Népújság, 1969. október (20. évfolyam, 227-253. szám)

1969-10-30 / 252. szám

A pálya kezdeten

(A a este:

on is iehet gyilkos

Premier az egri Gárdonyi Géza Színházban

Alfonso Paso spanyol drámaíró ön is lehet gyilkos című krimi-paródiáját mutatja be ma este az egri Gárdonyi Géza Színház. Az izgalmas es mulatságos, fordulatokban bővelkedő bűnügyi kom- kellemes, jó szórakozást

ígér. Az írót: •.';! erről gondoskodik Hegedűs

László rendező zlamint a szereplők: Makay Sándor, Virágh Hona, Varga Gyula, Egerváry Klára, Sallós Gábor, Szeli Erika, Kardos Gábor, Kautzky Ervin, Somló István, Imre Gabriella és Unger Pálma.

Képünkön Margarita és Caballo felügyelő: Virágh Ilona és Sallós Gábor.

Csak a remény - hónapok óta

£CV DIPLOMA „mCÉNVE”

1952.

Az értelmes tekintetű kislány egyről álmodott: elmegy gimnáziumba, nyelveket tanul, aztán folytatja tovább az egyetemen, s egyszer megkap ja a diplomát.

És nem így történt.

Anyja beteg lett.

— Kislányom, itthon kell maradnod...

És maradt, de egyre jobban kínozták a régi álmok. Osztálytársainak minden sikerült, Peregtek az évek. Ök mór az egyetem kapuin kopogtattak,

A felnőtté növő lány csak álmaival viaskodhatott.

— Nem adhatom fel. Dolgozom, de megkezdem levelezőként.

így kezdődött a középiskola...

u m u

Házasság jött és a gyerek is, barna szemű, élettelt apróság. Öröm és gond együtt.

S közben, ha a család lefeküdt, a fiaialasszonynak elő .kellett vennie a könyvet. Álmosság fojtogatta, már-már engedett, de eszébe jutott a r gyerekkori álom: a több tu- , dás, a diploma, az a bűvös kék kartonlap. És újrakezdte. ■ Reggel indult a hivatalba, adminisztrált, sürgött-íor- gott, mintha pihent lenne.

Megkapta az érettségi bizonyítványt.'

Az ismerősök kérték:

— Most inár elég. már jöhet a család,, kár lenne tovább menni.”

Az asszony is 'gy érezte. A nyugalom melegsége fogta el. Otthon, meghitt béke, gyerekmosoly, aranyló vasárnap délutánok.

Aztán felvillant előtte a gyerekkori arc, egy kislány makacs csa&azértise Ám a gyerekmosoty melegsége elhalványította az asszociáció fényét...

Csak előszörre.

u u m

Főnökei közölték:

— Érettségizett, javasoljuk, menjen el könyvtárosnak Pető|ibányára, a gyári kul- túrotthonba.

Az asszony előtt felvillant a gyerekkori álom: az a bűvös kék kartonlap, a diplo ma. És ment...

Vonzotta az új, s megriadt az ismeretlentől:

— Ötezer kötet, valóságos irórengeteg, hogy tudok én ezzel boldogulni, hogy tudom elolvasni, miként ajánlok majd az olvasóknak.

Nehéz napjai voltak emiatt, az önkontroll nem hagyta nyugodni:

— Kevés, amit tudsz, iratkozz be főiskolára — sürget te önmagái,

* És felvillant előtte a gyermekarc csakazertise. az álom, a diploma. És kötette a nyugalom, a napsugaras délutá nok gondta’an sziesztája, a felcseperectö apróság tiszta csengésű kacagása.

Aztán csak győzött a hajdanvolt ki,lány akarata. Jelentkezett: fel is vették népművelés—könyvtár szakra

Debrecenbe.

Újra jöttek a kört', v melletti esték, az idegölő utazgatások, a vizsgadrukk. Évek peregtek egyre gyarapodó gondokkal: az első szigorlat, az államvizsga ...

Ám a munka könnyebb lett.

— Ajánlani tudtam, éreztem, mit kellene tenni, hogy jobban menjen a könyvtári tevékenység. A minőség igénye sarkallt.

