Népújság, 1969. november (20. évfolyam, 254-278. szám)
1969-11-02 / 255. szám
MŰVÉSZET Victor Vasarely kiállítása a Műcsarnokban Victor Vasarely, azaz Vásárhelyi Győző neve talán a legtöbbet emlegetett, a legdivatosabb név napju- ink nemzetközi képző- művészeti életében. Ne tévesszen meg bennünket a „divatos” szó, ezúttal, ritka kivételképpen, a jelzőhöz nem tapad negatív értelmezés. Vasarely művészete azért divatos, mert korszerű, mert hű kifejezője a hatvanas évek világának, annak a világnak, amelyet a maga képére és hasonlatosságára formált a szociális — az ő esetében nyugodtan leírhatjuk: a szocialista — gondolkodás és a modern technika. Vasarely célja, hogy a művészeti alkotást a közösség tulajdonává tegye, az emberi környezet alkotóelemévé, műveit tehát nem az ún. „értőknek” szánja, hanem a tömegeknek. 1928—29-ben Bortnyik Sándor „Mühely”-ében kezdte képzőművészeti tanulmányait. Megismerkedett a konstruktivizmussal, azzal a művészeti irányzattal, mely a geometrikus formákból alkotott rend segítségével •akart úrrá lenni a kor szellemi életében dúló zűrzavar felett. Természetesen', a Horthy-rezsimben nem érhetett célt ez a mozgalom, á tisztaságot, fegyelmet kifejező műalkotásokkal díszített egészséges munkás-lakónegyedek megmaradtak tervnek. Vasarely ebből a fojtó légkörből Párizsba menekült. A siker nem hullott az ölébe. 15 éven át- alkalmazott grafikai munkákból élt, plakátot rajzolt, könyvet tervezett. De szabadságot csinált a szükségszerűségből, ezekben a grafikai munkákban egész életművének a tervét vázolta fel; a Műcsarnok-beli kiállításon meglepetve fedezi fel a látogató a művész első munkáiban az életmű egész tervéi:. S a mű hátterében meghúzódó, azt ihlető gondolkodást is. Vasarely ugyanis azért fordult a plakát, a könyvburkoló felé, azért tette munkáit sokszorosításra alkalmassá, mert azokhoz a tömegekhez kívánt szelni, akiknek a hirdetőoszlop, a tűzfal, a kirakat pótolja a, múzeumokat, elegáns kiállítási termeket. Tiszteletre méltó az a hűség, mellyel ifjúkori tervéhez mindig következetesen ragaszkodott. A háború után «3 részt wett az ellenállási mozgalomban — láthatott hozzá a grafikai munkádban kidolgozott terv megvalósításához. A sokszorosítás lehetősége kedvéért kezdetben a feketefehér színekre egyszerűsítek» ite festményeit. Egyik képén fehér alapon átlós vonalak ! alig észrevehető hajlásúikkal egy vágtató ló formáját idénovember was ár na# zik fel. megnyerő bájjal és könnyedséggel. Majd a feli éi" ben - fekete ben megfogalmazott formákat két, egymás mögé helyezett üveglapra festette, a formák-színek úgy változtak és alakultak, ahogy a néző mozgott előttük. Azt akarta, hogy a néző társa legyen az alkotáshan ne csak passzív szemlélője, hanem aktív résztvevője. A formák térbeli helyzete tehát a mozgás időbeliségével egészült ki a negyvenes években készült fekete-fehér művein. A formák szinte matematikai képlettel kifejezhető viszonyban vannak egymással. Színes táblaképein hasonló technikát alkalmazott, minden szín és forma olyan egység, mely úgy tartozik egymáshoz, mint az egyenlet két tagja, így alkot szerves egészet. Munkásságának az esztétikán túlmutató jelentőségét így fogalmazta meg: „A mozgáson alapuló műalkotások olyan humanista tartalommal töltik meg a plasztikus művészeteket, mely egyaránt kihat ezek esztétikai, erkölcsi, gazdasági, társadalmi