került sor. S akkor Korompai holmi Ő6i babonás szöveget mormolt, amely az átok és áldás szavaiból fonódott össze. Gyanút fogtak. Negyed három volt. Korsós azt mondta:

— Maga csal.

Az ellenőr tudta, hogy csal, de nem volt mit tenni, mert nem engedte kicsúszni a nyaralás örömeit a keze közül. Ügyesen, okosan csalt. Azt mondta:

— És, ha csalok. Jobban csalok, mint maga. Ennyi az egész.

Az asztal felborult.

Az asszony es a lány előbújtak.

A két férfi úgy állt szemben egymással, mint akik közül az egyik végez a másikkal. A többi részlet. A lényeg: hajnalodott, s a hajnal jöttével, a természet mindent a maga rendjén hajtott végre.. Megélénkültek a madarak, á szellő szabályosan suhogott, mintha költö- gette volna az erdőt, a hegyeket, és a három ember mély, közép és magas hän- gon üvöltötte Korompai után:

— Ez a csaló... csaló...

A

z erdő hangos volt ettől a szótól. Korompai zsebre gyűrte a pénzt, pontosan annyit, amennyivel ideérkezett, elindult visszafelé az ösvényen. A kutya szomorúan követte. Elkísérte a kék turistajelzésig és még egyszer felnézett rá. Szeretet es elnézés volt a szemében. Talán valamiféle bocsánatkérés is, aztán vakkantott egyet, mintha azt kérdezte volna:

— Idill, hát ilyen az idill ezen a világon?

W6& november 23, vasára«#'

\