Nőttek a gondok. Á hajdani négyezer kötetből tizenötezer lett. Megindult Az olvasó népért mozgalom. Formálisan ment is a dolog. Kötődtek a szocialista szerződések, vállaltak a brigádok.

— Éreztem, nem,ez az igazi, ez a mennyiségi siker nem minőségi fokmérő. A szakember elégedetlenségét nem tudtam elhallgattatni.

De közbejött a nagy pillanat.

A hajdanvolt több tudásról álmodó kislány átvette a diplomát. Verőfényes nyári nap volt. Misi Lajosnénak 1952 ősze jutott eszébe: a kislány, aki nem tanulhatott tovább, a kislány, aki nem akarta feladni a „partit”.

És nem maradt el a méltatás sem. ÍZ

m ■ ■

Október elsejétől kinevezték a kultúrotthon igazgató- helyettesének. Azóta gyakorlatilag ő vezeti az intézményt. Ambícióit, terveit alig győzöm számba venni:

— Újjászervezni az ifjúsági klubot, megalakítani a versbarátok körét, lelket lehelni Az olvasó népért mozgalomba, színesebbé tenni a könyvtári életet.

Két tevékenységi terület, s hozzá egy ember. Nem kis feladat, de Misi Lajosné nem pesszimista, őt nem zavarja, hogy nem emelték fizetését, hogy két munkakört lát el egyért járó forintokért, ö elém teszi a kék borítású diplomát, s mosolyában a hajdani diáklány akaratát látom:

Fia ezt sikerült megszerezni, ha erre tudtam várni, akkor miért lennék éppen most türelmetlen?

Kinn októberi nap pazarolja aranynyalúbait az ősz színezte dombokra.

Benn, az írórengeteg között egy fiatalasszony mesél az akaratról...

Egy diplomáról. i'.

Egy nem mindennapi kitartás történetéről...

Pécsi István

Friss tanári diplomájával beállt az Egyesült Izzó gyöngyösi félvezető üzemébe technológusnak.

— Ne csodálkozzék — magyarázza cselekedetét Gáli Györgyné, mielőtt újabb kérdést tehetnék fel. — Debrecenben, a Kos.suth Egyetemen kedvet kaptam a kémiához. Olyan munkakört kerestem tehát, ahol csak ezzel foglalkozhatom.

— Ezért jött Gyöngyösre?

— Férjhez mentem, a férjem gyöngyösi, ő mondta, hogy az Izzó milyen fejlődés előtt áll. ö is tanár, mégis az Izzót választotta. Igaz, nincs már itt, nemrég átment az építőipari ktsz-hez matematikusnak. Én maradtam.

— Anyagi okok nem játszottak közre az elhatározásában?

— Most nem. Itt kétszázzal ugyan többet kapok, mint amennyit az iskolában kapnék. De itt nincs nyári vakáció, karácsonyi és tavaszi szünet. Tehát a havi kétszáz jóformán kiegyenlítődik. Más dolog, hogy üzemi munkakörben mindig is többet fogok tudni keresni, mintha tanár maradtam vplna.

— Milyen jövedelmet képzel el magának, amivel rhár elégedett lesz, ami már megfelel igényeinek?

— Belefér a havi háromezerbe.

— Mivel foglalkozik, mint gyakornok?

— A diódagyártás technológiáját kaptam meg, ebbe kell beledolgoznom azokat a változásokat, amiket az itteni gyártás során már megvalósítottak. Ezenkívül vannak kisebb, sürgős feladatok is.

— Mindez megfelel egyetemi végzettségének?

— Messze elmarad attól.

Ha csak ezt kellene csinálnom mindig, akkor kár volt egyetemet végeznem. De megmondták már a felvételkor, hogv itt mindent elölről kell kezdenünk, mert az üzem is más és megint más az egyetem. .ni

— Tehát inaskodik?

.— Valami olyasféle. Minden kezdőnek át kell ezen esni.

— Eddigi üzemi tapasztalatai alapján: melyik munkakör az, amit szívesen vállalna?