arculatára ... Ez a művészet lendületet ad a gépi eljárások alkalmazásának, a művészi gondolatok cseréjének, közösségi terjesztésének... Ez a bolygó új folklórja.. ” Ojabb művei, geometrikus elemekből felépülő, hatalmas színes táblák, a kép síkján a tér több dimenzióját igyekeznék az optika törvényei alapján bemutatni. Olyan térproblémák festői megoldásai, melyek közlebb vannak az építészet, sőt, a városépítészet feladatköréhez, mint a festészetéhez. Vasarely ugyanis arra törekszik, hogy a művészetnek olyan' egységét teremtse meg, mint például a reneszánsz, melyben az ember új igényeinek megfelelően minden művészeti alkotás, épület, festmény, szobor, dekoráció, használati tárgy — a nagy egység része. Művei tehát, kis túlzással: olyan várostervek, melyek a mai ember igényét, a mindenoldalú fejlődést lehetővé tevő környezette akarják kielégíteni. „A több színű város — több színűségén burkolóanyagainak változatossága értendő: írja Vasait’v —, tökéletes szintézist jelent számomra. A művészetek egybekapcsolásának elve a plasztik* valamennyi ágát kelti új életre, teljes funkcióban ... A több színű város valósítja meg azt az egyetlen építészeti szintézist, amely az anyagi tér plasztikai értékének olyan szellemi, lelki kiterjedést biztosít, amelynek kapcsolata van a jelenkori társadalmi szer. kaeetteU A «twBrotäbt érni Foto: Selmeci Tóth János. hát beolvasztjuk a közösségbe”. Imponáló program ez, művészeti megfelelője a modern technikának, mely lakható űrállomásokat tervez, olyan számológépeket épít, melyeknek memóriaegysége több információt tárol és közöl a pillanat tört része alatt, mint a világ legnagyobb könyvtárai. Vasarely művészete része annak a társadalmi átalakulásnak, melyet a szocializmus fogalmával teszünk érthetővé. Budapesti kiállítása talán a legteljesebb, amit a művész valaha is, a világ bármely pontján rendezett. S ez nem véletlen. Vasarely ma is magyarnak vallja magát, mindent, amit elért, megvalósított, szeretne megosztani azzal a közösséggel, mely útnak indította. Sik Csaba Kovács Imre: FARKAS ANDRÁS: A FÉNY CSIPKEZVE TORI AT... Fejem felett a lomb füstként rezeg. Nem is füstként, ez gyarló tévedés, A lomb levél esak. húsos erezet, S ahogy elnézem ezt a remegést, Ahogy a fény csipkézve töri át A lomb játékát és a szellemek Szellővel értesítik a világ Gondolkodóit, hogy figyeljenek. íme, ez az a zsongó pillanat, Amelyben én, a vándor meglelem A dallamot, mit mások mondanak, Erdő melyén, érintetlen helyen. A törzs szilárd, az ágak ágazók, De a levelük egyre bomlanak, A fényt, az eljövőt, a búcsúzét Csókolgatják, mint eszmét a szavak, Szememre árnyékot is hintenek, Megértetik a délutáni ég Varázsát ezek a furcsa levelek. Amiknek sejtem bársonyos színét. Egyforma mind és mindig ugyanaz Kipattan a tavaszra és remeg Egy nyáron át és rothad, ha havaz. De addig csipke, zsongás, üzenet. És ugyanaz vagy ugyanolyan-e? Az ismétlődés szürke, gépies, Vagy az idő nem is gondol vele. Hogy minden élet más formál keres? Letépek egyet, tízet s így tovább, A húsos testben fut az erezet! A nedvesség a gyökerek honát Idézi: Lám hová s miként vezet Az út a mélyből! Lent, az anyaföld Bonyolult kémiája működik. És nem kérdezve semmit senkitől. Nedvet bocsátva fel faköldökig S onnan is messzibb, robban, átveri A kérget feltörekvő sejtelem. És a levélben az az emberi. Hogy akaratlan