— Erre nehéz válaszolni. Amit most gyártunk, az már régóta beállt módszerekkel folyik. Itt már valami újat adni nem lehet.

— Van egy nagy csomó dolog, amit megtanultam. Szeretném azt hasznosítani. Aki nem akar produkálni, az ne is menjen dolgozni. Nem mondom, ha a munkámat még pluszban honorálják is, az jól jön. De nemcsak a pénzért töri az ember a fejét a munkahelyén. Én úgy akarok javítani a technológián. hogy az a fizetésembe is ' beleférjen. Ha valami jobb megoldást kitalálok, nem az izgat, hogy mennyit adnak maid érte.

— Kidolgozza most a nyojp

órát? i

— Ügy gondolom, nincs olyan munkahely, ahol a nyolc órát kidolgozza valaki. Mi is úgy vagyunk, hogy kezdéskor egy fél óra, (napközben egy fél óra, a műszak vége felé egy fél óra el-el- megy. De ez nem lógás. A múltkor meg is kérdeztek mindnyájunkat, akik most kerültünk ide. Lehetünk legalább ötvenen. Senki sem nyilatkozott úgy, hogy el van ragadtatva a mostani körülményeitől. Mindenki azt várja, hogy az' űj üzem megkezdje a működését.

— Most technológusként tanul, szerez tapasztalatokat?

— Elméletileg így van. A gyakorlatban viszont az, amit csinálok. elegendő lenne érettségivel is. Ehhez nem kell egyetem. De ha ennyi egyetemet végzett fiatalt felvettek most. biztosan van velünk valami célja a vezetőknek. Csak várnunk kell.

— Mipta vár?

— Rögtön az egyetem után ide jöttem. De még mindig van néhány hónap addig, amíg a végzettségemnek megfelelő munkakört kapok. És kapnak rajtam kívül mindazok, akik erre várnak.

— Fontosnak tartja' azt, amit mostanában csinál?

— Ha nem lenne fontos, nem csináltatnák. Más dolog az. hogy ehhez feltétlenül rám és a velem együtt végzett, fiatalokra van-e szükség.

Nyilván nem. De ezt az átmeneti állapotot át kell vé-f szelni. Amint már mondtam, az új üzemtől várunk nagyoii

sokat mindnyájan. Még néhány hónap van, addig.

— Mit lát azoktól, akik

most iránvítják, szoktatga, ják?

— Csak jót. Dolgoznak.

szinte percnyi szabad ideje a sincs. Az ő példájuk mind- annyiunk előtt jó példa, a kezdő szakemberek taiui- hatnak tőlük lelkiismeretességet.

— Hogyan érzi magái gyáron kívül?

— Friss diplomásként mentem férjhez. Semmink se n volt. amikor összeházasodtunk. Hétezer forint induló tőkét kaptunk otthonról. Mindent OTP-re vettünk. Albérletben lakunk. Mondanom sem kell, hogy szeretnénk minél előbb lakáshoz jutni. Erre kimondott biztatást

egyikünk sem kapott. Ügy gondoljuk, hogy a KISZ lakásépítési akción belül három év alatt mi is össze tudunk gyűjteni annyit, amennyi k^ll a jelentkezéshez. Egyelőre

ennyi a legfontosabb.

—- Értelmiségi élet?

— A televízió és a

könyv. Aztán van egy fiatal,

szintén most végzett házaspár, akikkel összejövünk. Persze, azt nem tudom megtenni, amit Debrecenben, hogy színházba járjak rendszeresen. De lesz még olyan módom, remélem, hogy legalább havonta egyszer felmehetünk autóval Pestre egy- egy darabot megnézni. Majd ha mór úgy állunk. Ha a két gyerek is annyira megnő. Mert két gyereket szeretnék, igen: egy fiút és egy lányt. És végül, élni is egy kicsit. Utazni, szórakozni. Majd! Ügy tíz-tizenöt év múlva. Ennyi az egész, amit várok az élettől,

Tanári diplomával üzemi dolgozó. Az Izzóban elég sok különböző végzettségű fiatal található. Valamennyiüket a remélt lehetőség hozta ide. Várnak valamit ettől az üzemtől, valairti érdekeset, valami mást. mint amit máshol kaphatnának.

A most végzett egyetemisták is még — várnak.

Remélnek — hónapok óta..

G. Molnár Ferenc

w

(/UNTER

ßWHym, woktoher=üQ,

3.

Nem estek nekem rögtön, amikor az elvonulás! parancs jött. A házba futottak anélkül, hogy rám néztek volna, és csak az egyik kicsi leselkedett rám az ajtó mögött és úgy elgáncsolt, hogy elestem és homlokomat a lépcsőbe vertem.

Vacsoránál senki se figyelt rám,, de amikor a csészét a számhoz emeltem, elnevették magukat. Sót tettek a teámba. Én azonban nem adtam meg nekik azt az örömet,, hogy undorodom, hanem szó nélkül megittam. Egy Hitlér-beszéd közvetítése alatt cédulát dugtak a markomba: „Reszkess, áruló! Az éjszakai szellemek”. Tudtam, hogy mit jelent.

Preuss, mint mindig, mellettem . ült.. Arcú rnpst.aárr

kozott volt. Amikor a többiek a szobájukba futottak, hátramaradt és mellettem jött fel a lépcsőn. Nem szóltam, mert tudtam, hogy mindent segély k érésnek vesz. O is hallgatott. Zavarban volt, mert nem tudta, hogyan kezdje.

— Most én sem tudok rajtad segíteni — mondta végül,

9 amikor majdnem elértük a szobánkat.

— Tudom. De legalább meg tudsz érteni?

— Nem — mondta gyorsan. szinte várta , is a kérdést.

— Túl messzire mentél, ez árulás.

Hangjának megpróbálta azt a keménységet kölcsönözni, amely kellett ahhoz, hogy a hivatalos véleményt ki tudja mondani viselkedésemről. De ez rosszul sikerült. Először éreztem magam különbnek nála.

— Talán azt hiszed, hogy félek a többitől?

— ' Igen, Preuss — mondtam és tudtam, hogy ezzel áthághatatlan falat emelek közénk. — Most először hiszem, hogy félsz.

A folyosón álltunk a szobánk és a vezető szobája között. Ekkor lépett elő Eisenbeck a vállán törülközővel. Úgy tett. mintha nem látna minket, de a folyosó végén még egyszer megfordult. Preuss ebben a pillanatban' így felelt:

— Ha meg akarsz sért íi,

csak tessél:. Köztünk n ,i- cknack .ygysi _____ ,

' . A- Ezen az estén sokáig ébren feküdtem és irigyeltem a többieket, akik aludtak. Mindegyiket megismertem a lélegzéséről, Preusst erős, szabályos szuszogásáról, a kis Eismannt rekedt, fütyülő hangjáról és Markmannt a szoba másik végéből szabálytalan hortyogásáról, amely néha váratlanul alábbhagyott, hogy aztán1 megint erősödjék. Lassan nőtt a szorongásom, már kívántam, hogy hamar meglegyen az egész, hogy aztán még elég időm legyen aludni.

'Csak'az éjszaka második felében' jöttek, jóval éjfél után, de még korábban, mint amikor az utcán zárt kocsik álltak meg a bérházak előtt, és egyenruhások dörömböltek az ajtón. Hallottam a Péter-Pál templom óráját, amint egyet ütött, aztán zavaros álomba süppedtem. Rögtön felébredtem, amikor Preuss halkan kibújt az ágyból. Hallottam az ajtók nyitását és csukását, a. meztelen lábak topogását, a folyosó linóleumán, a suttogást és halk vihogást, de mindezt elnyomta a szívem dobogása.

Sötétben jöttek, párnát nyomtak az arcomra, pokrócba csavartak, végigvittek a folyosón, a lépcsőn föl" a fürdőszobába. Amikor a kőkockákra fektettek és levették a párnát az arcomról. a félelmem hirtelen eltűnt. i

Magukra terített lepedőkkel és arcukra kötött zsebkendőkkel akarták magukat felismerhetetlenné tenni. Fenyegető pillahtásuk nem ijesztett meg. Preuss nem ■tudott rám nézni, elfordult és az ajtóhoz ment.