harcol, hogy legyen És csipke lesz és cifra, tarka lomb. Ahogy testemben is a vérerek Pályáján fut a nedv és benne zsong A lelkem és a lelkiismeret. És mind hasonló s mégsem ugyanaz. Valamilyen önálló kis jegyet Hord míndenik, örömöt vagy panaszt. Talán azért, hogy testvérük legyek. Odatartják a változó világ Fényének és szavának ükét. S körülöttük az idő töri át A csendet, mely elsüllyedő sziget. És bizonyára tudja mindenik. Hogy az idő, az őrlő folyamat Végez velük, törvényét ismerik, Vagy sejtik, amit sokszor mondanak. « Ki tudja, hogy az a szeptemberi Cevél, amit letéptem, érti-e, Hogy sorscsinálója nem ismeri Az eredményt, hogy mire jut vele? Mi a fa levele, most. itt. nekem, Bennen, miattam, vélem, általam. Ahogy a lombot elfigyelgetcm, S a fényt mázsálom, mert még súlya van? Csipkés-fodros, halálra, szánt vilár Mindenki-minden cs törvénye van Mindenki annyi, amennyire lát. S amennyit lát a lét csodáiban, Minden csak részlet s minden így egész. A valóság is álomként rezeg! így éljük át a zsongó remegést, Mert minden lomb csak, csipke, erezet! HEGYI TERÉZ: OKTOBER Roppannak, betűid, mint könnyű éji fagy. Ö, betűd kong dermedt hajnalon — Lágy nappalodat bronzba foglalom. Pecsét rá, hogy vagytok lomb takarás utak. Rátok lépve, élve bennetek, nyár bókja bőrödön melenget. Kászálódás hidegedben, — búcsú, tobogás. Egy-egy ősz szál véled üzen, kendőm széllel, ha leng, hajamba keveredik. Tűnődó minden holnapom. ■ Ha elmész? Lépést váltó idő — Mii teszel elém? 'Veled ébredőn aludjam én!? Öreg szerelmesek Csehszlovák határőrök szóltak át a járási rendőrkapitányságnak: a folyó közepe táján, a sziget túlsó végénél alighanem hullát sodort partra a víz: ők a távcsövén is jól kivehetően egy megfeketedett emberi kezet látnak kiállni a vízből: nézzek meg közelebbről, az a rész ott magyar szakasz meg. Rekkenő nyári nap volt, épp délidő. A motorcsónakon ülő két rendőr a színhelytől jó száz méterre észrevette azt a kezet. A begörbült ujjak, a semmibe kapaszkodás reménytelenségét őrizték meredten. Néhány perccel később amikor a testet deszkákra tették, a fiatalabbik, szőke képű hatósági ember arcán iszonyat és gyámoltalan sajnálkozás ült. A másik, az idősebb volt a járási kapitány. A halán té. kánál kétoldalt erősen őszülő, nyíltarcú férfi természetellenesen vékonyra feszült szájaszéle épp hogy résnyire megnyílt, amint azt mondta: — Szakaszvezető! Terítse már le valamivel. Nézze, egész széjjelmosta a víz az arcát. Öreganyám! Maga is jól fejezte be. Előibb a hosszú ősz hajat nézte, amit befontak holmi nyújtózkodó hínárok. Aztán a vékony aszott kézen időzött a tekintete, amit nem tudtak kiegyenesíteni sehogyan, hogy a test mellé fektessék. A kapitánynak nem eseti jól az ebéd. fiatal felesége jóízű főztje. Az ételt otthagyta, rajtakapta magát, hogy Erzsiké kezét nézi, ha nem szégyellt ellágyulását, most összecsókolta volna. Ugyan már. Még azt hinné az asszony, megbolondultam — mosolygott befelé, amint a derékszíját fölcsatolta. De aztán, hogy elköszönt csöndesen, az asszony nagyra nyílt, kérdő szemekkel tekintett rá: nem szoktu meg, hogy déli el köszönéskor a férje puha mozdulatokkal megsimoggassa a haját. • Estig sikerült megállapítani a halott személyét. A városka szociális otthonának lakója volt. Onnét tűnt el kilenc nappal előbb. Neve özvegy Takáesné, születeti Rá- vecz Anna. Életkora 69 év. Fia és leánya van. Pesten élnek, családosak. Évente kétsaer-háromszor jönnek megnézni saját kocsin. Ilyen eset még nem fordult elő a kapitány gyakorlatában. Napi útjain sokszor elhaladt a szociális otthon halványzöldre festett hosszú épülete előtt, amelynek parkjában rózsák virítottak, s a fehér padokon, hátukat egyenesre támasztva szegényes ruházatú idős férfiak, ráncos arcú asszonyok ültek az idő súlyosságával mozdulataikban. Mindig csöndességet talált ott, amikor arra járt. Mintha ez a csönd vigyázott volna az öregekre. Vagy ők őrizték a csönd«» Nyári estéken, ha arra járt, s a lakószobák rácsos ablakai mögött villanyfény ébredt, lelassította lépteit, benézett. Külön szobában az asszonyok, külön a férfiak. Mintha egyiknek sem lenne kedve lefeküdni. Rakosgatnak valamit. Képeket? Leveleket? Mintha a múltat rendezgetnék ünnepélyes, komoly mozdulatokkal, tempós készülődéssel. Megrázta a fejét, sietve ment tovább minden ilyen alkalommal. A sarkon betért a kisvendéglőbe. Ügy érezte, Innia kell. Azután sietni haza. Megkapaszkodni erős kézzel a jelenben. Nézte a fiát, a szemefénvét. Mi lesz, ha egyszer, valamikor az élet partra löki őt is, mi marad akkor a gyerek szeretetéből ? Nem gondolta, hogy egyszer még ilyen ügyben kell lenyomni a szociális otthon kilincsét, mint a mostani. — Aggódtunk Anna néni miatt, régóta — mondta az első kihallgatás alkalmával a szociális otthon igazgatónője, fontoskodó beszédmodorú, idősebb szemüveges asszony, aki nagyon komolyan vette a kapitány kérését: meséljen el mindent, amit az ügyhöz tartozónak gondol. — Amikor idekerült, van a írnak három éve is, sokat sírt. A szobatársai figyelmeztettek: a szipogástól nem tudnak aludni. Próbáltam közel férkőzni hozzá, de eleinte nem beszélt. Ismerem az ilyen eseteket. A zárkózott öregek rossz hatással vannak az egész otthonra. Előfordult, hogy valaki úgy élt itt másfél évig, s úgy halt meg végül, hogy még a nevét sem tudták a szobatársai. Anna néni ilyen természetű volt, később bőven tapasztaltam ezt magam is. Amikor látta, hogy szeretettel vesszük1 körül, beszédesebb lett: apránként megismertem az életét. A férje nagyon szerette. Azt mesélte, nem ment el úgy hazulról, hogy a haját meg ne simogatta volna. Ha megbántódott, senki nem tudta úgy vigasztalni, mint ő. Csókolgatta a kezét: „Nem baj, anyukám, majd elfelejted az úton”. Miféle úton? „Hát az élet útján, ami még előttünk van”. Sok ilyen mondatát ismertük annak az embernek, pedig soha nem láttuk. Negyven évig-éltek együtt. A kapitány nem egészen erre volt kíváncsi, nem akarta azonban elhallgattalni az asszonyt. Csak azután kérdezett ismét, amikor az igazgatónő megállt a beszédben, hogy lélegzetet vegyen. — Talán a gyerekei hagyták magára Végképp? — Bizonyára, de emiatt nem ment volna a Dunának. Tudja, az idekerülés után valami bizonyosan eltörik bennült, de az életrevalóbbak később túlteszik magukat rajta; Megpróbálnak berendezkedni, idomulni az új feltételekhez. Nem mondom, a vasárnapok félelmetesek tudnak lenni. Órákig le'sik a kaput olyan nézéssel, hogy azt magának nem tudom elmondani. Amelyikhez látogató érkezik, nagy büszkén végigméri a többi várakozót: látjátok, engem még nem felejtettéit el! És akinek senkije nem jön, az bemegy, sírdogál. Nemcsak az asszonyok, a férfiak is. Egyébkén^ megfigyeltük; a legtöbb súlyos megbetegedés vgűmapf*