— Állj fel! — szuszogta Eisenbeck. Az álöltözet ellenére mindenkit felismertem. Lassan felemelkedtem.

— Megjelentek az éjszakai szellemek. íio*y lemossák rólad a szégyent, amely bűzlő piszokként ragad rád.

Eisenbeck úgy beszélt, mintha egy magasztos költemény!, szavalna. Markmann, akinek az, ilyesmihez egyáltalán nem volt érzéke, felemelte az orrát, körülszi irtatott és azt mondta:

— Phü, de bűzlik!

A kisebbek vihogtak.

— Pofa be! — kiáltotta Eisenbeck.

— Na, kezdjük hát — szájait vissza Markmann.

— Elismered, hogy bűnös vág}'? — kérdezte Eisenbeck.

— Igen, elismeri, hogy bűnös — szólt Preuss az ajtó mellől. — Csináljátok gyo.Stan, hogy túl legyen rajta.

— Nem — mondtam és Preussra néztem. — Nem érzem magam bűnösnek.

Eisenbeck valamit kiáltott. Megragadtak, a falhoz vonszoltak és megnyitották a zuhanyt. A jéghideg víz rám zúdult. Vállszíj volt a kezükben és rám vágtak, ha egy mozdulatot tettem.

— Most bűnösnek érzed magad ?

— Nem — kiáltottam. Fájdalmasan mart a hideg a homlokomba, mellembe és altestembe. Eisenbeck leállíttatta a zuhanyt és megparancsolta. hogy húzzák le a pizsamámat. Ott álltam előttük meztelenül és reszkettem a fájdalomtól és a hidegtől.

— Teljesítesz a jövőben feltétlenül minden parancsot?

— Az a parancstól függ — mondtam. mire ütéseket kaptam a vállszíjjal.

— Tudod, hogy az erősebb joga a mi oldalunkon van.

— Ha az erőt a joggal azonosítanám, magamat kellene elítélnem.

— El is vagy ítélve! — kiáltotta E: sen beck.

‘Elvesztette az önuralmát -és belem rúgott. A fájdalom

ellenére diadalt éreztem, mert megmutattam hatalmának a határát.

Alig éreztem az ütéseket, lassan elsötétedett a világ. Aztán Eisenbeck forró léhel- letét éreztem a fülemnél. Mellettem térdelt és ezt suttogta.

— Ismerd el, hogy áruló

vagy, és akkor vége az egésznek. Fiát csakugyan azt képzeled, hogy jobbár.' tudod a vezetőidnél, mi a jó és helyes? Hát nem veszed észre, hogy milyen borzasztó őrült vagy, te semmi, te nyápic, te kosz. Mi hasznod belőle, ha nekünk ellenállsz? Hisz neked éppen elég, hogy nyugton hagynak, hogy alszol, hogy eszel. Mondd: áruló

vagyok és elégedett leszel, mint ahogy millió hozzád hasonló elégedett.

A hangja egy csábítóé volt, aki a lánynak azt akarja bemagyarázni, hogy ártatlanság és tisztesség csak mese, amely rögtön szertefoszlik^ a levegőben, mihelyt r.em hisznek benne. De a kísértés lepergett rólam. Megráztam a fejem, ők pedig újra ütni kezdtek. Aztán megint ott volt a fenyegetően csábító hang, amely most mintha a messzi távolból érne hozzám:

— Örülj, hogy német vagy és boldogságban élhetsz, ha megtanulsz engedelmeskedni. Vigyázz, úgy ne járj, mint az a pólyák vénasz- szony. akinek holnap már nem lesz alkalma, hogy szidja a Führer ifjúságát. Neked még alkalmat adunk a megtérésre.

Már nem is védekeztem az ütések és rúgások ellen. A vér végigíolyt az arcomon, még hallottam. Preussnak is parancsolják, hogy üssön, dfl az ő csapásait már nerj; éreztem.

ÍA befejező rész következik)